Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

1984. július 28., szombat Somogyi Néplap 9 •V, • i IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KÖZMŰVELŐDÉS 1 » ■ . • • 1 . • ' : O tVenev K&rül'i, zö­mök, fekete hajú férfi lépdelt a so- jnogyii falucska at­káján. Tekintete ide-oda járt, mintha keres­ne valamit, léptei el-élbi- zonytatanodtiak. Egyszer csak határozottan elindult egy kertes ház kiskapuja irányá­ba. Benyitott a frissen fes­tett léckapun, s mintha csak földibe gyökerezett volna a lába, megtorpant, s önkénte­lenül csúszott ki a száján: — Ilonka!... A nő, aki a kertajtó nyi- kordulására egyenesedett föl, maglliepettan tekintett a mo­sódézsa mögül az idegenes hanglejtéssel megszólaló fér­fiina; az mag, mintha vala­mi tévedésére döbbenne rá, zavartan dadogta: — Kovács ... Ilonát kere­sem ... A fiatal nő bekiáltott a ve­randa nyitott ajtaján át a házba : — Édesanyám, magát ké­résük! ... Szép arcú, tömött kontyú asszony bukkant fel kiisvár- taitva a szőlővel befuttatott verandán. Karján könyékig fél volt tűrve a ruha, hu­nyorogva tekingetett körül a szikrázó délelőtti napsütés­ben. A férfi, amiint megpillan­totta, feléje indult, és köszö­nés helyett meghatott han­gon mondta, odanyújtva ne­ki a kissé meg Vis elit virág­csokrot, mélyet a Ikezében szorongatott: — Szegfűik.., Bulgária- bál... Az. asszony meglepetten ki- álltott fel: — Úristen! Csak nem?! Te vagy az, Georgii? ... (Lesietett a lépcsőn, s meg­állít a férfi élőtt. —Nahát! — mondta Ge- orgi, mlimtegy magyarázkod­va, hol az asszonyra, hol meg a fiatal nőre tekintve — az előbb azt hittem, te vagy... — A kiseb bilk lányom, Marcsiilka — nevette el ma­gáit az asszony, ő, is a dé­zsa mögött álllló lányra pil­lantva. Aztán, miint aki csak mosit döbbent rá ;-valamire, meg­ölelte a férjjt és arcon csó- feollita: — Isiten hozott! A lány kíváncsian, tekin­tetében némi gyanakvással fligyellite édesanyját és az idegien férfit. Édesanyja, mintha csak megérezte volna eZt, meg­szólalt: Szirmay Endre Visszatérek Az idő villogó ékéje a múlás lomha göröngyei közt bizakodásunk szántóföldjeit hideg vasával föilihiasítja hogy kijelölje útját a messzieségnek; imár békát kötöttem daccal, kínnal lázadással, könnyel és sízüiliőfölldembez szelíden .parázsló örömmel csöndes kérleléssél ím visszatérek. Törő István VERS A nap fcijmiúlllt fölöttünk, este van, feketén izZik át tárgyakon a csönd, ültem mólikül járfcálnalk az ’élők, áram dobálja idegrendszerünk, a régi terén még gyermekek játszanak, csIiMag-ragyogás tekintetük, felhőik alól elszállunk a szóval, közel jövünk, egyék teszünk már, lelkűnkkel egy nagy madár repült al, s hej de messze, hej de messze száll. — Tüdőd, ő Georgi... — ... áki hozzánk vőlit be- szálllásoliva, igen — mondta a lány, miközben kezet fog­tak. — Jaj, éppen nagymosást tarbunik. Nem főzünk ebé­det ... fiúit az egész ház . .. — röstól'likedet.t az asszony, mintha ez tett volna a leg­fontosabb — Az uram ag- ronómus, csak estére vető­dik haza, rengeteg a dolga ilyenkor. Marcsrka ... — for­dult kérőn a lányához, aki azonban magától is tudta már a teendőit, s szó nélkül eltűnt a házban, Letelepedtek a kút mellett a csend et : — Vártam, hogy írj... — Igen, ebben marad­tunk. Gsakhát.. — Vártam, hogy vissza­jössz ... Én negyvenhét őszén mentem férjhez . .. — Ha nem bántad meg. jól teittad. — Nagyon rendes ember az uram. Két lányunk van. A kisebbik a városban dol­gozik, az agyagiiparinál. Mar- csliika meg óvónő itt a falu­ban ... — Hiszen jöttem volna én ... — kezdte Georgi, de elhallllgatott, látva, hogy a lány tart feléjük borral, ha- rapniivaJlóvai. Amíg Marcsika megterítet­te a fa alatt álló asztalt, a férfi eltűnődve j átitatta te­kintetét körben az udvaron. Frissen mosott fehérneműket lobogtatott mindenfelé a szél. Azon a kora tavaszon is min­dig ítéli voltak az udvar drót­jai a frontlfcatonák száradó, mocskos, vérföltos fehérne­műivel, a kimosott, kifőzött kötszerekkel. Eszébe jutottak a bevetésiek, az aknatüzek, a rohamok. Az a hajnal, ame­lyen megsebesült, közel a nagy folyóhoz. — Egyél, Georg i ! Az asszony hangja térítet­te magához. Evett pár fala­tot s közben egyre csak néz­te az asszonyt, aki mintha nem bírná tovább elviselni a hallgatását és a tekintetéi, megszólalt: — Gyere, megmutatom a házat. Átépítettük, de az el­ső szoba, ahol ti laktatok, megmianadit... Ti laktatok — azaz ők hár­man . .. Ilia meg Petko! Va­Hol volt, hol nem ivóit, volt egyszer egy ember, aki so­hasem zárta be lakásának ajtaját. Az embert Manóinak hívták, és egymaga lakott a sokemeletes épületek között megbújó kicsiny házikóban. A sokemeletes háztömbök tele voltak ki tudja hány­féle emberrel, akik ki tudja hányféle fortéllyal zárták be bejárati ajtajukat, de en­nek ellenére időről időre mégiscsak történtek betöré­sek. Az 'egyik hónapban egy öntevékeny primadonná­nak vitték el az ékszereit, a másikban Ipedig egy hi-fi tornyot hürcdtásztuk végig fényes..,nappal az emelete­ken, ét betették egy isme­retlen gépkocsiba. Egyszer meg egy egész márványasz­talt loptak el a kilencedik emeletről. Bántotta az embereket, hogy eltűntek anyagi jellegű szerzeményeik, de leginkább az fájt nekik, hogy éppen az orruk előtt élt egy Manói, akinek egész nap nyitva van az ajtaja, és senki sem megy be a házába, senki sem nyúl lahól a Dráva partján te­mették e! őket, mindketten azon a hajnalon' estek el, mi­kor ő megsebesült. Mikor beléptek az első szóbába, Georgi karja mint­ha akaratlanul is bizonytalan öléliésféLére mozdult volna, s az asszony, aki inkább érez­te, mint látta a tétova moz­dulatot, a tüköiraisztalhoz si­etett, mintha csak menekül­ne, s keresgélni kezdett az egyik fiókban. Kisvártatva egy fényképet nyújtott át a férfinek. Na nézd csak. milyen jó­képű legény voltam! — ne­vetett fel Georg-i, majd el- komorodva, hangosan olvas­kep hátoldalán: Soha el nem múló szeretettel.... — Tudod, jöttem volna én — kezdte aztán újból. mintha tisztázni akarná ma­gát. — Szívből írtam én ezt akkor... Én is megőriztem a te fényképedet, s mindig felidéztem magamban az ar­codat, ha nem is láthattam * — csaknem teljesen vakon éltem hús.z évig. Végül is el­vittek Qgyesszába, abban a híres szerrtkórházban műtöt­ték meg. Ott voltál mindig az éjjeliszekrényemen. „Ki ez a szép lány?” kérdezget­ték tőlem az orvosok. Hát rné)g az ápolónők, amikor már visszanyertem a látáso­mat, és évődni kezdtek ve­tem: — Aha, katonaszerelem ... Méghozzá — háborús !... Volt köztük egy pufók ar­cú, fitos orrú, Irának hívták, és örökösen a fityulájáit igaz­gatta; különösen az nem ha­gyott békén: — Aztán mikor látogat mag téged ez a te szerel­med? ... — Ha tudná, mi van ve­tem, ha tudná, hol vagyok, meglátogatna! — mondogat­tam. De egy csípős nyelvű, a Larissza, az mindig rá- vágta nyomban; — Ugyan, elfelejtett az már téged ... — Dehogyis. Ha tudná, el­jönne ... — Akikor, a háború ultán, tényleg elmentem volna, akár végképp — szóHalit meg az asszony. A férfi hálásan pillantott rá, s folytatta. — Hogy elhalilgaífitassam őket, egyszer azt találtam mondani nékik: Különben is. a vagyonához. .Na de mifé­le vagyona volt neki? Egy ruhásszeurény, egy matrac, viaszosvászonnal borított faasztai, számtalanszor át­festett kredenc, feleségének régi, megsárgult fényképe, hűtőszekrény, benne öt tojás, két üveg aludttej, három szál petrezselyem, és leégés elle­ni kenőcs bakelitdobozban. — Ha valakinek szüksége van rá, jöjjön és vigye! — mondogatta Manói. Egyszer azonban valami váratlan dolog történt. Egyik este Manói haza­ment la ímunkából, és bezár­va, találta az ajtót. Mivel nem volt kulcsa, nem tudott bemenni, teült hát a küszöb eié, és gondolkozni kezdett. — 1Kifogtak rajta |— kom­mentálták az emberek az er­kélyekről. — Bezárták az ajtót, hogy tévútra vezessék a nyomozást... Legjobban azonban Manói volt összezavarodva, mivel kulcsot kellett készíttetnie. És amikor kinyitotta az aj­tót, mit lát? Az asztalon te­levízió, a matracon drága né­most már megteltetém — en magam megyék el érte. Tdlimács se kell majd. tanul­ni fogok magyarul. Azoknak meg több se kel­lett! Larissza még jobban csipkelődött : — Hé te, ha már minden­áron idegenből akarsz nősül­ni, minek mennél olyan messzire? Itt vagyunk mi helyben! Aztán meg: meg is értjük egymást, igaz? Vá­lassz miközülünik. .. — tehétem. Eli gér­keztem^.. • Iröfofca is közbeszólt : — Húsz év telt' ei azóta! Mit képzelsz te? — Én akkor is elmegyek. . Az asszony maghatottan figyelte a szavait, és most közbeszólt : — És csakugyan eljöttéi... Köszönöm, Georgi... Csak­hogy én közben ... — Én olyannak őriztelek meg, amilyennek utoljára láttalak — kezdte a férfi melegebb hangon, de az asz- szony, mintha csak pontot akarna tenni valami végére, befejezte az imént kezdett mondatot: — ... én közben — Kis Jánosné tettem. K éső délután volt. amikor elindultak, hogy bejárják a környéket. A kert- végben kanyargó kis patakon túl kezdődtek a rétek és a szántók. A hajda­ni bunkereknek. Lövészánkak- maik nyoma sem volt már, szénabogilyák sorakoztak, bú­zatábláik és kukoricások zöl­delltek mindenfelé. — Válahöi ott a domb mö­gött sebesülhettem meg — töprengett hangosan a férfi — Hogy megváltozott itt minden azóta . .. De ahogy lépdeltek to­vább, magában. hozzátette: De talán mégsem minden? Hi­szen az emberi jóság — ugyanaz, hiszen a föld — ugyanaz. Igen, és ezt kell örökbe hagynunk nekik, pil­lantott elhomályosuló te­kintettel a lányra, Marcsijá­ra, akii pár lépéssel lemarad­va ballagott mögöttük, nagy csokor mezei virággal a karján, háta mögött a le­szálló napkoronggal. És a kövér szernek súlyá­tól lehorgadó fejű kalászok és haragoszöld kukoricatáb­láik között susogott az alko- nyS szél, mintha csak arról dalolna szelíden, hogy az em­beri szív átmenti minden pusztuláson a barátságot, a szeretetet; olyan az emberi szív, akár a föld: megsebez­hetik lánctalpaik, megtipor­hatják, meggyalázhaitják katonacslizmák, mégis meg­hozza makacsul, újra meg új­ra, a maga éltető gyümöl­cséit .... pi hímzésű terítő, a sarok­ban rádió, a kredencen kí­nai váza díszük, benne mű­virág, a hűtőszekrényben két kiló bárányhús, egy üveg whisky (nem skót, hanem magyar!), háromféle felvá­gott, egy kiló saj., egy üveg bor, sonka. A fogason pedig új öltöny és szalmakalap fe­szít. Soha senki nem tudta meg, ki hagyta ott mindezt a kis házban. Ettől kezdve azonban mindenki megnyu­godott, mivel Manói zárni kezdte az ajtót. A betörések, persze, nem maradtak abba, egyik este még ja televíziója is eltűnt, ezért másnap reggel egy biz­tonsági zárat kellett felsze­relnie ... De mint köztudott, a tol­vajok nem félnek a bizton­sági zártól. A tolvajokat csak az üres ház ijeszti el. Ilyen pedig már az egész telepen nem akadt egy sem ... Fordította: Adamecz Kálmán Születés­napon Tolnay Klári pályájáról Szép. sugárzóan kedves, bájos és természetes, tem­peramentumos. kitűnően mozog, kellemes énekhangja van. Elbűvölő színpadi jelen­ség. Nem, nem új tehetséget mutatunk be. ötven év óta írják ezeket Tolnay Kláriról, aki július 27-én volt 70 éves. Nehéz elhinni? Pedig így van. és ő nem kényes rá, hogy ezt megtudják. Hiszen megemlékezett a magyar saj­tó a 60. és a 65. születésnap­járól is, amikor a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta. Ötven éve játszik a színpadán és a kamerák előttit. A Nógrád megyei kislány egyetlen egyszer szerepelit is­kolája önképzőkörének elő­adásán, akkor is bélésűit a szavalatába. Színilisfcolába nem járt. Protekcióval ke­rült a Vígszínházba, ahová nagybátyja, Bókay János, a sikeres író ajánlotta Jób Dá­nielnek. Első kiugró színpa­di sikerét A francia szoba­lány címszerepében aratta. De hosszú" utat járt meg az­óta! Az ötven év alatt kétszer kapott Kossuith-díjat, érde­mes és kiváló művész, SZOT- díjas, Pro Arte érmes, a Ma­gyar Filmkritikusok Díjának tulajdonosa. 1952-ben a bé­ketanács tagjává választot­ták. Bejárta a világot ma­gán ernib érként, a magyar művészeit képviselőjéként. a bókemozgalom tagjaként. Moszkva, London, Ausztria, Mongólia, Helsinki, Cannes, Brüsszel az USA, Kanada, és ki tudná mindama helyeket felsorolni, amelyeket megis­mert, és ahol megismerték, megszerették, megtapsolták ? ! És micsoda állomásai vol­tak életének és művészeté­nek! Népszerű palócnótái a nagy tiszai árvíz károsult­jainak a segítésére rendezett matinéhoz fűződnék. A há­ború? Királyhegyi Pál em­lékezett rá 1960-1ham az Or­szág Világ hasábjain, hogy a nyilasók hatalomra jutá­sakor így fakadt ki a szí­nésznő: „Gyilkosok! El fog­nak pusztulni! Majd megint emberek fognak uralkodni a földön.” Aztán beteget je­lentett, és nem lépett szín­padra. A fél szabadulás után — nehéz elképzelni ebben a szerepben — Somló István­nal és Benkő Gyulával ő igazgatta a Nagymező utcá­ban „vendégeskedő” Vígszín­házát. Hamarosan kivált a hármasból. A hatvanas évek eleje óta Madách Színház itagja. 1962-,beii politikai kabarét konferál a Rádióban. 1977- ben Szeretőnk, anyánk cím­mel önálló műsorral jelent­kezik a Korona Pódiumon. És közben szakadatlanul színpadon van. filmezik, szinkronizál. Arbuzov: Kései találkozásá­ban Mensáros Lászlóval. Tolnay Klári Cocteau: Magány című jelenetében, a tv-ben. Micsoda szerepek! A Kis­polgárok Bessenyeiivel, a Donna Diiamaa és a Hamlet Gábor Miklóssal. A három nővér Irinája és Nóra Tí­márral. Júlia. A Pillantás a hídról Beatricéjie Pécsi Sándorral, és ismét Pécsivel a Kaviár és lencse. Az Éj­jeli menedékhely Natasája, Warrenné, A kaméliás hölgy A Vágy viiilllamosa Bl&n- ohe-a. Az Utóbbi évékben: A kedves hazúg, a Fészekalja, az Alkonyt dal. És a Kései találkozás. 1972 december 12-én, a bemuta­tó után a Madách Kamara élőtt ott áll egy igazi, béke- béli gumlirádíii's. És a kétsze­mélyes darabbeli partnere, Mensáros László befogta maigát a kocsi elé, és körbe- húzta benne a virágok kö­zött ülő Tőlmay Klárit a színház előtti téren. Aztán a filmek. Déryné legendás allafcja összeforrott Tolnay alakításával. A Mese a 12 találatról, a Fűre lépni szabad, Aiz özvegy és a szá­zados, a Nem ér a nevem, ki tudná mindet félsorolni, hisz 195iL-ben- forgatta a szá­zadikat: Rényi Tamás Re- ménykedök-jlét. Volt királynő és takarító­nő, 14 éves Júlia és a Vá- nya bácsi Dadája, volt nagy­szájú és közönséges, iszákos, finom és légies, volt Tisztes- ségtudó utcalány és Katyi. Szinkronizálta Katharine Hepburnt és Simone Signo- ret-t. A Pacsiirta öreg, meg­tört Vaíjlkaynéját kísérte Cannes-íba, hol szépségben és eleganciában felvette a ver­senyt a világsztárokkal. Át- meg átruccan a „szomszédiba” meglátogatni az unokáját. Örül, amikor a televíziónk közös produkciót készít az osztrákokkal, e's ab­ban közreműködik a leánya, Rátlionyi Zsuzsa. És megha­tódik, amlilkor az utcán egy anyuka így mutatja meg kis­gyermekének-: nézd; ott megy a legnagyobb magyar színész­nő. Szép, sugárzóan kedves, bájiQs és természetes, tempe­ramentumos, kitűnően mo­zog, kellemes énekhangja van. Elbűvölő színpadi je­lenség. ötven évi színi pálya után maradjon ilyen még sokáig, erőben, egészségben, mindannyiunk örömére. Erdős Márta álló öreg eperfa alatt. GEORGI DAC SE V Találkozás Nézték szótlanul egymást, ta ei a bolgár írást a fény- végül az asszony törte meg Papp Árpád fordítása Rumen Balabanov Nincs többé üres ház!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents