Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

8

Somogyi Néplap

1984. május 5., szombat

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

Befalazott éden

K

r ároly Iván magyar—történelem szakos tanár rendszerint délután fél három- h kar ért haza a gimnáziumiból. Kényelmesen levetkőzött, alaposan lecsutakolta magát, majd tiszta fehérneműt és köntöst vett fel, A köntös fényes volt, mintha selyemből varrták volna, persze, lehet, hogy valóban selyemből készült, de Károly Ivánnak ezt hiába mondanák, úgysem hinné el. A selyem bizonyára sok pénzbe kerül, érvelne (ha az efféle kérdésekre egyáltalán hajlandó lenne szót vesztegetni), következésképpen az ő házikabátja nem lehet selyemből. Egyébként a feleségétől kapta harmincötödik születésnapján csaknem tíz évvel ezelőtt. A szertartás évtizedes rendje szerint most a teafőzés következett. Kiment a konyhába, föltette a vizet, előkészítette a csészét, a három szem mokkacukrot, aztán az asztalhoz támaszkodva várta, hogy a víz felforrjon és folytathassa a szerinte idegnyugtató pepecselést. A teát a nagyobbik szobában, az íróasztala mellett fogyasztotta el, de előbb föltett egy lemezt, többnyire Bachot, Handelt, ritkábban egy-egy részletet valamelyik kedvenc operájából. Szivarra gyújtott (mióta abbahagyta a cigarettázást, naponta egy-két szivart engedélyezett magának), elterpeszkedett a karosszékiben és tökintetével megsimogatta otthonról hozott bútorait, melyek a szokatlan környezetbe kényszerült vénemberek suta megilletődöttsé- gévei feszengtek a panellakásban. A falak mentén mennyezetig értek a könyvespolcok, Károly Iván elégedetten nézegette hatalmas gyűjteményét, melynék alapját még diákkorában vetette meg antikváriusokhoz hordott korrepetálási díjak és manzapénzek által. A tea- ivás meghitt perceiben döntötte el, hogy aznap melyik kedves szépíróját vagy historikusát invitálja meg egy kis baráti beszélgetésre a vesszőfonatú asztal mellé a muskátlival s különböző futónövényekkel fölékesített loggiára. A loggia itt fényűzésnek számított, mert az 55 négyzetméter területű lakásból csaknem hármat elfoglalt, de a tanár miután ifjúkori álmáról, a dolgozó szobáról már abban az időben lemondott, amikor feleségével és kisfiával egyik albérletből a másikba kényszerült, nem bánta ezt a három négyzetmétert.

Mielőtt leült volna az aznapra kiválasztott szerzővel, jó ideig elálldogált a loggiáin és papossá lágyult arccal nézte a szemközti szőlőhegyet. Hegy? Inkább domb, de a helybeliek a szőlőik, gyümölcsösök kedvéért hegynek nevezték. mégpedig András-hegynek, a nagyrainéző helytörténészek szerint valamelyik Árpád-házi királyról, mások szerint egy András nevű kupec birtokosról keresztelték el. A tanár ebben a kérdésben nem kívánt állást foglalni, neki csak az volt a fontos, hogy az ablakából valóságos paradicsomot láthatott. ..Ebben legalább szerencsém volt”, állapította meg nap nap után. hiszen annak idején nem a lakótelep legszélső házában jelölte ki az összkomfortját, most dermesztőén szürke falakba ütközne a tekintete, ha lenne kedve egyáltalán kinézni az ablakon. Károly Iván könnyű, kellemes mámort érzett, mintha alkoholellenes elve ellenére néhány pohár óbort fogyasztott volna, a szomszéd lakásokból Viirgomokodó neszék is kimúltak ezekben a percekben, s először halkan szólalt meg, majd egyre ércesebb hangon zengett egy különös ária, melyet a látvány sugárzósában mindig haillöt.t, de máskor, más közegben hiába szeretett volna megidézni. A hegyoldal ilyenkor előbbre jött, szinte a ház elé nyomult, mire a lakó te-, lep,tői tartózkodóan félrehúzódott villasor eltűnt a terebélyes cseresznyefák és a hirtelen nagyra nőtt szilvafák mögött, öreg diófák karjában ringatóztak a kétszáz éves pincék (Károly Iván kedvencei), a présházak 'kőtoeágyazott, betyárok feszítőviasíától kajla ablakrácsai közül aromás illatok szálltak, a tőkék talpig napfényben integettek a napnak vagy fázékony fiatalasszonyok vállkendőt .igazító mozdulataival gyapjúködökbe burkolóztak; hogyha a tél nagyritkán havat hozott, az egész hegyoldal olyan szépen aludt, hogy a tanárnak kedve támadt a korai lefekvéshez: ásítozott, jólesően kinyújtóztatta tagjait és előre örült az éjszakai nyugalomnak. Az a máshol megidézheftatlen ária pedig, amely mindig megszólalt benne, hogyh." szőlőhegyben gyönyörködött, napról napra tökéletesebbnek tetszett. ,,Lehet, hogy pályát tévesztettem” — tűnődött a tanár, „talán zeneszerzést kellett volna tanulnom, s most megírhatnám a legtökéletesebb rémekművet.. Ilyenkor megszűnt a háta mögötti világ. Az 55 négyzetméter, amit 33 éves karában sikerült megszereznie, a várost mímelő nagyfalu iagága újgazdagjaival, mellékjövedelemért talpaló, begyepesedett Intelligenciájával, az a tompa sajgás is megszűnt benne, amit agy idő óta a gyomra és a szíve táján érzett, s ami mindig fölerősödött, ha eszébe jutott diákköri fogadalma, hogy legalább 33 éves korára kandidálni fog. kedves öreg profesz- szora furcsán elvékonyodó hangja („a témája figyelemre méltó, mielőbb lásson munkához, fiatal barátom”), mely napról napra jobban idegesítette, ugyancsak elnémult — nem volt más, csak a lenyűgöző látvány és az a különös ária ...

Egy délután a felesége azzal jött haza a hivatalból, hogy harmincezer forinltórt eladó egy telek a hegyoldalon. Valamelyik kolléganője örökölte, és szeretné mielőbb pénzzé tenni, mert építkezik.

— Mit szólsz hozzá? Megvegyük?

Károly Iván nagyot nézett.

— Te telket akarsz venni?!

— Tulajdoniképpen gyümölcsös. Kissé elhanyagolt, de rendbe lehet tenni. Harmincezerért a bolondnak is megéri.

— De hát miből, az istenért?!

— Pontosan harmincezer forintunk van a takarékban.

Károly Ivánt a guta kerülgette. Hogy nekik 30 ezer forintjuk lenne a takarékban?! és a felesége ezt úgy mondja, mintha mi sem volna természetesebb. Döbbeneté meghatódottsággá szelídült.

— Ezt meg hogy csináltad, te pénzügyi zseni?

eljesítménye értékével az asszony tisztában volt, a hétköznapi hangot csak a hatás kedvéért erőltette. Most átmenet nélkül fel- lObogott. Odaszaladt a filozófusok polcához, gyors, céltudatos mozdulatokkal emelte le a köteteket, karja átívelt Platón, Marx,. Lukács életművén, majd egy bőrbe kötött gótbetűs Kantból (a kiadás éve 1882, futott át a tanár agyán) elővette a takarékkönyvet.

— Három év alatt raktam össze — mondta kipirult arccal. — Nézd!

Károly Iván átfogta felesége vállát, belelapozott a takarék- könyvbe.

— Nahát — csóválta a fejét—, nahá t...

— Szóval megvesszük a telket — szólt az asszony diadalittas hangon. — Én már mindent megérdeklődtem, megbeszéltem. Tibor az átírással kapcsolatos teendőiket elintézi, neked nem lesz dolgod a földihiiva tatban.

Károly Iván megborzongott.

— Persze — motyogta ijedten —, földhivatal, tanács, kérvények ...

Mondom, Tibor mindent elintéz.

Tibor jogász volt, Károly Iván diákköri barátja.

— Szóval Tiborral is beszéltél — szólt a tanár megkönnyebbülten, mert tudta, ha Tibor veszi kézbe

az ügyet, neki valóban nem lesz dolga a hivatalokkal. — Tibor helyeselte a tervedet?

— Azt mondta, a lehető legjobb befektetés. A pénz értéke csökken, az ingatlané növekszik. És gondolj az árakra! Tudod, mibe kerül egy kiló paprika? Fogalmad sincs, mert nem te jársz bevásárolni. El sem tudod képzelni, mennyit megtakaríthatunk, ha kertünk lesz. A zöldségesek rablók. Inkább hagyják megrohadni az árut, de nem adják olcsóbban. Inkább kidobják! Engem nem fognak többé kizsákmányolni.

— Hát igen — jegyezte meg a tanár, akit valósággal elkábított a szózuhatag.

— Neked is jót tesz majd egy kis mozgás, friss levegő. Amióta nem cigarettázol, fölszedtél néhány fölösleges kilót.

— Csakhogy én, sajnos, nem értek a kertészkedéshez.

— Majd beletanulsz. Hiszen falusi gyerek vagy, nem igaz?

— De igen. Olyan falusi gyerek, kedvesem, aki sosem tudta megkülönböztetni a rozsot a búzától.

— Ne légy ilyen kishiitű. Iván, végy példát Tiborról! Született városi, mégis szőlőt művel, bort kezel.

— Az Tibor.

— Csak akarni keli az ilyesmit.

— Lehet, hogy igazad van.

— Legalább a mi gyerekünknek Is lesz valami öröksége — jelentette ki az asszony, és kiment a konyhába vacsorát készíteni.

Az örökség szóra némi Viszolygás támadt benne. Eszébe jutott; mennyi szorongást okozott neki egy bizonyos örökség, ami sosem lett az övé. A nagyapja ugyanis tehetős ember volt, nagy sárga házban lakott a falusi templom szomszédságában ősi fákkal, pompás virágágyásokkal körülvéve. Volt vadászpuskája, kocsija, szánja, szép fényes lovakat tartott. Károly Iván emlékezetében csak halvány, ködlepte képék maradtak meg a n'agyapai portáról, annál maradandóbbnak bizonyultak ka- maszlkori élményei az ötvenes évekből, amikor az általa sohasem birtokolt magántulajdon miatt csaknem a továbbtanulás lehetőségét is megtagadták tőle. Szerencsére a helybeli tanító meghamisította a felmenőire vonatkozó adatokat ...

A kellemetlen érzés csak érintette, éppenhogy átsuhant rajta. A következő pillanatban már arra gondolt, vajon a hegynek melyik részén lehet az az eladó gyümölcsös.

Szép helyen volt, tagadhatatlan. Körülötte rendezett szőlők, fehér présházak, a háta mögött kiserdő. Annál kevésbé tetszett maga a telek, valahogy nem ilyennek képzelte. Látszott rajta, hogy legalább 10 éve senki sem törődött vele. „Majd rendbe teszed”, biztatta Tibor, aki valóban minden hivatalos teendőt elvégzett helyette, és ráadásul még az elhanyagolt gyümölcsfáit is megmetszette.

Mindenekelőtt kiejelölték a konyhákért helyét. Kora tavasz volt, veteményezni kellett. A tanár ásott, csak úgy ropogtak a csontjai. A föld kemény volt és tele vékony, hosszú gyökérrel, amit kézzel kellett kihúzkodni a rögök közül.

— Tarack az, kérem — szólalt meg mögötte egy csizmás, kalapos őstermelő sajnálkozó mosoly- lyal.

— Majd kiirtjuk — felelte élénken a tanár, mert az első mozdulatok után egyre kezesebbé vált a fizikai munka.

— Nem lesz könnyű, az biztos — vonogatta a vállát az ötven körüli férfi —; sók baja lesz még ezzel a földdel,

Károly Iván végignézett a birtokán, s most már nem látta olyan lehangolónák, mint először. Jócskán előrehaladt az ásásban, a felesége meg szépen kialakította az ágyasokat. A megmunkált rész valahogy megszépítette az egész telket.

— Majd meglátjuk — mondta hetykén a tanár.

— Hát majd meglátja. Ezt a táblát még két óv alatt sem hozza rendbe. Nem ismeri a tarackot. Nincs annál szívósabb gyomféle, nekem elhiheti.

— Elhiszem.

tanárt mulattatta a férfi aggályoskodó okvetetlen- ikedése. Mondhatta volna néki, mi köze hozzá, törődjön a maga terciájával (biztosan százszor különb van neki), de nem mondta. Fölegyene- sedett, rá támaszkodott az ásóra, és rámosolygott az ismeretlenre. Sütött a nap, remekül érezte magát.

A gimnáziumban gyorsan elterjedt a telekvásárlás híre. A kollégák gratulálták és ellátták jótanáccsal. Csak most tudta meg, mennyi szenvedélyes kertész, szőlész, borász van közöttük. Legalább tudott ezután valamiről beszélgetni velük. Az egyik kolléga részletes listát készített számára a kertészkedéshez elengedhetetlen fölszerelésről, sőt minden kellék után zárójelben odaírta, hogy milyen márkát érdemes beszereznie. A másik meg behúzta az ifjúsági könyvtárba és titokzatos suttogással figyelmeztette, hogy a biológia- szakos tanár tanácsait ne vegye készpénznek, mert „az az igazság, hogy csak a zöldségekhez konyít valamicskét, a gyümölcstermesztést ugatja”. Egyik órasközi szünetben a kémiatanár azon veszett össze a testnevelővel, hogy mikor érdemes fát ültetni, ősszel vagy tavasszal?

— Mindegy — zárta le a vitát az igazgató. — A fontos, hogy jól előkészített talajba kerüljön a csemete.

Mert Károly Iván elhatározta, hogy ősszel telepíteni fog. Diót feltétlenül, mert nagyon szerette a terebélyes diófákat. Szilvát, cseresznyét is alkart (almája, körtéje bőven volt) meg szép fehér nyírfákat, tuját és fenyőt. Üdezöld parkot képzelt a még hepehupás, rosszarcú területre. Ha behunyta a szemét, virágágyásokat látott', rózsabókrökat, vadszőlővel befuttatott kerítést.

Április közepe táján, egy reggel dobhártyapergető dübörgésre ébredt. Széthúzta az ablákfüggönyt és meghűlt benne a vér. Lánctalpas gépek forgolódtak a ház előtt, marták, gyalulták a földet. Károly Iván elsápadt. Berohant az iskolába, onnét felhívta egyik tanítványa édesapját, aki a tanács műszaki osztályán dolgozott. Jól sejtette. Egy négyemeletes szövetkezeti lakást terveztek az ablaka elé, pedig: mindeddig abban a hitben

élt, hogy valamikor itt majd park, játszótér lesz.

Mire hazaért, a gépek abbahagyták a murikat, némáin vesztegeltek a föidhányások között. Kitámoly- gott a loggiára, s ékkor döbbent rá, hogy miközben a szőlőhegyen a saját telkével foglalkozott, meg- fe’edkezedett magáról a szőlőhegyről. Az utóbbi hetekben csak gyors, felületes pillantásokat vetett rá, valamennyi szabad idejét a kertjének áldozta. Ásott, kapált, a szomszéd telekről vizet hordott a palántákra, mert egy csepp eső sem esett, amióta ők kertészkedésre adták a fejüket.

Vígasztalhatatlan volt, a telektől is elment a kedve.

Elmúlt május, június, sőt július is eső nélkül. Már a szomszédoktól sem lehetett vizet hozni, mert a kú.tjuk elapadt. A föld kicserepe- sedett, a kultúrnövények sorva- doztak, csak a tárnáknak nem ártott, az aszály. A tanár egyre kevesebb reménnyel járt-kelt a telkén (helyenként derékig erő gazban), miközben a felesége dacosan hajladozott az ágyasokban. Gyakran megállt, rá támaszkodott a kapanyélre és hosszan, vágyakozva nézett a lakótelep felé.

Az ablaka alatt pedig gyorsan nőtt a fal, az építők napról napra magasabban dolgoztak. Egy reggel beszélgetésre lett figyelmes. Olyan tisztán értette a szavakat, mintha a loggián beszélgették volna. Elhúzta a sötétítőfüggönyt (az ablak nyitva volt mögötte), s ekkor megpillantott két fiatal munkást. A szemközti beüvegezetlen ablakban könyökölték, s az egyik éppen sörösüveget emelt a szájához. De mégsem ivott, mert észrevette a tanárt. A tekintetük összeakadt. A fiatalember láthatóan meglepődött, még a száját is ellátottá. Meglökte társát, és fejével a tanár felé bökött. Károly Iván gyorsan összehúzta a függönyt.

Gyümölcs, az aszály ellenére is bőven termett a telkükön, azt sem tudták, hová tegyék. A felesége néhány kosárra valót rásózott a sarki boltosra, s örült, hogy ha keveset is, de pénzt kapott érte. A többit kitették a loggiára. A gyümölcs gyorsan rohadt, két-három naponként át kellett volna válogatni, de ehhez már nem volt kedvük.

Szeptember vége felé eltűnt a hegyoldal.

Károly Iván mozdulatlanul állt a loggián, s merően nézte a bemeszelt ablakokat. Egyszer csak hirtelen lehajolt, belenyúlt az egyik kosárba, s kiválasztott néhány szem félig rohadt almát. Az egyikkel megcélozta a szemközti ablakot, ám a gyümölcs a falon tocs- csant. A második döbás jobban sikerült, eltalálta az ablakpárkányt, de a harmadik megint messze eltávolodott a céltól. Leeresztette a karját. Sebesen lélegzett, mintha nagyon elfáradt volna. Egy ideig nézte az ablakot, majd ismét belenyúlt a kosárba. Az arca eltorzult. Bal szemét lehunyta, és teljes erővel elhajította az almát. Sikerült. Az ablak sikolyára fel- üvöltött, tapsolt, ugrándozott örömében. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt és eleredt a könnye.

A

z orvos injekciót adott. Kint az előszobában, azt mondta a rémült asszonynak, hogy a férje jól tenné, ha változtatna az életmódján. „Valószínű keveset tartózkodik friss levegőn, és nem mozog eleget. Ha rendszeresen kocognak, kertészkedne például...”

Károly Iván egén narancssárga nap suhant duzzadt felhők között. Valahol, a hónaljig ködben álló szilvafákon túl harangszó emelkedett a magasba, fémes szárnyain hópihékkel...

Az orvos távozása után hamarosan egy Mercedes állt meg a házuk előtt. Alacsony, kopaszodó férfi szállt ki a volán mellől, odabiccentett a házmesternének, aki a járdát söpörte. A Mercedes tulajdonosa a villasoron lakott, a házmesterné jól ismerte.

Cigarettára gyújtott, s fölnézett a betört ablakra.

— Igaz, hogy a tanár bediilizett? — kérdezte az asszonyt, s odább- rúgott egy üvegdarabot. A házmesterné púpos volt, asztma kínozta, se söpörni, se beszélni nem volt kedve. Válaszul, alig észrevehetően megvonta a vállát.

A mercedeses elácsorgott egy ideig, „hátha mond valamit ez a boszorkány”, közben cigarettázott, és a bezúzott ablakot bámulta. Aztán a félig szívott Kentet az asszony söprűje elé pöccintette és visszaült a kocsijába.