Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

1984. június 30., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK PETÖSMALOM A századforduló tájén a Petösma- lom valóságos vízimalmot jelentett a Rinya patak földrajzilag jelölt pontján, a Miké, Nagyikorpád és Lábod által bezárt, képzeteiben háromszög kötetre eső harmadá­ban. Nevét az egykori uradalom molnárjától kapta, s ez megfelelő helyzetismeret birtokában kissé meghökkentő (hogy kenui ide egy molnár?), ha csak nem vesszük ko­molyan, hogy a Rinya, a történés kezdete óta kiépített halastavak láncoltában mint sajátos búvópa­tak ma is létezik. Sorsdöntő szere­pe van á környék vízellátásában, és csak azért jelenik meg itt-att ma­gamutogató önállóságában a tavak között, hogy a régi időkre s a név­hagyó molnárra emlékeztessen. A molnár meghalt, a malmot rég lebontották, s miközben tárgyi em­lékeztetőit évtizedeik iszapja emészti, képzetet reprodukálna he­lye fölött — ilyenkor, a nyári nap­sütésben — a Patikus-tó tiszteletet parancsoló víztükre fodroz;!k. Ter­mészetes hát, hogy az idők múlá­sával a helységnév jelentéstartal­ma is megváltozott. Petös-malom ma több száz hektárnyi erdőt és rétet, tucatnyi halastavat, egy va­dásziházat és egy halászházat, a zöld birodalmát jelenti. Azóta en­nék a területnek nincsenek pontos határai. Sem helyrajzilag, sem a köznyeiv szerint. Általában onnan számítják, ahol más, közismert te­rületek véget érnek. Lábod felöl a régi úton haladva például ott a határ, ahol a nevezetes keresztes fá áll. Nevezetességét a népemlé- kezet a malom idejétől alig egy lépéssel hozza közelebb, és egy szájhagyományhoz kapcsolja. A‘ történet szerint nem is olyan régen élt a falúban egy szegény, de nagyon jóvágású., büszke le­gény, aki elhatározta, hogy gyöngy­virágot visz a mátkájának. A leg­jobb gyöngyvirágozó hely Kiska­punál volt, a gróf erdejében, aho­va cselédnek, parasztnak tilos volt belépni. A legény azonban hetyke volt és erős, nem törődött a tila­lommal. Éppen szedte a gyöngy­virágot, amikor jött az erdős, és el akarta kergetni. A legény nem hagyta magát; szó szót követett, mire az erdős agyonlőtte. A szál­erdő legszélső fájába, az öreg út mellett akkor vésett keresztet az az öreg halász a közösen elfogyasz­tott ebéd után. Az utak második fele mindig hosszabb, és mii még csak a gyer­tyános zöld alagútjában járunk. Az erdő mindkét Oldalon messze terül, aljnövényzet sincs, madár alig szól, a hangulat szinte teátrális. Végre az út kanyarulatában ritkulni kezd az árnyék, és egy újabb kanyar után napfény önt él mindent. Hu­nyorogva megyünk tovább, egy­mást váltó tölgy-, fenyő-, majd égererdőik között, hogy végre kitá- rullkozzék előttünk a petösmalmi civilizáció. Jolbbna nékiinfc mutatott sárga fa­rával a vadásZház. Egyszintes, nye­regtetős épület, zöld spalettálkkal, gémeslkúitftall1. Akármelyik dél-so­mogyi kisközségiben megjelenhet­ne. Köztünk és a ház között te­kintélyes méretű kukoricaíöld, fel­tehetően a vadák számára. Az ud­varit nyírfaíkerítés futja körbe, né­ha el-elilesve, egészen a téliek túl­só sarkáig. A ház mögötti nyírfa- ligetben szabadtéri sütőhelyek és alkalmatosságok vannak. Mozgás nincs és a kennel is üres: a va­dászék tehát nincsenek itthon. Balra tőlünk, a keserű illatú bod­zabokrokon, a nyílt tekintetű nagy halastavon és a telelők fehér mű­tárgyain is túl ott van a halászház. — Már vártuk — fogad a kis­ajtóiban Annus néni, a halász fe­lesége, és tessékel befelé a hosszú, gyepes udvaron át. Horváth György hallászmeslter — régi jó ismerősöm — a ház elő- kertjében vár. Nem látszik rajita, hogy 58 éves. Az a fajta inas, osz­tó vér ember, amilyen a hajdani somogyi parasztok többsége volt. Magámban a gyertyáidéhoz hason­lítom, de nem mondom kd mind­járt, hiszen nem ülik ajtóstul1 ron­tani a házba. Csak később jön ez szóiba köztünk. — Keménynek lehet, hogy ké­mény vagyok, mirit körülöttem minden, de a napot nem takarom el senkii elől, mint a gyertyán... Nézze meg az asszonyt: láthatja, hogy az én árnyékamban virul az aljnövényzet. Annus néninek erről egészen más a véHeménye, de a halász csak hátratOllja a kalapját, és mo­solyog. — Azt mondják, régi ember a szakmában. — Szó ami szó, öreg csont va­gyok. 1948-ban kezdtem a halász­mesterséget, ötvenkettőben lettem szákmunkás. Még ékkor kinevez­tek hálászmestemék, és a maii na­pig az vagyok. Tarony tíz, Siiroon- gát három év, meg huszonöt itt. Harmincnyolc éve vagyok a tavaik mellett, és ha minden jói megy, még két évig. Feltűnő keménységgel megra­gadja a zöld literes üveg nyakát, mjlnitha az ellensége volna, s alkkor veszem észre először, hogy ha az a két év szóba jön, a halásznak elterelő csélékvésfcónyszere támad, így hát egészséigünk újabb pohár­nyi garanciával gyarapodva to­vább folytatjuk a beszélgetésit. Tizennégy hallastó hetvenhat hek­tár vízterülete és a hozzá tartozó építmények jelentik mindennapi mozgásterét. Legfontosabb teendője a halastavak vízeHáJtásániak szabá­lyozása, az ivadékok telepítése, a halállomány etetése, védelme, a ha­lászat szervezése és irányítása. Nem kis fáradsággal, évente műitrá- gyázza a tavaikat, és segítséggel ugyan, de mintaszerűen rendben tartja környéküket. Ha „minden bejön”, akkor évente ezer-ezer két­száz mázsa „halat terem az ember munkája meg a természet”. — Tudja, nekem a munka az életem. Nem aizt mondom, hogy más nem szerezhet örömet, de hogy a legmaradandóbibait és a lég- többet az hozza, az biztos. Kár, hogy az elején nemigien hisszük el. Persze az sem mindegy, hogy mi­lyen az a munka, meg hozzá va- ló-e maga az ember. Amit én csi­náltok, az mtkem való, tehát elé­gedett vágyói:. — Van, amit különösen szeret benne? — Több is van ilyen. Például a harcsák ívaitása. Egyszerű az egész — mondja, és újabb cigarettára gyújt. — Áprilisiban a hat kilón felüli harcsáikat különválasztom ne­együttórzés. Petösmalom keresztes határáig a falu szélső házadtól gyalogosan alig félórányi az út. A távolság máso­dik fele emberemlékezet óta lege­lő, melynek váratlan fordulókkal cifrázott szekérútján virágzó, méz- illatú akácok, s térdig vízben álló égeríigetek szegődnek útltársul. Ab­ban az időben, a keresztes fa mö­gött hatalmas erdő állt, s a legelő­ből minden átmenet nélkül erdő­vé vált területen széles, halvány­lila díszöviként virágzott az őszi ki­kerics. Az erdőt azóta kivágták, a fa magányos őrként áll a he­lyén, és a gyalogos csak újabb tíz perc után jut a perzselő napfény­ből az öreg erdő higgadt árnyé­kába. Nincs utas, aki ne időzne itt egy kicsit. A hőmérséklet hat-hét fok­kal alacsonyabb, mint eddig, s az út belátható további szakaszát hús, kékes-zöld árnyék tölti be. — Tudja, a gyertyánfa teszi ezt. Temérdek levéltől sűrű lombja nem hagy utat a napfénynek, leg­följebb itt-ott egy kis résnyire. Azért olyan szép ilyen helyen a beszökő napsugár — magyarázta mefc szerint, és élőlkiásizítók egy te­lelőit az ívásra. Először fertőtlení- tem a fenekét mésszét, utána fész­kekét csinálok bele borowicáka- • vagy lúcfenyőágialkbóll. AimUkor el­készülök velük, akkor kunyhó for­mán leállítom őket a telelő fene- ; kére, és elárasztom jó méterbú- szas magasságú vízzel. Ezután pá­rosával kerülnek bele a harcsák. Az ívás után’ füvét kaszálok, ráhin­tem a víz színére, és megszórom l'ótrágyávall. Alatta növekszenek a kis harcsák, amíg el nem érik a 2 cm-es hosszúságot. Akkor meg­nyitom a telelő kifolyóját, és a víz áramával kisodródó ivadékokat fel­fogom egy műanyag! kosárban. Az­tán beleöntöm a tavakba. Ennyi az egész — mondja, kicámylő kézmoz­dulat kíséretében. Kökben föl sem tűnt, hogy Annus néni egy időre magunkra hagyott bennünket, és most, ünneplő ru­hában az asztali mellett termétt — Akkor elmegyek a csibékért, papa. Üzenték, hogy megjött a szál­lítmány a faluiba. — Jól van, osiak menj —mondja a halász. — De ne félejts el1 negy­vennel többet hozná, mint amennyi kell! Leolvassa arcomról az értetlen­séget, felém fordul, és megmagya­rázza: minden évben több barom- fűt nevelnek, mint amennyi nékl-c kéül, hogy jusson az öJiyveknek, a rókáknak és más ragadozóknak is. Így igyekszenek hozzájárulni „a pe­tösmalmi egyensúlyhoz”. De ne higgyem, hogy pusztán emberség­ből, inkább azért, mert ez Itt egy közösség: mindannyian .egymásból élnek.- Ö maga például rendszere­sen ellátja értéktelen hallal azt a három feketególya családot, ame­lyek a telelők mögötti fenyőfákon fészkelnek, mert úgy érzi, hogy hozzájuk tartóznák, hasznot hoznak. Meg aztán Ő az erősebb .. . A cigaretták csendben füstölög­nek. Nem nyúlunk a pohárhoz sem, és elkerüljük egymás tekintetét. A nagy zsilip vízének monoton zúgá­sa betölti a konyhát. — „Hej, kedves Marx Károly, ugye, milyen egyszerű lenne minden” — gon­dolom, de látom, hogy az öreg ha­lász a szeme sarkából figyel1. — Tehát nem magányos, ahogy sokan- hiszik? — De az vagyok, ahogyan a ma­gányosságról a faluban Vagy an­nál is messzebb véliekszenék. Ha műveltebb ember lennék, jobbam meg tudnám magyarázni, mire gon­dolok. így érje be annyival, hogy szerintem nem attól magányos va­laki, hogy nyOlc kiiltométerre van tőle egy nagyobb település vagy mert ritkán lát embert. Az a ma­gányos, aki csak az embereikre ha­gyatkozik, azok meg egyszeresek el­ánnak mellőle. Az emberek között sok a -képmutató, a rosszakaratú- Körülöttem nincs ilyen, s ez az ételt kiszámítható, meg Lehet bízni benne. Vagy hallott olyat, hogy a gyertyámfia egyszeresek cseresznyét terem? Ugye, nem? No, hát nem is iát... Érti már, hogy miért félek a nyugdíjtól? Van egy szép há­zunk Lábadon, a fliatmékkal. együtt épültük', de tartok a civilizációtól. Ügy tudom, az ember az egyetlen élőlény, átai annál éhesébb, minél többet evett... Kifogy a második zöld üveg is, és útnak váltok. Frissen kaszált böntöfcön, zöldelő nádszegély Lándzsás őrfiála közöltt jutok a bi­rodalom határúiig. A nap már na­rancsszínű párafátyoOlban. úszik. Még egy pillantás hátra. „Végy negyvennel több csir­két ...” — lüktet bennem ez a megdöbbentően egyszerű, tisztelet­re méltó emberi hitvallás. Szabó István

Next

/
Thumbnails
Contents