Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. május 5-, szombat Somogyi Néplap 9 Meredek út 75 éve született Radnóti Miklós Radnóti Miklós egész életében otthonra vágyott. Nem kerülte a harcot, a szelnem csatáit, noha tudta, hogy ellenfelei vajmi ritkán vívnak tiszta fegyvereikkel, s végső érv gyanánt mindig nyers erőszakhoz folyamodnak. Mégsem a küzdelemben kereste azt a közeget, amelyben megvalósíthatja igazi önmagát. Otthon akart lenni a világban, az országban és az emberi létben, s ha a történelem mind vadabb mozdulatokkal söpörte félre ennek az otthonosságnak a lehetőségeit, ő annál konokabb szívvel próbálta megépíteni — a sors ellenére — emberi otthonát. Otthont keresett a természetben, a fák és füvek bukolikus világában, megálmodott theokritoszi pásztorok között. Otthont keresett a szerelemben, ifjú hitvese oldalán. Az otthonépítés műve, úgy tetszett, már- már sikerült. Sorsának különös tragédiája volt, hogy az ifjúság otthonikereső küzdelmei után éppen akkor vélte megtalálni szellemi otthonát, midőn erőszakkal ragadták el a birtokba vett világból, abból a közösségből és attól a tevékenységtől, amelyet magáénak tudott, amelyhez minden idegével ragaszkodott. A világra zúduló fasiszta erőszak és háború az ő otthonát sem kímélte, feldúlta a béke törékeny szigetét. Radnóti korán megérezte a fenyegetést. Már ifjúságának idillikus költészetében volt valami szorongás, a tiszta tájat feldúló vihar előérzete. És később, ahogy férfivá érett, így kellett helyzetével számot vetnie: „E ritkán szálló szó, e rémület, / ez volna hát a termő férfikor?” Elkerülhetetlen végzetet érzett maga fölött, hatalmat, amely 'kegyetlen közönnyel tört az élet ellen, az ő ifjú életét is veszélyezteti. • A verseit átszövő halálfélelem több volt, mint közönséges szorongás a várható történelmi kataklizmák előtt. Nem voltaik kétségei aziránt, hogy az Európát hamarosan elborító háború számtalan áldozatot követel, és ő maga is az áldozatok közé kerül. Sötét jóslatait nem egyszerűen a költői érzékenység magyarázza, hanem történelmi tudatossága, ha tetszik, „társadalompolitikai” felkészültsége is: pontosan ismerte a fasizmus természetét. A haláltudat iszonyú szorítása szüntelen védekezésre kényszerítette az észt és a szívet. A költő védelmet kereIRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS sett az üldözők mind szorosabb gyűrűjében, noha egyre biztosabban tudta, hogy már nincs védelem. Belső erőforrásokat kutatott, az önvédelem és az ellenállás támaszait. Hogy majd teljes emberiként, félelem nélkül, ép érzékekkel lépjen a „meredek útnak” arra a végső szakaszára, amelyen tudta, el kell indulnia. Ezért gondozta olyan makacs ragaszkodással erkölcsi javait: a felesége oldalán megtalált otthont, a költőd és műfordító műhelyben szerzett önbecsülést, a szülőfölddel és a nemzeti hagyománnyal kialakított termékeny kapcsolatot. Végezte dolgát. A minden tartalékában mozgósított lélek valóban vállalni tudta az ellenállást, humánus eszményeinek védelmét. Ennek az ellenállásnak a fegyvere és mértéke Radnóti számára mindvégig a költészet maradt. Személyes drámájának végső kifejletéig vállalta a tanulságot tevő férfi figyelmét és az ítélkező bíró igazságszeretetét. Az alkotó munka erkölcsi kényszere a magyar szellemi ellenállás rendjébe igazodott. Radnóti sokszor érezte magányosnak magát, valójában mégsem volt egyedül. Irodalmunk antifasiszta egysége a háborús években bontakozott ki igazán. Ebben az irodalmi egységben és ellenállásban vállaltak szerepet az ö versei is: a Száll a tavasz, a Nem tudhatom, a Nem bírta hát és az Eclogák. Személyes tragédia, egyszersmind történelmi bizalom szőtte át ezeket a költeményeket. Radnóti reménytelennek tudta személyes sorsát, annál erősebb reménnyel fogódzott meg népe sorsába. Csöndes alázattal és lemondással tett vallomást arról, aminek szorongó szive szerint be kellett következnie, de annál erősebb bizalommal jelölte ki a jövőben verséinek helyét. Annak a biztos tudatát fejezte ki, hogy a dolgozó nép jövendő szabadsága és boldogulása fogja meghatározni költői életművének sorsát. Sem emlék, sem varázslat című versében ennek a tudatnak adott hangot: „a világ újraépül, — s bár tiltják énekem, / az új falak tövében felhangzük majd szavam.” Pomogáts Béla RADNÓTI MIKLÓS Himnusz a békéről Te itünde -fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: Zengő szavakkal is egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptű béke! Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, (mely irólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A iszőlőszemben alszik így a bor ahogy te jmost mib ennünk rejtezel. Pattanj Iki hát! agy régesrégi Ikép kísért |a tdalló szájú boldogokról; de jaj, Itudunk-e énekelni még? 0, jöjj el már te szellös március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja ítéli nap; leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk Jis, mert megfagyunk e iháborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már \az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy terdeink majd lombosodnak :s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű Illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gomolyag, gyermeksereg visong: a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló hiap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! DEÁK MÓR rV S\ Menj el Apuhoz, és küldjétek nekem sárga mackót! De nagyot, mert kifosztott álmaimban sok-sok hely van: a jobb kezében képeslap legyen, amit aláírtatok mind a ketten, a balban pedig egy másik, hogy nem hazudtatok. Hallod, Anyám? A lányom sokat sír. talán tudja, hogy nem volt sárga mackóm — vagy volt, csak a kezében nem tartott semmit, vagy tartott: csak apám helyett is te írtad alá. t Hát menj el Apuhoz, és küldjétek nekem sárga mackót! Feketén gyémántozik egy gombszem: legyen, ki magát belecsiszolja könnyek nélkül — s ne érjék tetten-------V irágot veszek az üzletben. — A nagymamának tetszik vinni talán, a temetőbe? — kérdezi egy fiatal nő, akit tán ismernem kellene, hiszen a rokonaim lakásától mindössze ötven méterre van a virágüzlet. Vagy tán azért kellene ismernem, mert a nővérem tanította, vagy tán egy rokonomnak távoli rokona ... Ha az ember jó pár év múlva tér vissza a szülővárosába, minden embert a rokonának érez. — Igen, az anyam sírjára viszem. — Akkor ezt a szál illatos jácintot még hozzáteszem. Ezt én küldöm a nagymamának. Tessék neki megmondani! — mosolyog a kislány. Vagy talán vőlegénye is van már? Esetleg asszony? — Az utcában lakott, és mindig vidám volt. Idáig szokott elsétálni az üzletajtóig, be szokott köszönni, és kitalálta az életemet. — Mert elmondta neki. — Nem, dehogy, hová gondol? Semmi hajlamom nem volt nekem soha az ismerkedéshez. Külsőleg minden klappolt körülöttem, éppen csak úgy éreztem, széthullanak a kapcsolatok, ha hozzám közelednek. — Aha, értem! Mintha színházban lenne. A darab szereplőivel szinte egyszerre áll talpra, a szíve lázad, a keze összeszorul, de amikor másnap a pult mögé áll, minden homályosabb lesz, mint előzőleg volt... — Nem, nem! — tiltakozott a fiatal nő. — Ne beszéljen ilyeneket. Én szeretteim a nagymamát. Tartást adott nekem... S boldoggá tett. — Persze — bólogatok —, meghallotta, amikor megdobbant a szíve, és bemutatott magának egy igazi lovagot. Pedig ne felejtse el, nagyot hallott a „nagymama”. De látni — látott... DÉR ENDRE ANYÁM — Bemutatta a férjemet! Ö látta meg, hogy egy hozzám illő fiatalember simogatja meg minden délután a cicámat, és egyszer behívta az üzletbe, és azt mondta a „lovagnak”: „Megengedem, fiatalember, hogy egy szál rózsát vegyen ennék a kislánynak”. Így kezdődött... Sokszor gondoltam rá, mi volt az anyám titka. Rájöttem, erős volt az anyám. Hozzánk, gyerekeihez is tartozott (felnőtt korunkban is rendre írta hozzánk leveleit, akkor is, ha választ se kapott), az unokáihoz tartozott, a házban lakókhoz tartozott, az utcában lakókhoz tartozott. Számára mindenfajta kapcsolat az életét testesítette meg éppen ezért mindenkit tisztelt. Bölcs volt. Ö nem „késekkel” hadonászott, hoigy megvédje vagy megsebezze magát A köznapokon használt szavainkat használta. Akkor is, amikor a legkisebbik fia halt meg. Az unokákra nézett, és szavával a menyét szerette volna megvigasztalni: „Kislányom, a gyerekeknek nagyobb veszteség lenne az anya halála; bele kell nyugodnunk, drágám”. Továbbra is mosolygott, megsimogatta a látogatókat — csak 5 nem tudott belenyugodni legkisebbik gyermeke elvesztésébe.. Egy hét múlva megkérdezte ugyan a nővéremtől, hogy totózhat-e? Továbbra is elolvasta a Sportújságot, 92 évesen a virágokat új cserepekbe rakta, mert szerinte a tavaszi szél megsúgta neki: „Vén matróna, készülj”. „Hát én készültem...” — cseng még most is a fülembe anyám szava, magam előtt látom utolsó perceit, mivel Neki megadatott, hogy elbúcsúzzék a gyerekeitől. „Isten veletek, drágáim, én most meghalok .. .” Így történt. Köznapian. Megölelte a gyerekeit, megcsókolta őket, egyik menyét már csak átölelni tudta. „Nagyon erősen szorított az anyu!” — csodálkozott sógornőm. Anyám megszűnt embernek lenni, részesült az emberiség egyik legnagyobb áldásában, a halálban, bennünket pedig itthagyott; itthagyta a nevetését, a derűjét, s ránk hagyta a munka örömét. A nevetésen kívül talán a munlka szeretete volt az anyám másik titka. Nyolcvanévesen még hidat épített a házunk előtti vizesárokra. Ha a fiai autóval jönnek, meg tudjanak fordulni az utcában. Minden évben maga tatarozta a házát; az utóbbi években a bátyám igyekezett őt megelőzni. Három éve a nővéremhez költözött. Nem hiszem, hogy egyetértett volna Senecával, aki szerint mindazon kétkezi munka, amelyet görbedt testtel és lefelé szegezett pillantással kell végezni, nem éri meg a nemesember izzadságát. Mi volt az anyám titka? Nemes ember volt. Szovjet naiv festő kiállítása Viktor Tyihonovics Csernovolenko naiv festő képeiből rendeztek kiállítást „Fantáziák” címmel Budapesten, a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában. Képeink a kiállítás anyagából mutatnak be kettőt. (Hauer Lajos reprodukciói — KS) ✓
