Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
8 1984. június 2., szombat Somogyi Népiap IRODALOM, MŰVÉSZET Szikszói Károly A napló-ciklusból Még nem fáj. Még nincs semmi se. Mintha nem történt volna meg arcod és arcom. mintha ez a nyár mindig és ugyanúgy maradna: Icígombolkozva, meztelenül, ahogy egy képeslap, oUfelejtve valami egyszer plvasott könyvben, idézve iegy régi pillanatot, talán a nyári (Szél ízét a szájon, talán egy akkori szobát, ahol eljátszattuk a szerelmet gyorsan, és zavartan, mert már nagyon közeledett az ősz. Karol1 Drexler festőművész alkotásaiból nyíttt kiállítás Budapesten, a Népköztársaság útjain, a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központiban. A kiáll ítóterem falait a műviész mérltéktantó szániviil'áigiú, realista festői laitásmódú képéi töltik meg. Hétköznapjainak, környező vöágiunlk apró részletei a tómái. Falusi tájaik, virágzó fáik, zöldelő domboldalak. Témában, látásmódban a mi alföldi hagyományainkhoz közelállók a festő hangulatos, a természet szép- ságiéit miegnagiadó alkoibásai, Karol Direkter kiállítása június 4-iig tart nyitva. Kunyhó a szőlőben Karol Drexler kiállítása A z iskolai kirajzások mai izgalmas napjaiban nem illendő, talán nem is hasznos elárulnom, hogy állásvadászatom fél évszázad messzeségében ködilő idején, bizony nem sok hasznát láttam dicséretes oklevelemnek. Most, amikor a leendő pedagógusok szinte lázban égve készülnek vizsgáikra, senkit sem szándékozom munkás igyekezetében fékezni. A húszas-harmincas években azonban az oklevél — ahogy ma elagánsabban titulálják: a diploma — csak a jelentkezéshez, az állás megpályázásához volt elegendő. A révbe jutásnak sok egyéb kelléke volt még. Azt felesleges említenem, hogy a „képesítés nélküli” pályázó ismeretlen lehetetlenség volt, akár a kör négyszögesítése. Elevenen hatottak ki nem mondott illendőségü szabályok és ágaskodó tilalomfák is, például, hogy újsütetű oklevéllel az ifjonc tanítónak csak falusi iskolában illet kopognia. Nyíltan meghirdetett feltétel volit, hogy egyházi iskola tanítója csak az iskolát fenntartó felekezet tagja lehet. Nyilván hihetetlen mai fiatal, körülludvarolt és sokfelé csalogatott kollégáim fülének,. hogy az első világháborút követő nagy gazdasági válság idején az iskolák úgy válogathattak a jelölték soraiból, miként ma az újdonsült tanítók az állások közül. Ki tud ma már arról, hogy szinte minden állás betöltése előtt a legjobb bizonyítványokkal és ajánlásokkal felszerelt fiatalokat is „próbatanításokon” még egyszer mérlegre tették? A vizsgák sorozatán elnyűtt „prepáikat” ismét „elővezették” a magas- ságos iskolaszékek elé. Ez a próbatétel több izgalmat jelenített, minit bármilyen korábbi vizsga: ismeretlen lai- kusoik előtt, a nyári szünetben kelletlenül összeverbuvált, bosszankodó tanulók előitt kellett a szegény ifjú tanítónak bemutatnia képességét. A szorongó kántortaní- tókat harmonium mellé ültetve énekeltették is. A próbatanítások pedagógiai stratégiáját öreg tanítóktól kaptuk útpavalóui: „Egyetlen gyereket se dicsérj, hátha szüleinek vetély- társa ül a döntnökök között! Senkit se szólj le! Hátha hozzátartozója szavazatán áll az állásod.” Mégis megesett velem, hogy megfeledkeztem az intelmekről. Egy alföldi nagyközség gerendás meny- nyezetű iskolájában tettek próbára egy forró júliusi napon, 15—16 fiú és lány előtt. Már az első percekben feltűnt világos válaszaival, gyors felfogásával egy tíz év körüli, csillogó tekintetű fiú Mire feltettem kérdésemet, ő máris magasba emelte kezeik és Okosan fogalmazva válaszolt. Egy meggondolatlan pillanatban dicséretre ragadtattam magam. Észbe kaptam, és meghökkentem néztem magam körül. ím, a katedrán ülő, komor arcú is- koliaszéki eLnök elmosalyogta magát, és úgy tűnt, hogy büszkén hordozza körbe tekintetét a jelenlévőkön. Az unokája volt a kisfiú. Nyertem. Még az útiköltségemet is megtérítették. Petőfi szülőföldjén is sikerrel próbálkoztam. Már csak az zavart, hogy a családi körtől, szüleimtől távol, egynapi utazásra szeghettem kenyerem, és tősgyökeres nyugat-dunántúli tétemre nem sok kedvem volit szívni az alföldi port. Nagy merészen pályáztam hát az általam soha sem látott Kaposvárra, . egy osztatlan, négy tanerős iskolába, fittyet hányva a maradi hagyományoknak — amelyeket amúgy sem nagyon tiszteltem —, egyenest egy városi iskolába. le ne térjek az igazság kés-* kény ösvényéről. Szülővárosomból, egy olyan büszke, rátarti fészekből kerekedtem fel a somogyi tájakra, amely már két évezreddel előbb is jeles római város volt, amikor Kaposvár helyén még cuppogó, elnyúlt mocsár terpeszkedett. Abban a városban az ember rangját és értélkét, pontosabban a kasztját, előneve és pénztárcája határozta meg. Mivel az én famíliámban csak a „néhai” előnév fordult elő, azt is viselői földi pályafutásuk befejeztével nyerték el, és a pénztárcáinkat is ritkán használhattuk, mert az év nagyobbik felében üresen lötyögtek zsebünkben, könnyű Megpályáztam Kaposvárt! Családom kiszurkolta a vasúti költséget, és útra keltem Kaposvárra tájékozódásra. Első utam az iskolaszék elnökéhez vezetett. Művelt, tollfargaitó, irodalompántoló ügyvéd volt, Móra Ferenc személyes barátja. Előadtam jövetelem célját, tapintatosan tudakoltam, hogy remélhetem-e meghívásomat próbatamításra, és milyen eséllyel indulhatok az állás elnyeréséért. A válasz udvariasan, mégis lesújtóan hangzott: „ön nékem szimpatikus, de tíz másik pályázó között akadhat még néhány szimpatiku- sahb is. önnek kiváló bizonyítványa van, de több hasonló jó minősítésű szerepel a pályázók között. Különben is az én szavazatom csak egy a hét közül, tehát nem tehetek érdemleges ígéretet.” Csalódottan, de nem kétségbe esve köszöntem el az elnöktől, és elindultam felfelé a gróf Tisza István utcán városnézőbe. Szeptemberi kenyerem már biztosnak látszott az egyik alföldi nagyfaluban, és hát a kenyér ott is kenyér. Augusztusban mégiscsak meghívtak próbatanításra Kaposvárra, szeptemberben pedig kaposvári tanító lettem, talán a világ legboldogabb tanítója. Alig húsz esztendős voltam, és mi a gondja-baja egy állással megáldott fiatalembernek, még ha csak egy szál diákköri ruhájában, felöltő és télikabát nélkül, néhány kölcsönkért pengővel zsebében érkezett is Kaposvárra? Ma, több mint félévszázad távlatában, egykori jókedvem tel- tebb, örömem színei élénkeb- bek, elévült gondjaim és fájdalmaim tompábbak, lágyul- tabbak. Mégis, az igazsághoz híven, kemény tartással szeretnék most emlékezni, hogy szívver vettem hát búcsút rideg, „fekete” szülővárosomtól és fürge kíváncsisággal köszöntem be Kaposvárra, életem új színpadára. Kaposvár a húszas években afféle kamaszkorú város volt. Már nem volt falu, de még igazi várossá sem nőtt. Rendezett tanácsú városként is rendezetlen volt a fejlődése és élete. Belvárosának néhány utcáját már gszfatt borította, de sakkal több volta járda nélküli, salakkal, téglatörmelékkel, sárral borított útja. Épült a vízvezetékhálózata is, de a lakosság nagyobbik része még kútvizet merített, ha inni kívánt. Villanyfény világította meg a Fő utcát és kirakatait, de a külváros alacsony házaiban még petróleumlámpák füstölögtek és pipicsek pislákoltak a városszéli kunyhókban. Volt színháza is, de nézőtere az év nagyobbik felében sötétben dohosodott. A Somssich PáLról elnevezett magyar királyi gimnáziuma mellett egy egyesületi leánygimnázium, egy négyosztályos felső-kereskedelmi iskola és egy polgári iskola is működött. A kultúrát szolgálta még két mozi, egy magánzeneiskola, meg az évente háromszornégyszer szereplő városi szimfonikus zenekar, amelynek magam is szorgalmas hegedűse lettem. Néhány egyesület és kaszinó is próbálkozott a korabeli kultúra szolgálatával. Gyárkémények nem rontották el a város levegőjét még annyira sem, mint a Szokola-berek párolgása. A MIR cukorgyárén és nagy- malmán kívüli alig néhány aprócska üzem képviselte a tiszjtes városi gyáripart. Tiszta, szép joviális városka; fákkal, virágokkal szegett utcáival köszöntött rám, amikor először kiléptem abból az unalmas külsejű pályaudvarról, mely csak abban különbözött a több száz hasonló építménytől, hogy peronján Kaposvár feliratszür- kütt. Mégis, fél évszázad alatt milyen sokszor, milyen nagy messzeségekből és milyen boldogan tértem haza ebbe a füstös állomásépületbe! Első felfedező utamon a vasúttól a Kossuth térig négy könyvkereskedésre és három nyomdára bukkantam, még egy köilcsönkönyvtárt is találtam. Ez tetszett. A felszínt látók szerint — fiatal fejjel magam is ezek közé tartoztam — nyugodt, gondtalan, biztonságos polgárság lalkita a várost. A szegénység szemérmesen megbújt a falusias külvárosban. A mélységgel és a valósággal akkor találkoztam, mikor először hallottam egyik tanítványomtól, egy Füredi utcai pincér fiától: „Apámnak nincs pénze füzetre.” Amikor pedig bemutatkozó jelentkezésem alkalmával a királyi tanfelügyelő úr kezet sem adott, székkel sem kínált, és feszengve, íróasztala előtt álldogálva hallgathattam prédikációját hazafias kötelességeimről, akkor már sej dí tetteim, hogy a kaposvári látszat is csalóka. Egy évtized sem kéllett, és saját keserű tapasztalataim döbbentettek rá, hogy korabeli történelmünk látszata csalóka és törékeny. Hamarosan érthetetlenül álmélkodhattam az emberi ostobaságon és se- kélységen, mely máról holnapra megváltoztatta az egykor ép lelkű emberek magatartását, egy békés város belső élejtét és szellemi arculatát. Alamuszi bizalmatlanság, harácsoló kapzsiság, félelem és kritikátlanság, szol- galeikűség és közönyösség rontotta meg az életet. Ki tegnap még barátként köszöntötte a ma leminősítette- ket és lebukottakat, másnapra Júdásként megtagadta, vagy elárulta őket. ... a tüskés drótsövény mint vértanú fején a töviskoszorú, övezte a Föld tépett, szomorú nagy homlokát. (Vihar Béla) Csüggedt pillanataimban megalvadt szívemben az a szívós szeretet, amely ehhez a tájhoz és az itt élőkhöz kötött. De a csalódott pillanatok ítéleteit legyűrte bennem tanító énem, és hangtalan egyességre jutottam magammal: ha megérik az ideje, változtatni kell ezen a világon és lakóin! Tanítani kell az embereket jóra, szépre, mélyebben, meggyőzőbben, termékenyebben, sokkal több szívvel, mint addig tettük. Nem ismertem akkoriban még Radnóti Miklós „Ha rámfigyelsz ...” című szívbe markoló versét mégis vele rezdült ráérző lelkem: „Sötét a bánat kútja s mint a jég / de tükrén mégis ott \borzong az ég .. És kissé megfáradtán hinni kezdtem, hogy a borzon- gó ég mihamarabb meleg, mély kékbe fordul. Kellner Bernát IORDAN POPOV Kiss Dénes Babits kérdéseihez í. Esti kérdés — kérdések estje Följön bennem a naplemente Átkormozódik test és lélek Ideje jött a rettegésnek? Végső idők ideje jött el? Embertelen ember az EMBER? 2. Bűvös körök hívnak és fognak! Elátkoz éltető ősi juss? Az eszmélés villámuk bennem de nem tudom, miért kell lennem?! Miért dübörögnek, .tehetetlen szárnyaló dinoszaurusz? összetartó, nagy családunkban szüntelenül ßz őszinteségről ibeszélünk. Leszögezzük, hogy ez velünk született tulajdonság. Családunk felnövekvő tagjainak állandóan megmutatjuk azt az ereklyét, mely rézműves dédapánktól maradt ránk. Az ereklye nem más. mint egy tepsi, melyre a család jelmondata van vésve: Ne rejts-rejtegess semmit! Hogyan beszélgetünk a mi meghitt családunkban? A családfő szereti hangsúlyozni: — Bár nincs és nem is lehet titkunk egymás előtt, ragaszkodom hozzá, hogy titokban maradjon a fizetésem. Erre föltétlenül szükség van, mert, ha tudnátok, egyike- tek-másikotok azonnal betáblázná magának, a többiek pedig irigykednének. — Sohasem érdekelt, mennyit keresel — jelenti ki méltóságteljesen a családfő hitvese —, de ragaszkodom hozzá, hogy ne fagass arról. hova járok pénteken és szombaton. Időbeosztásom e két napja hadd maradjon az én titkom! — Nekem nincsen takar- gatnivalóm előttetek, gyerekek — szólal meg a nagyapa. — Tudjátok, mennyi a nyugdíjam, ismeritek minden lépésemet. Mégis szeretném, ha lenne egy tűzálló vaskazettám. Eg a szégyeupírtól az arcom, ha látom, mennyire felforgatjátok az ágyamat. — Az, amit a kazettában őrizni fogok, |hadd maradjon az én titkom! — válaszolja a nagyapa. A legnagyobb fiú feláll a helyéről, és idegesen járkálni kezd fel-alá. — Az a véleményem, hogy a család feje nem tarthatja titokban a jövedelmét éppen akkor, amikor én és a feleségem minden sztotinkát fél- reteszünk, és másodállást is vállalunk. — Mire gyűjtőtök, ha nem titok? — kérdi az anyjuk. — De titok! — komorodik el a nagyobbik fiú, és visz- szaül a helyére. — Ha a nagyapának van aranya — szólal meg a lányunoka —, akkor adjon egy kicsit belőle a jegygyűrűnkhöz! Hiszen tudjátok, az ékszerboltok hozott anyagból dolgoznak.. . — Hogyhogy, csak nem esküvőre készülsz? — kérdezi meglepetten az anyja. — Na és ki lesz a család új tagja? — Nem mondom meg — rázza fejét a lánya. — Ha ismernétek, nem fogadnátok be. Ezért jobb, ha nem is ismeritek. — Csak nem valami tolvaj? — kérdezi a családfő. — Apus, ne keverd az álmokat a valósággal! — kiált rá a legkisebb fiú, aki éppen most végzi az egyetemet. — Ne viselkedj ilyen kihívóan, komoly dolgokról van szó! — szidja össze a család feje. — Mellesleg, te mikor is végzel? — A tanulmányaimra vonatkozó kérdésekről nem óhajtok beszélgetni! — húzza össze a száját határozottan az egyetemista. — Nem is járt egyetemre — avatkozik közbe a családfő nagyobbik menye. — Csak azt csodálom, honnan veszi a pénzt erre a sok nyugati cuccra? — Nem is a hozományodból — mordul rá a diák. — — Hol van a legkisebb menyem? — szakítja félbe beszélgetésüket a család feje. — Beteg — válaszolja a felesége. — Aíi baja? — Bujkál, nem mondja meg. Ez az ő titka. És ekkor a család feje komolyan haragra gerjed. — Ez már aztán semmihez sem hasonlítható! Az őszinteség jellemző családi vonásunk. Nálunk a jelszó: ne rejt-rejtegess semmit! Felszólítok mindenkit a teljes őszinteségre! — Mondd meg, mennyit keresel, és én is elárulom, hányadik évfolyamra járok — kiáltja az egyetemista. — Es ekkor mindenki elkezd köntörfalazni, teljesen nyíltan, teljesen őszintén. Ez is hozzátartozik a tradícióhoz. Fordította: Adamecz Kátmáo
