Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
1984. június 9., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ......* * ... . B ÁN ZSUZSA BÚCSÚ Nyár volt. Szelíd, gyomvirágos réten egy lány feküdt a fűben, hanyatt. Aludt. Kicsit féloldalra fordította a fejét, mert álmában úgy érzékelte még, hogy a fiú. aki az imént ölelte, ott pi- heg az arcába még. Az ég mintha magasabban szállongatta volna fátyolos fehér felhőit a völgy fölött. Nyár volt, amikor minden egyszerűbb: az élet, a szerelem, a megélhetés. A lány aludt, vékony szőke haja belevegyült a körülötte zizegő fűbe, gyomba, az ,grca elsimult, és a száján egy parányi kis mosoly rezgett szüntelen. Álmában is boldog volt. De nem érzékelték, nem tudták a hegyek körben, és nem tudta a völgy, hogy a lány csúnya. Aludt. Elsimult az arca, mint kicsi korában, talán az álma is olyan zavartalan és békés volt itt, a völgyben, közvetlenül a fiú ölelése után. Szálltak a fehér fátyolfelhők fölötte magasan, körülötte zizegett halkan a fű, és a keze ügyében, kinyílt tenyere előtt egy nagy csokor vadvirág. Sárga és lila, az átlagember számára nevenincs kicsi virágok. így, gyökerükről letépve, fanyar illatot és szomorúságot árasztottak. Talán erre az illatra nyitotta fel szemét a lány. Homályosan látta csak a hegyeket, mintegy kékes ködön át, még nem tudta hol van, és azt sem, hogy a fiú nincs vele. Körülnézett; kereste, de nem látta sehol. Akkor eszébe jutott a délután. A város, ahonnan kibuszoztak, és emlékezett a szorongásra, amely nem engedte, hogy elmosolyodjon a fiú tréfáira. Miért? Fürkészte, vajon miért akarja vele tölteni a délutánt, vajon lehetséges-e, hogy mindaz, amit magáról -hitt és tudott eddig, nem igaz. Középiskolás kora óta beletörődött, hogy ő nem fog megtetszeni soha senkiinek, hogy ő csúnya, mindenhogyan az. A szerelemről korábban olvasott, aztán az utóbbi időben messze elkerülte azokat a könyveket, amelyek ilyesmiről szóltak. — Más is van az életben — szokta mondani, de valami sajgást érzett mindig a szíve táján olyankon Viszont erről nem tudott senki, csak ő. Ezen a napon a parkban ült, nagyon szigorúan vette az étrendeket, a kocogást, a levegőzést, emiatt is telepedett egy árnyas platán alá olvasni. Amikor a farmernadrágos fiú mellé ült, úgy tett, mintha nem vette volna észre. Lapozott. Aztán kicsit oldalra pislogott. A srácnak semmi nem volt a kezében, valami vászonszütyő lógott laffadtan a bal válláról, maga elé nézett, és semmit nem csinált. Ez furcsa volt. Aztán a fiú megkérdezte, van-e egy cigarettája. Volt. — Ne menjünk valahová? — kérdezte rágyújtás után a fiú, mintha legalább hetek óta ismernék egymást. Nem is válaszolt. — Haragszol, amiért nem mutatkoztam be neked? Tóth Gyuri vagyok. — Ormos Boglárka. — Ez igen! Ilyen kacifántos nevet is régen hallottam már. — Miért kacifántos? — Tudtam, hogy létezik, csak egyetlen ismerősömet sem- hívják így ... Mindegy. Tulajdonképpen tetszik. Boglárka ... szép. Soha olyan nem történt még vele, hogy idegen fiú megszólította, s ezzel együtt különösen először fordult elő, hogy ilyen rövid ismeretség után hajlandó volt eljönni vele ebbe a völgybe. Gyuri ismerte a helyet, azt mondta, gyönyörű, lát nia kell. Ültében nézegetett mindenfelé, a völgyet ölelő ér- dőszéleket is alaposan szemügyre vette, de a fiú nem volt sehol. Csak az óriási csokor, mit akkor szedhetett, amikor ő elaludt. Búcsú helyett. Nem volt kedve felállni. Gondolkodnia kellett azon, ami történt, s hogy mi változott az életében? Nem attól, hogy először ölelte valaki, hanem mert tudta, hogy a fiú emlékét, arcát, hangját nem tudja kitörölni az emlékezetéből. Elképzelte, hogy visszamegy az ösvényen az országúiig, felszáll a buszra, és visszamegy a városba Éli tovább a korábbi életét — de hogyan? Eljön-e a nap, amikor kitörli magából ezt a napot és a fiút? — Én csúnya vagyok — mondta neki, amikor itt, a réten átölelte. — Honnan veszed? — kérdezte a fiú. — Mindenki mondta, én is tudom. Csúnya vagyok, és soha nem tetszettem senkinek. Hagyj, ne bánts! — Hiszen szeretni akarlak — nevetett a fiú. , — Engem nem lehet szeretni, mert nem tetszem senkinek. — Nem igaz. Most szép vagy! Rád süt a nap, olyan illatod van, mint ennek a rétnek. Nem igaz, szép vagy szép vagy! — Mondtál valamit arról — szakította ki magát a fiú karjai közül a lány —, hogy az embereknek szeretni kell egymást. Te biztosan azér' hoztál ide. Hogy engem is szeressen valaki, s hogy beteljesüljön, amiben hiszel, amire vágysz. Ügy értem, a szeretetről. — Ne légy kishitű, és ne akarj mindent tudni! — mosolygott a fiú. — Gyere, hadd szeresselek; engedd, hogy átöleljelek! — De az általános nagy szeretet jegyében... — itt. elakadt, mert valahogy elgyengültek a térdei. Nem kellett volna egyfolytában a fiú kék szemébe nézni. Akkor nem történt volna meg. Múlt a délután, és hűvö- södött. Eszébe jutott a nagy festett virág a fiú vászontáskáján, meg a farmermellény hátán ... Szeretni kell egymást. . . Fölállt, letisztította a ruháját, és kezébe véve a her- vadásnak indult vadvirágcsokrot, elkezdte körbejárni a rétet, közben a csokor fogyott, fogyott. Szórta szét a hullámzó fűre a halott virágokat. — A nagy általános szeretet ... — mondta félhangosan. — Szeressük egymást ... Ma is egy csúnya lány, a jövő héten is egy. Hogy nekik is jusson valami... Furcsa. Egy sziklás szakadékhoz ért, melyet tüskés kökénybokrok takartak messziről. Közvetlenül a völgy peremén, és az erdő szélén volt. Nem annyira széles, mint amilyen mély Az utolsó virágokat oda dobta bele, aztán utánukhajolt, hogyan hullnak a mélybe egyik kőről a másikra verődve. Már tudta: nem bírja kitörölni magából a fiút. Ha visszamegy a városba, keresni fogja. Keresni fogja, éjjel-nappal. S ha véletlenül megtalálja? Ki tudja, nem egy másik csúnya lányt fuvaroz-e éppen a völgybe a nagyszeretet jegyében? Amilyen kedves, kék szeme van, az sem lehetetlen, hogy meglátva az ő fájdalmát, kettejüket vinné ki egyszerre ... Boglárka! Hogyan hangzott ez az ő ajkáról? Milyen édesen! Hogyan lehet továbbélni nélküle?. A kökénybokor, úgy látszik, életmentő szerepet akart vállalni — fölöslegesen. Végigkarcolva a bőrét, ruhájánál fogva kis híján fenntartotta a szakadék fölött. De a súly alatt lehajlott az ág, és végül elengedte. A rét fölött akkor ragyogott fel a lebukó nap, fényesen. Ezernyi névtelen virág szineslett a fű között, és magasan fent az égen, fehér felhőfoszlányok úsztak a hallgató hegyek felé. Barabás Márton kiállítása Barabás Márton festményeiből rendezett kiállítást a Műcsarnok. Hegyi Lóránd megnyitó beszédében így jellemezte a művészt: „(...) Barabás Márton kezdettől fogva a festészeti tradíciók megőrzésével alakította ki saját művészi világát.”. Nemlétező mellény Sandokan, College Cambridge, Marlboro és társaik Azt már kezdjük megszokni lassan, hogy a nyári trikókon feliratok, képek, „egész testet betöltő” emblémák vannak. Trikókommunikáció. Van ilyen! Véletlenül se gondolunk arra. hogy akinek a mellén Marlboro felirat ékeskedik, azér: kapja a fizetését, mert ezt a drága cigarettát reklámozza. mint ahogy a Sandokan feliratú — egyébként meglehetősen nyeszlett — fiúcskáról sem tételezzük föl, hogy puszta kézzel fojtott meg egy tigrist a múlt héten. Nem, ő nem azért viseli a tigrisfejes feliratot a mellén. Csupán azért, mert rányomták. Jó, ezt is megszokjuk lassan (tehetünk mást?), hogy az aránylag olcsó, egyszínű trikókat valakik nagy tételben felvásárolják, film- vagy szitanyomé eljárással különböző ízléstelenségeket mesterked nek rá, azután dupla meg háromszoros áron kínálják eladásra. Megvesszük persze, mert nincs más. Végül is nem járhatunk nyáron nagykabátban. Sok mindent megszokunk lassan. Azt is, hogy a Coller ge Cambridge feliratú, izgalmasan kihegyesedő trikó tulajdonosa egy kukkot sem tud angolul, pedig ez az igazán áramvonalas felsőruházati cikk azt hirdetné, hogy hirtelenszőke viselője a kémbridzsi diákelit kollégiumába jár (ha jól artikulálom az angolt). De nem jár, mert amott a sarkon az oxfordi egyetemet hirdeti néhány szakadt trikó, s közöttük megint csak a Sandokan, legalább hat példányban. (Annyi tigris nincs is.) Mondom, sok mindent megszokunk. Ez az egyetlen természetadta lehetőségünk, hogy ne üssön meg a guta idő előtt minket, akik valamilyen maradi, eléggé el nem ítélhető magatartásból kifolyólag az egyszínű, a felirat és ábra nélküli trikókat kedveljük. Az viszont megrendítő volt, amit ma láttam. Olyan trikó jött velem szemben, amilyen még soha. Nem volt rajta semmi szöveg. Csupán egy mellény — festve. Ráfesíve. Nem tudom érti-e mindenki, amit a meglepetéstől én is csak eldadogni tudok? Tehát jött a trikó, és rajta volt egy kék, majdhogy pity- kés mellény, mint mondanám: festve. Weörg^ Sándor zseniálisan groteszk sorai jutottak eszémbe azonnal: „Egyszerre két este van, mindkettő csak festve van”. Ez a mellény is festve volt. Rá, a trikóra. Megáll az ész! Itt ezen a ponton biztosan megáll. Nem állt meg. Tovább gondolkodott. Mi lenne, ha ezentúl az ingre festenénk a frakkot? (Karmesterverseny.) Vesz az ember egy inget, aztán azt fest rá, amit akar. Munkába menet ove- rallt (kiválódolgozó-jelvény- nyel esetleg), színházba hosszában csíkos nadrágot (ja, ezt nem az ingre kell festeni), felülre szilvakék szmokingot, s rá macskafüles nyakkendőt (ezt fújni is lehet, méretre vágott papírmatricával), hogy teljes legyen az elegancia. Megszoktuk már a Sando- kant, a Tennist, előbb-utóbb megszokjuk a mellényt is a mellen. • Én is újítani akarok! Hol a vállalkozó, aki vitézkötést fújna kissé mát kopott, de még majdnem éltartó konfekciónadrágpmra? S ha lehetne kardot is, ide a bal oldalára, hátha eltakarja azt a tintafoltot, amit hónapok óta nem tudok belőle kiszedni. Mester Attila
