Somogyi Néplap, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
1984. szeptember 8., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TAJAK, EMBEREK formálta meggyőződésemet, gondolkodásomat. Nem beszélt a pártról vagy a marxizmusról. Gyerekként csak azt láttuk, hogy a házunkban rendszeresek az éjszakába nyúló beszélgetéseik, hogy ezeken mindig a falu vagy a szövetkezet közös dolgairól van szó. Máig is sokqn jönnek ügyes-ibajos dolgaikkal, tanácsért, vagy segítségért. Ilyenkor apám sohasem módja, talán nem is érzi, hogy fáradt. Mikor a főiskolán beléptem a pártba, magam döntöttem, s csak későhb gondoltam arra, hogy ebben az egész életemet meghatározó dönjtésben valahol mélyen apám példája hatott. — Bálinttal sokszor beszélgetünk, sőt vitatkozunk is politikai kérdésekről Valaha máról holnapra kellett cselekednünk. E régi emlékek tükrében úgy látom, hogy ma valahogy több a papír és kevesebb a politikai tett. A fiam erre rendszerint azt válaszolja, hogy a megváltozott föltételek új módszereket követelnek, s hogy az általam említett „régimódi” munkastílus ma nem vezetne eredményre. A mai bonyolultabb világban a döntés nem csupán szándék dolga. Tudom, igaza van. Beszélgietéseinlk során is szóba kerültek hasonló kérdésëk. Tapasztaltam, a pártos tenniakarás, a jobbító szándék Kovács Lajost sohasem ragadtatja sommás vélemény- alkotásra. Nincs magas fokú politikai képzettsége, így főként higgadtságának és ösz7 tönös realitásérzékének köszönheti, hogy a visszásságokból, hibákból, kivált a személyes sérelmekből sohasem von le túlzó következtetést. Mikor arról kérdeztem, hogy az átélt csalódások nem ébresztettek-e benne kétségeket, csak annyit válaszolt: az eszmét szolgáltam, s nem az embereket, akik annak nevében jól, rosszul cselekedtek. A somogyaszalói alapszervezet tagságát — érthetően — leginkább a falu fejlődése foglalkoztatja. Az eredmények egy-két év után magáitól értetődőnek látszanak, így több szó esik a gondokról, az évtizede késlekedő óvodaépítésről vagy a főútvonal mellett is legföljebb pusztai színvonalú, az alapellátásit is alig biztosító boltról. Az öngerjesztő lokálpatriotizmus és a realitás, bizony, néha nehezen fér meg együtt Újra és újra elhangzik: kevés segítséget, kevés figyelmet kapnak. Sók a „bezzeg”-gel kezdődő mondat, az indulatos szó. Miit válaszol erre Kovács Lajos, aki a sikeres és sikertelen hétköznapi csatáknak is egyik fő részese? Elvárható-e tőle például egy hiábavaló kilincse léssel telt nap után, hogy a város környéke fejlődésének egészében értékelje a somogyaszalói adottságokat és lehetőségeket? ÉLETNYI KÖZÉLET — Miért kell az én uramról cikket írni? Hiszen csak egyszerű ember, aki semmi rendkívülit se(m osiinálit Igaz, 31 éve titkára a somogyaszalói pártaliaipszervezetnek, de ha|t. az évek eltelnék, s önmagában ez nem érdem ... Éreztem, hogy az asszonnyal nem a lebecsülés vagy valamiféle álszerénység mondatja ezt, sokkal inkább a féltés. Hiszen csak ő volt a tanúja férje vívódásainak, ő látta, miként őrli évtizedek ezernyi apró csatája. Most óvni akarja azt a tetterőt és derűt, amely a 63 éves férfiban megmaradt, remélve, hogy végre teljesen az övé, a családé, a négy unokáé lesz. Később még a konyhából is rászólt a férjére; ,.EZt meg minék kellett elmondanod?” — Nem voltak itt 1956-ban sem drámai események, bár nyár végén, már mindany- nyian éreztük: az addigi módon nem mehet tovább. Októberben a pártbélyeg nagy része a nyakamon, maradt, a határban azonban folyt a mun|ka tovább. A mennyei gépállomáson, ahol dolgoztam, a pántvezetőség is a helyén maradt, így házról házra járva mér december elején megkezdtük a párt újjászervezését. Sok helyen nékem szegezték a kérdésit: „Biztos, hogy most jobb lesz, te hiszel benne?” A meggyőzésben nem volt helye a szóvirágoknak. Csak annyit mondtam: „Igenis hiszek az MSZMP programjában.” Kovács Lajos apjának 11 holdja meg egy kis diai álója volt, de ez is kevés ahhoz, hogy az „aszalói Nyilas Misi” elvégezhesse a gimnáziumot. Két év után kimaradt. Mol- nártanoncnak men|t, majd a mernyei malomban dolgozott. A zsákolás és az elszenvedett baleset fájdalmas nyomait máig is viseli. Később a polgáriban sikerült befejeznie tanulmányait. Igaz, a vizsgán először megbukott, amikor a Honthy-korszak történelmét húzta. A tankönyv soviniszta szólamainál jobban megragadták benne az egyik falujában élő 19-es kommunistával folytatott beszélgetések. A felszabadulást követően egyik alapítója lett a htelyi földművesszövetkezetnek. 1948-ban lépett be az MDP-be, 49-ben pedig résíjt vett az első somogyaszalói tsz megalapításában. — Tíz család fogott össze, közülük mi voltunk az egyetlenek, akik a régi saját földünkéit vittük be. Egy évvel később az alakuló mernyei gépállomásra mentem raktárosnak. Ekkor küldték először pártiskolára. Párt- vezetőségi tagnak, majd 53-ban alapszervezeti párttitkárnak választották. — Hajnaltól estiig a traktoron ültem, s azután következett a pártmunka. Akkoriban nem voltak ritkák az éjfélig tartó taggyűlések ... A család alig látott. Rengeteg teher hárult a feleségemre, aki nem egyszer kisgyerekkel a hátán ment az asszonyokkal kapálni a határba. Részit vettem a tsz-szer- vezésekben, s közben kombájnostanfolyam- ra küldtek. Ma sokan különféle hangsúlyokkal mondják „hőskornak” azt az időszakot, pedig az utólag hibásnak ítélt lépések jó része akkoriban magától értetődő volt. Igaz, érvek helyett olykor csak felsőbb utasításokra lehetett hivatkozni. Végül is akkor egy országot kellett újjáépíteni. Nem bizonyos, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült volna a maihoz hasonló demokratizmus meglett. Ezzel nem a hibákat akarom védeni, mégis vitatom, ha az „50-es évek” fölött mai eredményeink fényében törnek pálcát, ha mindent sötétre festenek. 1961-től mezőgazdasági gépészeti szakközépiskolában tanult tovább, majd újabb, ezúttal egyéves pártiskola következett. Már a tsz gépszerelőjieként dolgozott, amikor 1965-ben felesége is kérte a pártba való felvételét. Közben nőttek a gyerekek, akikben Kovács Lajos példájával ébresztett elkötelezettséget. Lánya a mernyei iskolában tanít, úttörőcsapat-vezető. Családjával együtt vele élő fia a kaposvári városi pártbizottság munkatársa. — Apám sohasem szavaikkal! nevelt. Igaz. erre mód sem igen volt. Hia hazajött a munkából otthon is csak dolgozott. Nincsenek emlékeim közös kirándulásokról, üdülésről; nem is játszott, velünk. A közeli sportpályáról vasárnap délutánonként gyakran el- halla/tszott hozzánk a foci pufogása. Gyerekként fájó szívvel hallgattam, mégsem igen kéretőztem. Szavak nélkül is természetessé lett számunkra, hogy dolgozni kell. Még pöttömnyi kisfiú voltam, amikor már feladatom voit a rőzsegyűjtés és tűzrakás, hogy .általános iskolás nővérem megfőzhesse a vacsorát, mire szüléink hazaérnek a határból. Nem nélkülöztünk ugyan, de voltaik szűkös napok is, a 15 forintos munkaegység időszakában. Emlékszem, alig vártuk, hogy hulljon az alma. Azt szedtük ösjsze és vittük a fölváSjárlóhoz. Később elő- fordiulit, hogy anyám berzenkedett, miért vállal apám annyi társadalmi munkát, miközben neki magának sok mindenre nem juit. Ma sem tudnám megmondani az okát, de ilyenkor minidig anyámat csiitíitottuk és apám mellé álltunk. Pedig anyám ép.p nekünk akart többet, jobbat. Nem mondta nekem apám soha, hogy szeressem a gépeket, nem is próbált meggyőzni a műszaki dolgok szépségéről; egyszerűen csak elvitt magával a tsz műhelyébe és valami feladatot adott. Mikor gépipari technikumba jártam, a szünidőben már önállóan kombáj- noztam. Ugyanilyen tettenérhetetlen módon — Lajos bácsival én is sokat vitatkoztam óvodapanaszunk kapcsán — mondta Miklai Lajos, a kaposíüredi tsz pártszervezetének csúcsititkára. — Ma talán 18—20 óvodás korú gyerek van- a faluban, mire elkészülhetne — látva a születések alakulását, jó, ha tíz lesz. Érdemes-e ezért óvodát építeni, hiszen közel a város, és még közelebb van Füred. Lajos bácsi erre azt válaszolja, hogy talán több gyerekes szülő is megmaradna a faluban, ha volna óvoda, hogy mikor a tervvel először élőálltak, még korántsem ilyen volt a demográfiai helyzet. Megértem az álláspontját. Fenntartás nélkül elfogadom viszont a bolttal kapcsolatos panaszukat. — Hogyan is vethetnénk a Lajos szemére a faluval kapcsolatos elfogultságát, 'hiszen amióta csak ismerem, mindig ezért a faluért dolgozott? — így Pál Sándor, a régi barát. — Először a tsz-szervezés idején jártunk együtt házról házra. Később együtt szerveztük a társadalmi munkát a kultúr- ház építéséhez. Nemcsak szavaikkal agitáltunk, hanem ott voltaik ükkor is, amikor lapátot kellett ragadni. Legutóbb akkor jártunk házról házra, amikor a vízműtársula- tot szerveztük .. . Ma már van víz a faluban, ezt azonban Kovács Lajos sem említette, inkább arról beszélt, ami még kellene. — Az óvodával kapcsolatos jelzéseinkkel csak az akták számát szaporítottuk, de hát miént ne segíthetne a városi tanács, ha egyszer itt anyag is van és társadalmi munkában sem lenne hiány ... Szenvedélyesen, egyre nagyobb lendülettel beszél. Felesége csitítja: — Be kel! látnod apa, hogy nincs pénz. — Tudom, vannak a mienknél fontosabb, több embert érintő gondok is. Persze, hogy rangsorolni keli. Mégis olykor azt látom, hogy a tanácsi munkában több a hivatal- nöko&di, mint a següteniakarás. Nincs pénz? Mintha néha inkább az ésszerűség és rugalmasság volna kevés. Szép összeg áll rendelkezésre például segélyezésre. Ezt az osz- szeget szétosztják, hogy „kárba ne vesszen”, pedig nyilvánvaló, hogy a faluban ma egykét kivételtől eltekintve nincs olyan ember, akinél a segély indokolt volna. Aki ma itt szegény, az zömében önmaga szegénye. Miért van, hogy két azonos jövedelmű tsz- tag közül az egyik új házat épít, a másiknak meg új ruhára sem jult? Tagságunkban visszatetszést kelt, ha azt hallják, hogy a postás valakinek a kocsmában adta át a segélyt ... Egyedi példa ez vagy általánosan is igaz visszásság? Jobban foglalkoztatott ennél, -hogyan reagál Kovács Lajos, mikor az emberek nekiszegeznek hasonló, .vélt vagy valós hibákat, sérelmeket. Egyik hiábavaló — vagy csupán annak látszó — lépésük után egy párttag drámaian tette föl a kérdést: „Hát ennyit ér a szavunk?” — Nem könnyű ilyenkor kiállni harminc ember elé. Volt, hogy az előbbi kérdést én is föltettem magamnak. De szabad-e erősítenem a méltatlankodó hangokat? Hiszen inkább óvnom kell az embereket, nehogy túlságosan beletemetkezzenék a hiábavalóság érzésébe, őriznem kell a cselekvőerőt, ami ezt a kis közösséget jellemzi. Ez az önmagát is legyőző józanság, de mindenekelőtt embersége tette képessé a somogyaszalói párttikárt, hogy annyi, változást hozó három évtized alatt, alakoskodás és maghasonlás nélkül dolgozhasson a mozgalomért, a faluközösségért 1975-ben megromlott egészsége miatt szemé lyzieti vezetői munkakörbe helyezték. Három éve vonult nyugdíjba, azóta sokféle társadalmi munkájának él. Beszélgetés közben föláll, s míg botjára támaszkodva az első lépéseket megteszi, elakad a szava- Látom, csak önuralma tartja, hogy föl ne szisszenjen. — Tudja, a malom — mondja magyarázatként. Járás közben mintha megolajo- zódnának a tagjai. Nekividámodva hív a kis szőlőbe, ahol mostanában az unokákkal több nyugodt órát tölthet. Derűs perceket, amelyek kimaradtak az életéből, amikor a saját gyerekei voltak ilyen apróságok. Bíró Ferenc
