Somogyi Néplap, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

8 Somogyi Né>lap 1984. szeptember 1:, szombat IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KÖZMUVELODES Orbán Dezső tárlata A ma 100 éves és még mindig aktívan tevékeny­kedő, Ausztráliában élő Or­bán Dezső gyűjteményes ki­állítása nyílt meg a Magyar- Nemzeti Galériában. Orbán nem készült festő­nek, talán sose lett volna az, ha kamaszkori osztály­társa, Gulácsy Lajos nem adja kezébe az ecsetet 1905-ös, első bemutatkozása a Nemzeti Szalon tavaszi tárlatán olyan sikeres volt. hogy elhatározta: egyetemi tanulmányai után festő lesz Párizsba ment, ahol az otl élő Berény Róbert sietett segítségére, s megismertette Cézanne. Matisse, Van Gogh festményeivel, és az új fes­tészeti iránnyal. Amikor hazatért Párizs­ból, csatlakozott az új fes­tői nyelvet beszélő művészi csoportosuláshoz, a Nyol­cakhoz. Orbán ekkor t ké­szült csendéletein Cézanne hatása érezhető, de megfi­gyelhetjük ■ Matisse és a Fauve-ok inspirációját is. A Nyolcak társaságának felbomlása után 1917-ben mutatkozott be önálló kiál­lításon az Ernst Múzeum­ban. 1920-ban hosszú euró­pai körútra indult, a meg­újulást kereső festő az európai művészet új moz­galmaival ismerkedett: a dadaizmussal. az orosz konstruktivizmussal, a szür­realizmussal. Orbán új fes­tői stílusa feszes felületű, fanyar színfoltokból kom­ponált városképekben öl* testet. * Hazatérve Magyarország­ra 1931-ben megnyitja isko­láját. ahol grafikát, kerá­miát, lakásművészetet, tex­til- és divattervezést és fo­tózást oktatnak barátaival. Nagy tanári és művészi tapasztalatok birtokában kényszerül elhagyni 1939- ben Magyarországot, Auszt­ráliában telepszik le, ahol csoportos kiállításokon vesz részt. 1943-ban már első ön­álló tárlatát is megrendezi. Sydneyben ismét iskolát nyit. Az 50-es években ala­kul ki jellegzetes absztrakt stílusa, amelyben minden absztrakción áttetszik ter- mészet^álménve. 96 éves ko­rában mondta a művész- „Lassanként kezdem felfe­dezni magamat”... A ma­gyar közönség az elmúlt hat évtizedben csak esetlegesen találkozhatott Orbán Dezső művészetével. A most be­mutatott életmű-kiállítás Orbán Dezső régi és új mtí­zeit tárja » közönség elé “gu> JÉGSZIKRÁK A falu 96 százaléka horvát származású és anyanyelvű, de csak egyharmada viseli eredeti horvát nevét — em­líti a tanácselnök. — Az én szüleim is magyarosítottak Akkoriban nem volt dicső­ség horvátnak lenni. Bár a mi népünk között is az a szólás járta: vastagnyakú magyar kálvinistával ne kössél házasságot. — Van még ereje a szó­lásnak? — A fiatalok már nem is­merik. Az anyanyelvűket is most tanulják újra. akik itt­hon maradtak. Akik meg elköltöztek, elvesztek a hor­vát nemzetiség számára. Dg £z|mem erőszakos asszi­miláció, az világos. — Beszéltem egy közép­korú asszonnyal, a fia most költözött £l Barcsra. Mi lesz a faluval, kérdeztem. Le­gyintett: valahogy mindig volt, most is lesz valahogy De a község vezetői ennyi­vel nem érhetik be. A tanácselnök szeme el- révedez, talán Petőfi Sándor képét nézi szemben a falon, talán arra gondol, hogy most, akár százötven éve. aki valamire akar menni, el kell hogy hagyja ősei nevét és nyelvét. — Nekem mint horvátnak és úgy is mint tanácselnök­nek az a célom, hogy éljen ez a négy horvát ajkú köz­ség. Most, sajnos. 1710 la­kója van. a századforduló­kor csaknem kétszer ennyi volt. De akkor se a nyelv szeretete kötötte ide őket, hanem a kenyér. Nekünk is ezen a pályán kell lépnünk. Ezek után friss harmat­ként üdít a gyermekzsivaj az általános iskolában. Szép, nem is régi épület, de ahogy a folyosón hancurozó gyereket tömött rajait né­zem, kicsi ennek a község­nek meg az ide tartozó há­rom falunak. , — Egyelőre. De ha ig.v „haladunk” a születésekkel, lesz üres tantermünk is — húzódik kesernyés mosolyra az iskolaigazgató ajka. — Régebben ezzel a néppel így játszották, mint én ezzel a kaviccsal. Lökhettem jobb­ra, rúghattam balra. Egy­szer aztán megelégelték, azt mondták, legyen kevesebb. De amelyik a világra jön, boldoguljon. Magyarán: al­kalmazkodjon. És aztán ta­nultak. Fiaink, lányaink vannak az ország szinte va­lamennyi nagyvárosában, Pesten, sőt külföldön. Ne­ves emberek kerültek ki in­nen. Az egyiknek a szobra itt áll előttünk. (Részlet) Ä; 3GS7* FELGYORSULT TOLLAK „Az olvasót egy másod­perc ezredrészéig sem sza­bad bizonytalanságban tar­tanunk” — kötötte lelkére Kosztolányi az írástudók­nak. S lehet-e csakugyan ennél főbb követelmé­nyünk? Különösen a hír­adásban, ahol valóban nem a stílus szépsége,-nem az esztétikai szempont a dön­tő, hanem a tények pontos, hű, félreérthetetlen közlése. De mit szóljunk ehhez az újsághírhez: „Égy bécsi ámokfutó két személyt agyonlőtt, négy rendőrt ugyancsak lelőtt, s ezek, kö­zül — a kedd esti jelentés szerint — kettő állapota to­vábbra is életveszélyes” Fölér egy találós kérdéssel, amelyet gyermekkorunkban hallottunk: „Négyen elmen­tek vadászni, ki-ki meglőt­te a magáét, s mégis csak egy vadkacsát vittek haza. Hogy lehet az?” (Kiki volt a vadász neve) — állt ott a megfejtés tótágast álló be- űkkel az ábécéskönyv al­lán. De a fenti újsághír alól hiányzik a megfejtés. „Két személyt agyonlőtt, né­gyet ugyancsak lelőtt" — ez tehát hat halottat jelent; a keddi jelentés szerint azon­ban két elhunyt állapota „továbbra is életveszélyes". Talán arról van szó, hogy az ámokfutó nem lelőtt, csupán meglőtt (megsebesí­tett) négy rendőrt, akik kö­zül kettő élétveszélyesen megsérült. Bizonyára a né­met erschiessen-t fordítot­ták tévesen-. Zeíő-vel meglő­hetett. Pedig a két ige nem ugyanazt jelenti! Itt a pontatlan fordítás volt a lu­das a dologban, máskor a pontatlan nyelvtani egyezte­tés. S, hogy a lövöldözésnél maradjunk: arra is volt már példa a krimik történetében, hogy — a hatóságok félre­vezetésére — egy halottba lőttek bele: ilyesmit gya­níthatnánk a következő rá- dióhírből: „az bizonyos, hogy ablakból lőttek a rend­őrnőre, aki meghalt", vagyis halott volt már a lövés idő­pontjában. Pedig nem ez történt! Mennyivel világo­sabb és magyarosabb lett volna így a mondat: „az bizonyos, hogy ablakból lőt­tek a rendőrnőre, s gz a lö­vésbe (lövésekbe) belehalt” — vagy: „a lövésektől meg­halt”. Mert hát ami jól van angolul, még nem biztos, hogy jó magyarul is — mert ebbe a szövegbe bizonyárán gyors, hevenyészett fordítás „segített bele". S. hogy bűnügyi hírek után valami derűsebb pél­dát idézhessünk, lapozzuk fel népszerű moziújságunk egyik régebbi számát. A Szerelmes biciklisták című filmről jelent meg annak idején a következő híradás: „A rendező ebben a film­jében is új szereplőket mu­tat be a nézőknek, akiknek többsége főiskolai hallgató.” Ügy látszik, valami ifjúsági találkozón mutatták be a filmet, ahol a nézők több­sége főiskolás diák volt. Csak később derül ki, hogy dehogyis a nézők voltak fő­iskolai hallgatók — ahogy a pontatlan fogalmazású szöveg közli —, hanem a szereplők többsége volt fő­iskolai növendék. Máskor a pontatlan szó­rend okoz több másodperc­nyi bizonytalanságot. A je­les olasz író, Italo Calvino groteszk kisregényének, a Kettészelt őrgrófnak fordí­tása „a nagy dajka utáni vágyódásat említi, holott az eredetiben a nagy nem a dajka jelzője, hanem a vágyódásé: a „dajka utáni nagy vágyódás” volna hát a félreérthetetlen, pontos for­dítás. Nagy dolgok? Koszto­lányi annak idején egy má­sodpercet említett. Napjaink felgyorsult idejében a szá­zadmásodpercek tört részei is számítanak! Komoly in­tés a még pontosabb, igé­nyesebb fogalmazásra. Szilágyi Ferenc — Ö több mint «száz éve született. Az igazgató oldalvást rám- pislant. — A törvény rajta is be­teljesedett. Magyarrá lett, különben soha nem avatták volna a cambridge-i egye­tem díszdoktorává. Nos. úgy ismeretes, hogy a fel- szabadulás után már nem kellett ilyen árat fizetni. — Nehezen tudom hinni, hogy harmincéves konszoli­dáció után a regi gátlások még dolgoznának az embe­rekben — vetem közbe. — Én közéjük tartozom. Ha maga jobban tudja .. Hát... Kenyérrel él az em­ber. De akik megtanulták az anyanyelvűket, akár itt­hon, akár iskolában, sőt ma­gánúton, most már igazán élhetnek vele. — Tagja a délszláv szö­vetség nyelvi bizottságának. Hol tart most a hazai hor- vátnyeív-oktatás? * — Nem növekszik a nyel­vet tanulók száma. Bácská­ban mennyiségi visszaesés van. De magasabb színvo­nalú a nyelvtanítás. Az utóbbinak örülünk. Meg annak, hogy újabban ma­gyarok is elsajátítják a nyelvünket. A szövőnő a hosszú főut­ca egyik öreg házában la­kik. Csak a ház formájáról sejtem, hogy régi, egyéb­ként világos, vidám az va­kolata, nagy ablakai ragyog­nak a tisztságtól, az udva­ron rózsák, szegfűk illata verseng. Az üvegezett olda­lú előszobában barna, érett fajú szövőszék előtt ül K Sztipánné H. Borbála. — Debar dán! Megelőzött a köszöntéssel. S mikor látja arcomon a tanácstalanságot, magyarra vált. — Azt hittem, a szövet­ségtől jött. Ök sok szőttest vettek már tőlem. — Hogyan jutott ehhez a szövőszékhez? — Apósom csinálta anyi- kámnak (anyósomnak). s mikor idejöttem feleségnek, nekem adták. Hogy tudjak dolgozni, mert szegények voltunk, a férjem katonás­kodott. Az anyósom meg a szomszédok napokon, hete­ken keresztül álltak mögöt­tem, tanítottak. De alig ér­tettünk szót, inkább csak mutogattunk. Idős, fekete kendős «as­szony jön be az udvarrol. ugyancsak horvátul köszön — Mondtam a fiamnak, mindegy, kit veszel el, csak magyar lányt ne. Én . nem akarok magyarul beszélni. — Hogy volt ez? Régen, amikor nem szerették, ha horvátul beszélnek, tudták a nyelvüket ma, amikor szabadon gyakorolhatják, már alig ismerik. Az asszony félrehúzza a száját: — Gyünnek-mennek az emberek. Érdekli is őket, kik ők, mik ők, csak pénz legyen ... H. Borbála a szőttest né­zi, a kékkel díszített fekete és piros figurákat. Megiga­zítja a vásznat, rendezi a szálakat, számol magában, aztán hátat fordít a szövő­széknek és az anyósára vil­lantja a szemét. — Nekem is*nehéz volt a kezdet. Összejöttek a roko­nok, anyósom, apósom test­vérei, mind horvátul beszél­tek. Majdhogynem néma­ságra voltam kárhoztatva Sokat sírtam a szobában, míg rájöttem, meg kell ta­nulni a nyelvet. Az öregasszony megsimo­gatja a »atalabb arcát. — Sajnáltam én őt. Egy­mást tanítottuk. Ö engem magyarra, én őt horvátra. — A házasságkötés után el akartunk innen költözni — folytatja a fiatalabb. — Ak­koriban kapott lábra az a szokás, hogy külön lakja­nak a fiatalok. Láttam, hogy apósom meg az anyósom szótlanul járnak-kelnek a házban. Már kialkudtuk a másik ház árát, de ők any­aira sírtak, hogy vissza­léptünk. — Nehezen álltak rá — az idős asszony hangja el­fullad. — Csúnya volt a ház. Ablaktisztításkor a menyem fogta a rámát, nehogy ki­essen. Aztán? összeadtuk a pénzünket, szigetelték a fa­lakat, új szobákat építet­tünk, új ablakokat tettek a régi helyére, most már nem sötét a szoba. Hideg—meleg víz, köz­ponti fűtés, összkomfort. Ha ilyen az életük is? — Csak akkor érzek szo­morúságot, amikor hazame­gyek a falúmba — mondja a fiatalabb asszony. — Az ismerősök azzal fogadnak. na, te is fölvgheted a bik- lát, mert a nyelvüket már megtanultad. Hol rám, hol az anyósára néz, mintha töprengene, ki­mondja-e, ami feszíti belül­ről. — Vagy mondjam nekik azt, hogy az anyósom, apó­som nem éppen örültek ne­kem? Mama, ne haragud­jon! — Ridegek voltak hoz­zám. De a férjem írta a kérlelő leveleket, s akkor elhatároztam, az ő kedvéért, míg hazajön, kibírom. Most meg vallom, hogy szeretetre méltó emberek. Talán nincs is jobb nép náluk. De ha megbántja őket valaki, tud­nak komiszak is lenni. Az anyós lehajtja a fejét, beszél magában vagy imát mormol? A fiatalasszony be­hív a sáobába. A falon ke­rek arcú, fekete hajú lány képe. — A kislányom. Magyar fiú a férje, de a pesti szerb- horvát gimnáziumba járt, és most horvát—magyar sza­kos tanárnő. Régi magyar faluban, ahová újabban hor­vát családok települtek. — A fiatalok családjában mi a szokás? Megfér-e egy­mással a magyar és a hor­vát nyelv? — Inkább magyarul be­szélnek. De a négyéves uno­kám megtanult horvátul is. Az idős asszony talán hallotta a szavainkat, beki­ált az előszobából: — Énvelem csak úgy be­szél. A mi nyelvünkön. A forgószél, amelyet a háború és a következő évek kavartak, időnként ma i? zúg. Fölkapja az embere­ket, messze röpíti. S van aki a talpára esik/ a másik fejjel hullik lefelé. Az egyik tanítóval beszélgetek, ami­kor a sovány arcú férfi at iskolaudvarra ér. Jól sza­bott öltönyében őt is peda­gógusnak nézem. — Dehogy! Attól meg­óvott a sors — szabadkozik. — Mostanában méhészke- dem. Nem idevalósi vagyok, én a sógornőmtől jövök. Hozzá meg csak beszalad­tam — néz a tanítóra —, hogy a jövő héten kedden kezdem a pörgetést... Ak­kor hát találkozunk — nyújtja a kezét a tanítónak, majd nekem is, mert a busz­megállóból dübörgés hallat­szik. — Ha nem röstelli. jöjjön át hozzánk egy alka­lommal! Az idős pedagógus a fe-, jét ingatja. — Nem való tanítani az ilyfen ember. Méhészkedjen, az nyugtatja. De ... hallja' meg tőle a sorsát. Én csak annyit mondok, hogy a par­tizánok idején jászolhoz kötve várta a sorát. Ha a plébános meg a párttitkár nem áll ki mellette, golyót kap a fejébe.

Next

/
Thumbnails
Contents