Somogyi Néplap, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
1984. sieptember 29., szombat Somogyi Népiap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ASPERJÁN GYÖRGY: A z önkiszolgáló éttereimben állva pacal- pörköltet evett. Mellette magas, sovány férfi kanalazott valamit. Teli szájjal, mintha csak magában beszélne, megkérdezi a fiatalembert: — Szereted a pacalpörköltét? A fiatalember felkapta a fejét, a férfira pillantott: — Hozzám szólt? — kérdezte. — Ogy látom, szereted, ha annyira falod ... — Megeszem — mondta a fiatalember, és magában arra gondolt: — A fene egye meg, csak úgy fogja magát ez a ronda pasas és letegez. Gyorsan bekapott még néhány falatot, de már elment az étvágya, és mintha a férfi ott se lenne, kiment a helyiségből. Szólni nem mert még kifelé jövet sem a barátkozni próbáló férfinak, de magában egyfolytában füs- tölgött: bárki beletörölheti a lábát, és ő kénytelen az ilyen megaláztatásokat elviselni, mert nem elég erős, hagy az ilyen pasikat szájon vágja. A New York Palota homlokzatán megnézte, hány óra van. Egészen hátrahajtotta a fejét, hogy a járda széléről láthassa a magasban kivilágított órát. Féltizenegyet mutatott. Eszébe sem jutott, hogy még föntebb, sokkal magasabban ott ragyognak a csillagok. A nagyváros fényei rövid idő alatt annyira elkápráztatták a szemét, hogy leszokott a csillagok észrevételéről. Karai volna lefeküdni — gondolta. Sétálgatott, nézegette a tarka, fénylő kirakatokat. Nyári este volt. Még viszonylag sokan jártak-keltek az utcán. De mindenki sietett, ment haza. Két feszülő trikójú lány jött vele szemben vihorász- va. Megfordult, sokáig bámult utánuk. Minden fiatal lány tetszett neki, és nincs az az érték, vagy csoda, amit föl ne áldozna azért, hogy meztelen valójukban láthassa azokat a trikó alatt tüntető lánybüszkeségeket. Dehát neki, az üzemben a legalacsonyabb bérű segédmunkásnak sem értéke, sem csodája nem volt. A Wesselényi utcánál befordult a Nemzeti Színház felé. Az utca homályosabb volt, mint a körút. Egy ortopédüzlet kirakata előtt megállt. Sokáig .nézte a gipszből öntött eltorzult lábfejeket. Különösek váltak. Inkább emlékeztettek tuskókra, mint emberi lábak lenyomatára. — Ilyen lehet az én anyám lába is — gondolta. Az Almiisi téren leült a nadra. A szobor érdektelenül nézelődött az üres téren.. Sok szerelmespárt lláthatott már — tűnődött a fiatalember. Esténként sokszor gur- nyasztott itt valamelyik pádon. Ha összemelegedett párocskát látott, hátat fordított nekik, nehogy azt higy- gyék, őket figyeli. olt ügy, hogy éjfélig is elüldögélt, teljesen üresen. Most sem gondolt semmire, csak levegőzött. A szállását utálta. Ágyrajáró volt az egyik közeli utcában. A szo- ba-ikonyhás lakásban öten laktak. Az öregasszony a konyha végében aludt, nekik a szobában vetett ágyat. A másik három szobatársát alig ismerte. Talán kétszer találkozott velük, amikor véletlenül korábban hazavetődött. A többiek éjszakai bagolynak hívták, és különös, sötét fickónak tartották. Ök valamiképpen berendezkedtek a szálláshelyen. A konyhában mindegyiknek volt lábasa, a szekrényben .rekesze, a szekrény tetején kofferja. Neki az égvilágon semmije, csak. A nagykorúság első napja Park. Nemes Lampérth István rajza ZELK ZOLTÁN: GROTESZK Ennyi gonoszság! Vagyonánál csak szívtelensége és gőgje nagyobb. S úgy tekint széjjel, mintlia kérkedne: „A gonoszság remekműve vagyok!” « • • Faragd csak le azt az egy szótagat s hegyezd, hegyezd a csorba rímeket! Az sem baj, hogyha nyelved lógatod, csak tessék a mesternek éneked ... • * * Két galamb szárnyai a város felett, bukfencet vetnek, mint a gyerekek. Szárnyaikról a napfény úgy csorog, mint gyermek tenyeréből a homok. (A költő kiadatlan verse, 1934-ből) JORDAN POPOV: Csapjunk az asztalra! a rajta levő ruhája, meg néhány darab fehérneműje, amit az öregasszony mosott. Idegennek érezte magát itt a nagyvárosban. Annyira idegennek, hogy néha már fizikai fájdalmat érzett Mégse ment volna haza. özvegy anyja együtt élt öreglány nővérével. Nemrég a bátyja is hazaköltözött, ■miután elvált. Bánatában ré- szegeskedett. Az anyja szidta, napirenden volt a veszekedés. A fiatalember szerette őket, de irtózott a mara kodástól. Itt a városban sem találta a helyét. Bizalmatlan . volt, nem tudott, nem mert barátkozni, oldódni. A munkahelyén ás inkább az 'idősebb férfiakkal .tudott jól elbeszélgetni, minit a veie hasonszőrűekkel. S zerette az éjszakai sétákat. Senki sem szólt hozzá, ő se törődött senkivel. Néha ábrándozott. Arra gondolt, milyen jó volna, ha ideülne mellé a padra egy lány, és beszélgetnének. Elmondaná neki, mire gondol, mit érez. Biztos volt benne, hogy egyfolytában tudna beszélni, szavaival teljesen megszédítené a lányt. Máskor meg arra gondolt: meg se szólalna, csak nézné a lány két fénylő, nagy szemét, és baldog volna. Elszundított. Léptekre riadt. — Jó .estét — köszönt rá valaki. A rendőr volt. — Jó estét — köszönt vissza a fiatalember. — Mit csinál itt? Nincs lakása? — De van. — Hát akkor miért nem megy haza? — Nincs kedvem. Négyen vagyunk egy szobában — magyarázkodott a fiatalember —, és ha lefekszem, mindig olyan nehéznek érzem magam ..., mintha rám ülne a ház. A rendőr figyelmesen megnézte. — Mit dolgozik maga? — Kőbányán vagyok segédmunkás. — Na, nekem mindegy. Van egy szál gyufája? A fiatalember megrázta a fejét. — Hát minden jót — mondta a .rendőr, és kényelmes léptekkel elment. A fiatalember egy kicsi! még üldögélt, aztán felállt, és elindult át a téren, haza, a gezarolszagú házba, a fül- iedit-büdös lakásba, ahol az irtószereket a poloskák már tápszer gyanánt fogyasztják. Az utcában, ahol lakott, az i egyik ház pincéjében patyolatüzem dolgozott. Éjjel Is ment a munka. Az egyik nő észrevette az ácsorgó fiút. Nevetve kiáltott át munkatársnőjének: — Megjött az éjszakai látogatónk. Nevettek. — Nem jön be vasalni? — kérdezte az egyik. A fiatalember mosolygott. Az előbbi nő kiszólt: — Nézze már meg, hány óra van ... Olyan .lassan telik az idő. A fiatalember feje fölött, vasgerendára szerelve, nagy óra világított. — Mindjárt fél egy — szólt le. — Én a maga .helyében akkor már inkább durmolnék ... Nem veri meg az anyja? A házmester dörmögve fogadta a köszönését. A fiatalember felcaplatobt a harmadik emeletre. Közben a villany kétszer is elaludt a nagyon takarékosra állított automatának köszönhetően. A hirtelen sötétben a következő emeletig a falat tapogatta. Óvatosan nyitotta ki a konyhaajtót. — Károly? — riadt fel az öregasszony. — Én vagyak. — Levele jött. Odatettem az ágyára. Ritkán kapott levelet. Feltépte a borítékot. Villanyi nem akart gyújtani, kihajolt az ablakon és a szomszéd lakás ablakából kiszűrődő fényben olvasta iaz anyja egyenetlen sorait : „Kedves fiam, mi jól vagyunk és azonképpen kívánjuk neked is. Tizennyolcadik születésnapod alkalmából azt kívánom, hogy legyél nagyon boldog. Gyere majd haza.” A fiatalember lleült az ágyára. El is felejtette, hogy ma van a születésnapja. Hirtelen rádöbbent: mától fogva nagykorú. — Ha valamit cselekednék, már szigorúbban ítélnék meg — gondolta, és úgy érezte, nagyon fáradt. — Ez hát a nagykorúság — suttogta. Kicsit hallgatódzott. A többiek egyenletesen szuszogtak. Emberek, akikkel együtt élek, de akikhez nincs közöm — gondolta. A házban is csendes volt minden. yorsan levetkőzött és lefeküdt. Fekvőhelye az ablaknál volt. Bámulta az eget. Bejöttek hozzá a csillagok. A szomszéd lakásban kialudt a fény. — Na, lefeküdt a pincér is — gondolta, és beletekergőzött a takaróba. Kényelmetlenül érezte magát. Rettenetesen szeretett volna most beszélgetni valakivel. Elmondani, hogy csalódott a nagykorúság, a hivatalos felnőttség első napjában. Ha fejfájás gyötör a családom miatt, ha rokoni kellemetlenségek érnek, ha hivatali súrlódásokban van részem vagy nem találom meg a számításomat, Filiphez megyek vigasztalódni. Ö mindig talál egy-egy alkalmas példát, hogy megnyugtasson. Elmeséltem neki legutóbbi cívódásómat a feleségemmel. Figyelmesen végighallgatott, és beszélni kezdett: — Minden asszonynál más és más, testre szabott megközelítés szükségeltetik... Figyelni kezdtem szavaira. Az idő kissé szeles volt, és a belső udvarban kerestünk menedéket. Filip szürke felöltőt viselt, festett hajfürtjei pedig csak ' úgy lengedeztek. — Egy évvel ezelőtt, vagy talán már egy kicsit régebben is — mondta hunyorítva Filip —, a feleségem fölhagyott mindenfajta házimunkával. Nekem, személy szerint, sohasem volt teher a bevásárlás, vannak azonban olyan dolgok, melyek csak női kézbe valók. Például leszokott arról, hogy mossa és vasalja az ingemet. Egyszer azonban az asztalra csaptam: „Ide hallgass, anyukám ... Ez így nem mehet tovább. Ha nem készítesz ki nekem holnapra legalább három tiszta inget, pizsamafelsőt veszek fel, és mindenkinek, aki kérdi, miért járok így, elmondom, milyen feleségem van." Ez nemcsak üres fenyegetés volt a részemről. Mivel nem tudta az ingeket másnapra rendbe tenni, fölvettem a pizsamakabátot, és így mentem dolgozni. Legalább lesznek tanúim ... — És hogyan zárult mindez? — kérdeztem. — Még semmi sem zárult le — válaszolta Filip, és kigombolta felöltőjét. Zakója alól kilátszottak a pizsama vastag, kék csíkjai. A bölcsesség könyve A Gondolat Kiadó Etikai gondolkodók sorozatának kötetei nyilván nem a legszélesebb olvasóközönségnek szólnak. Állandó vásárlói, olvasói, gyűjtői az iskolázottabb, s filozofikus érdeklődésűek közül kerülnek ki. Mégis volt jónéhány olyan darabja, mely ennek ellenére meglehetősen magas példányszámot ért el. E körbe tartozik a spanyol barokk nagy óriásának, Baltasar Gráciánnak a könyve: Az életbölcsesség kézikönyve. Korának egyik legolvasottabb iműve volt, s Faludi Ferenc átkötésében nálunk is sikert aratott. Most Gáspár Endre fordításában a Helikon Kiadó jóvoltából látott napvilágot. Az életbölcsesség kézikönyve egyúttal a világirodalom egyik legnagyszerűbb aforizmagyűjteménye is; háromszáz tíz-tizenöt sor terjedelmű bölcsesség található benne : sziporkázóan szellemesek, érzékletesek. Egy a sok közül: „Tudjunk valamivel többet, és éljünk valamivel kevesebbet. Mások fordítva hirdetik. Pedig a jó semmittevés többet ér a nagy tevékenységnél. Igazán csak az idő a miénk: abban él még a hajléktalan is. Az értékes életet gépies robotban vagy túlságosan fenn- költ munkában tölteni egyformán szerencsétlen dolog.” A melankólia görög szó, búskomorságot, levertséget, nyomott hangulatot jelent. Egyértelmű, szabatos meghatározása azonban nincs. A melankólia története a fogalmak pontosításának soha le Inem zárható története. A fiaítal esztéta Földényi F. László Melankólia című könyvében e nehezen meghatározható életérzés bekerítésére — történetileg közelíti meg. Természetesen a görögöknél kezdi, s a fogalom alapvető jelentését, értelmezését is innen eredezteti, hogy aztán Byron, Kierkegaard magyarázatáig jusson el. Arisztotelész a Nikomak- hoszi Etikában így ír la melankóliáról: „Aki melankolikus, az semmiképpen sem átlagos személyiség — de átlagon felülisége nem jelenti azt, hogy beteg, sőt: ha úgy tetszik egészségesebb életre képes, mint az átlag. Ennek a ’kimagasló egészségnek’ (a józanság felől nézve betegségnek) azonban mások a kritériumai, mint az ’átlagos egészségnek’.... A melankóliát akár a hétköznapok negatív lenyomatának is tekinthetjük: mindazt, amit ott elhallgatnak, itt kimondják, és ami ott puszta lehetőség, az a melankóliában kibomlott, ’negatív’ valóság lesz. A melankolikus olyan útra jép, amelyen nem tudjuk követni. Mint minden úttörőt, öt is egy ismeretlen, rejtélyes tudás birtokosának látjuk.” Fordította : Adamecz Kálmán Szilágyi Ildikó Szilágyi Ildikó 1969 óta dolgozik ötvösként. Addig az Iparművészeti Főiskola hallgatója, Borsos Miklós tanítványa volt. A belső indíték előzménye csatolódik édesanyjához, Vágó Jolánhoz, akinek rejtőző festői képességei 67 éves korában bontakoztak ki. Az egész család művészetre készül, művészetet teremt. Férje, Galambos Tamás festőművész, tizenéves Tomi fia ígéretesen hegedül. Szilágyi Ildikó munkásságát ismeri és szereti szinte az egész ország. Ezt túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hiszen az elmúlt másfél évtizedben bronz- és réztárgyait bemutatták Kisújszálláson, Miskolcon, Balassagyarmaton, Jászberényben, Esztergomban, Dunaújvárosban, Szegeden, Tatán, Dorogon, s most, 1984 szeptemberében Debrecenben. Kivételes ötvöstárgyai tehetsége, nagy munkabírása, és szakmai megalapozottsága jellemzi munkáit. Ötvöstárgyai eljutottak a hazai táj szinte minden részébe. E népszerűséget külföldi sikerei hitelesítik. Fantáziáját, sokoldalúságát méltányolták Hamburgban, Kairóban, Bécsben, Moszkvában, Stuttgartban, Nottinghamban, Jablonec- ben, Erfurtban. Mindenütt megcsodálták rézből kalapált ékszereit, kelyiheit, talpas vázáit, cizellált hamutálait, tulipános függőit, kavicscsal bélelt karkötőit, türkizes nyakekeit. Szilágyi Ildikó alkotásaival túllép az ötvösség keretein és lényegében a szobrászatot érinti, újítja eredeti mesterségével. Ez a kettősség munkásságának egysége. Nosztalgiája nem témaválasztás, hanem megélt sors. Losonci Miklós
