Somogyi Néplap, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
1984. július 21., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS OLÁH JANOS Miit mondanék, hiszen semmi bajom sincsen, gondolata, csak nevetségessé tenném magiamat. Senitoi se akarta rábeszélni, hogy orvoshoz menjen. Ö maga érezte szükségét, de nem akarta beismerni, hogy így van, önmagával szállt szemlbe, önmagáival vitatkozott. Panaszmentes betegségről ki hallott? Nevetséges vagyok, hajtogatta magában megszégye- nülten, nevetséges. Azt remélte, ha nem ismeri be, hogy betegnek érzi magát, Sikerüli megszabadulnia a fenyegetettségnek attcû a nyomasztó érzésétől, ami mostanra olyannyira a hatalmába kerítette, hogy még az éjszakáit se kíméli meg, de minél inkább nem akart rá- gondolni, annál jobban félt a betegségtől, az orvosoktól. Nem vagyok, nem lehetek beteg, hajtogatta, csak fölöslegesen izgatom magamat. Hányán megérik, sőt, elhaladják a hatvanat, és semmi bajuk, teli van velük a város, mintha egyszerre öntötte volna ki őket valaki az odvuikhcil — mint annak idején én is az ürgéket a mezőn —, egyszerre valamennyit a műlhelyék, az irodák homályos járataiból a nyugdíj. És még csak nem is szégyellik magukat, mintha évtizedek alatt a szeméremérzetüket is elvesztették vol» na a munka rabságában. Talán, hogy elhatárolja magát tőlük, egyenesebb tartást erőltetett magára a megszokottnál. Na, nem mintha bármi oka is lett volna a büszkeségre. Lecsúszott irodalmár volt, olyany- nyira, hogy már-már maga is annak tekintette magát. Sokáig képzelődött, hogy majd megírja ezt, megírja azt, ötletekben nem volt hiány, de kidolgozni az ötleteket, végrehajtani a terveket valahogy sohase sikerült neki, nem volt hozzá se ereje, se lehetősége, pedig ez a kettő legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint magiak az ötletek. Aki kívülről nézi a dolgokat, annak persze könnyű ítélkezni, az nem érzékeli azt a kegyetlen, hogy ne maradj am vérszomjas ellenállást, ami még a jóakarók, a barátok szeméből is süt, ha valami eredeti tervvel, szándékkal találkoznak. Vagy őrültnek, vagy szélhámosnak kell lenni ahhoz, hogy az emiber miinde- aek ellenére leüljön az írógéphez, és a sietős vázlatokból hosszú és fölöttébb unalmas munkával, átgépelések, javítások kilátástalan egymásutánjában valami véglegesnek mondható alakzathoz jusson, olyan szöveghez, amit jó esetiben ki se adnák, mert mit várhat az emiber, amikor még a barátaiban se bízhat meg igazán, az irodalmi bürokráciától. Nem egyszerre számolt le ifjúkori terveivel, eleinte csak lassan, óvatosan tologatta odébb s odébb őket: m'ajd ha a lakás így meg úgy, a gyerek, aztán a gyerekek, az állás, a munka, és a tervek egyre morzsaléko- salbb talajra épülitek, mígnem mára szinte valamennyi hamisítatlan légvárrá, beteges fantazmagóriává változott, amelyekre a megvalósulás veszélyének leghalványabb árnyéka sem vetül. Elégedetlen, türelmetlen lett a munkájával szemben is. Pedig hogy örült, amikor, annak idején, sikerült bejutnia a könyvkiadóhoz, mit meg nem tett, hogy megőrizhesse a helyét. A dolga látszólag egyszerű volt: elolvasta a kéziiratokat, aztán javaslatot tett azok kiadására, vagy elsüllyesztésére. Persze ez csak a felszín, a mélyben egész sor bonyolult ösz- szefüggés rejtőzött. amire mind figyelnie kellett, amiket számításba kellett vennie, ha nem akarta magára vonni a felettesei neheztelését. haragját. S ő nem akarta. Tudta, számára ez Minden rendben végzetes volna, senki se állna mögéje, ha kritikus helyzetbe kerülne, senkii se védené meg. Dehát soha nem is volt rá szükség, nem szorult másokra: mint egy érzékeny műszer, azonnal fölismerte, mit várnak tőle. Még arra is ügyelt, hogy mindig nagy gondossággal magyarázója meg, a leglkor- rektebb irodalomtudományi alapokra helyezze az érdekek hálóján fennakadt, ítéleteket. Nem esett nehezére, mivel szerencsére egyformán gyűlölt minden beérkező kéziratot. .Mind csupa önteltség volt, petőfies hivalkodás, modem szópöffeteggyártás, szóvirá- gos cslllagvirág-bóduilat, ál- szereplési vágy ... Tehetséggel, tehetségtelenül ? Ez teljesen mindegynek, elhanyagolható mellékkörülménynek látszott az eleve elhibázott szándékhoz képest. Sőt, ilyen vállalkozásba akkor már jobb, ha tehetség nélkül kezd valaki, kevesebb kárt okoz vele, ez volt a véleménye. Eddig eszébe se jutott a gyűrött boríték, amit már hetek óta hurcolt magával a táskájában, amiről jelentést kellett volna írnia. Talán már el is mulasztotta a határidőt. Alattomosan támadt rá a kíváncsiság. Megpróbálta elhessegetni : olyan lehet,1 mint a töíbhi, lányos, üres arc, pökhendi tekintet, pályázatot nyert, jó ajánlásokkal rendelkező fiatal... Mi szükség van itt rám, jobb volna, ha el se olvasnám, gondolta, ennek úgy is mennie kall. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, elővette a borítékot, ami most már végiképp nem hagyta nyugodni, s olvasni kezdett. Gyűrött lapok, gondatlan gépelés ... Micsoda hülye dilettáns lehet. Aztán mégis belemélyedt az olvasásba, kapkodva, fa- lánkan futotta át az oldalakat, már-már kétségbeesve keresett valamit, amibe belekapaszkodhatott volna, ami nem tetszik, ami csak egy kicslit is sérti a fülét, de nem talált semmit, mintha egyenesen neki szólt volna az elsőtől az utolsó betűig, minden, amit olvasott. Különös szemrehányás voit ez. A fölismerés porig sújtotta, átjárta minden sejtjét, védekezni se tudott : igen, én is ezt akartam meginni, ezt akartam elmondani... Csak- hát mindig alkalmazkodni keltett, az liigazi szavakat mindig későbbre halasztani. Ez vblt. amire a legkevésbé számított, hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen szemtelenül, hogy ne mondjam Illetéktelenül elírjon előde mindent, amiért eddig étt, amiért eddig olyan türelmesen viselte a sorsát, s mindezt az ő múltja, szerteágazó élettapasztalata nélkül, csak úgy vaktálban. Talán belelátott az agyamlba, és onnan másolta ki az egészet? Alig várta, hogy hazaérjen. Cselekedni akart, de azonnal. Érezte, sürget az idő. Miit csináljak? Keressem föl, és szorítsam meg a kéziét? A szokatlan sietségnek tulajdonította, hogy lépcsőmászás közben elkezdett zsibbadni a ba! karja. Sokáig motozott az ajtó előtt, valahogy nem akart a kezébe akadni a kulcs. A félesége meghallotta, és kinyitotta az ajtót. — Mii bajod van? — kérdezte. Nem válaszolt. Most ez is nehezére esett volna. Airra eszmélt, hogy az ágyban fekszik, s a felesége a doktorral susmorog az előszobáiban. — Nem volna jobb, ha kórházba... ? — Fölösleges — mondta a doktor. — Jobb. ha itthon ... — A befejezést nem hallotta, nem akarta meghallani, de érteni értette. Föl akart kelni, hogy az írógéphez üljön, de mintha nem a sajátja lett vöt a a test, amelyik itt feküd, az ágyban, érezte, hiába is próbálna parancsolni neki. A kezét még tudta mozgatni. Levélpapírt, tollat vett elő. írni kezdett: „Az őszinteség nem költői program. Az egyébként jószándókú próbálkozások kreativitás, alkotó képzelet hiányában kínos dilettantizmusba fulladnak. Kiadását nem javaslom.” Boríték, címzés, mindenre volt lideje, pedig nem sietett. Csöngött a telefon. Már a reflex se mozdult benne, várta a feleségét, vegye fel ő. Jött is nemsokára. Kisírt szemét zsebkendővel takarta el. — Nem hiszem, hogy meg tudná írni — mondta, és az ágy félé villant a tekintete — Jobb volna, ha kiadnák másnak. — Talán nem vette észre, hogy a leragasztott borítékkal feléje integet? — Egy pillanat — mondta, s mégiscsak odalépett, igaz kicsit elkésve, az ágyhoz. — Megírta — mondta. — Igen, itt van a kezemben. Holnap beviszem. Személyesen. — Nézte az asszonyt: a szája tovább mozgott, de a szavait valami vattaszerű visszhan- gos üresség nyelte el, nem hallott belőlük semmit se többé. DEGAS MŰVÉSZETÉRŐL Degas neve, művészete sokakban a tüllszoknyás, spiccelő, táncoló balerinás képekkel kapcsolódik össze. Valóban, Degas sokszor választja témájául a balett-táncosok és a színház világát, ahol különös távlatokban, különoi rövidülésekben és szokatlan fényhatásokban jelenik meg az emberi test. Aktjainak (fésülködő, mosakodó nők) testtartása seng természetes, tagjaikat görcsbe szorítja a nehéz mozdulat. Semmiképpen nem bele- magyarázás — írja egyik méltatója —, ha műveiben meglátjuk annak az újfajta komponálásnak, a váratlan látószögeknek előérzetét, Hivatal—nyáron Augusztus volt, hajnali fé! kilenc. A Hivatal ablakán csak úgy sziporkázott a verő. A hivatalnok ásított. Később az elmozdult képek visszacsúsztak a helyükre. Golyóstolla boldogabbik végével megkeverte a kávéját, és éppen átadta volna magát a koffein hódító élvezetének, amikor valaki halkan kopogott az ajtón. Hosszú másodpercekbe telt, mire ráeszmélt, hogy az ő ajtaja felől hallatszik a zaj. Megnézte az óráját, fülelt. Semmi. „Felségsértés lenne ilyenkor, félálomban zavarni az embert” — gondolta, s szürcsölgetni kezdte a nedűt. Most már hangosabban kopogtak, sőt a kilincset is lenyomta valaki. Aztán egy ősz hajú, kendős fej kukucskált be a résen. — Tessék mondani, itt lehet aláíratni a kérdőívkérő lapot? — Itt — bólintott a hivatalnok unottan —, de csak fél kilenc után. — És tessék mondani, magánál hány óra van? — Nyolc — recsegte ellentmondást nem tűrő hangon. — Ma már kiváló hatású gyógyszerek vannak álmatlanság ellen... Egy óra múlva újra kopogtak. Nem válaszolt. Hogy is válaszolt volna, hiszen péntek volt, lottóhúzás napja, néhány perccel tíz óra előtt. Ha ötöse lesz, várhat az ügyfél... Nem lett. A kendős fej éppen akkor jelent meg az ajtóhasadékban, amikor nagy buzgalommal és céklalila fejjel apró fecnikre tépte a szelvényt, és a foga közt sziszegve emlegette a sorsoló bizottság le- és felmenő rokonságát. — Tessék mondani... — kezdte az asszony. — Tudom, ne folytassa! Adja ide azt a kérdőívkérő lapot! Gondoltam. Itt idegesít engem másfél órán keresz- tüj^holott még a kérdőívkérő kérőlapot se íratta alá. Ilyenek maguk mind. Azt hiszi, azért vagyok én itt, hogy az ilyeneket < strázsáljam? Ez egy komoly hivatal, kérem, ahol komoly munka folyik. Tudja, mekkora kárt okozott ezzel a népgazdaságnak?! — Tetszik tudni, kilépőt kértem a gyárból, mert... — Nahát, ez kétszeres veszteség a népgazdaságnak. Disznóság! Ezzel kituszkolta az asz- szonyt, bezárta az ajtót, és elment a másik hivatalba, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. A portás azonban nem engedte be, mert nem volt előzetesen bejelentve az ügyes-bajos osztályvezetőhöz. „Disznóság” — gondolta magában. „Bizonyosan megint snóbliznak.” Egy ismerőse mondta, hogy mindig ezzel ütik el az időt. Bezzeg ő egyedül ücsörög egy szobában ... Amíg a portás elfordult, beugrott a liftbe, és már száguldott is fölfelé. Kopogott az ajtón, de nem válaszoltak. Türelmetlenül várt, újra kopogott, majd lenyomta a kilincset és belépett. Ketten ültek egymással szemben és snóbliztak. — Disznóság! — támadt rájuk üvöltve. — Az ügyfél kínt toporog, maguk meg itt tiltott szerencsejátékkal szórakoznak?! Vegyék tudomásul, hogy feljelentem az egész hivatalt. Azért vannak itt, hogy gyorsan és precízen elintézzék az állampolgárok ügyes-bajos dolgait! A két hivatalnok egymásra bámult, majd az egyik megkérdezte : — Ez ki? — A fene tudja ... dugjál! — Tiltakozom! Én az ügyes-bajos dolgaimat akarom elintézni! — Három — szólt az egyik. — Mit akar? — Ne törődj vele, dugjál! Különben vesztettél. Azt mondja, ügyfél. — Na, várj csak, most találd el! Sima ügyfél? — Nem! — kiáltotta a hivatalnok önkívületben. — Én isJiivatalnok vagyok! — Oké, pajtás, akkor dugjál te is!... Augusztus volt, dél körül. Az ügyfelek agya éppen felforrni készült... T. Ágoston László melyeket sok évvel később a fényképezés és a film alkalmazott. Edgar Degas 150 éve, 1834. július 19-én született Párizsban. Az impresszionista festészet vonulatába sorolják művészetét, noha sok mindenben különbözött az impresszionistáktól. Ingres követője, csodálója volt. Első képei szigorúan rajzos, klasz- szicista művészetről tanúskodnak. A szín csak később kap szerepet nála. „Én a vonal koloristája vagyok” — vallotta. S a szín valóban nem olyan lényeges nála, mint a többi impresszionistánál. Festményei hosszú időn át csak színezett rajzok voltak — állapítják meg róla. Később azonban tágabb teret talál a szín számára. A szín mozgalmassá teszi a test felszínét, fénnyel szövi át a táncosnők habkönnyű tüllszoknyáját, és végül is a XIX. század végének legragyogóbb varázslatához vezet. Degas már az első 1874-es impresszionista kiállításon részt vett, s az impresszionistákkal állított ki akkor is, amikor ez a részvétel állás- foglalást jelentett. Mégis Degast nem annyira technikája kapcsolja az impresszionizmushoz, mint szellemi beállítottsága.
