Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
1984. április 30., hétfő Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK Másképp van minden Dombok szelíd karéjában, völgybölcsőben kedves falucska: Zselicszent- pál. Hat- kilométerre a várositól. Rügyet robbantó időben szellő sem motozza az ágaikat. A házaik a hátukat melengetik a verő- fényiben. Lenit, a laposon ébredezik egy magányos fűz. A mezőre zöld palástot terített a tavasz. Csak látszat az, hogy alszik a falu. Buszokon für- tösödve a lakosok életerő- sébbjei már a korai órákban Kaposvárra utaztak munkahelyeikre. A gyerekek az iskolapadokban, ők is eljárók. Simonfa, Bő- szénfa, ZselLckislak, Zse- licszenítpál van egy hiten, fogalmazott egyszer tréfásan valaki, körzetben gondolkodva. Ketten állnak az egyik ház előtt, diskurálnak. Rozi néni — Frankovsaki Miklósné — és Nagy Feri bácsi. — Százhuszonegy házszám van a mi tálunkban — így Nagy Ferenc, valamilyen műanyag tantál y- lyai a kezében. — Nem nagy község a miénk, de jó nép lakja. Ráterelem a szót jövetelem céljára; választ is kapók rögtön. A szőlőben a metszés ilyenkorra véget ért, a Ikikapálás megtörtént. — A 'kukoricavetéssel még várunk, hátha meg- kutyálja magát Pongrác, Szervác, Bonifác ... A kert föJásóava, a krumplit már elvetettük. Tudja, régen naphoz volt kötve egy-egy kerti, mezei munka. Mondták az öregék: az uborkát Szent Györgykor kell megkezdeni, akkor sók lesz. — Régen... — mereng el Feri bácsi —, akikor a fogattal még csak megforgatta ezeket a dombéleket az ember, a traktor már nem megy el a meredeken. Az itteni ember úgy élt, minit mi; volt az a hét-nyolc holdja, s ha élni akart, ezt-azt elvállalt. Én fuvaroztam. Az asszonyok piacattak, vitték a sok tejfölt, túrót, vajat, tojásit a városiba, sokszor gyalog- szerrel. Az álmát a fejükön: vékában, tekerccsel, hogy ne nyomja őket. Most a boltból vásároljuk a tejfölt, túrót! — Mi jobban álltunk — veszi vissza a szót Rozi néni. — Mert nálunk, Göllében, ahonnan ideköltöztem, amikor az uram meghalt, az a nyolc hold nem ilyen „hegyi” vidéken volt. Magas aranykorona-értékű földek azok ott. Rálátunk a kertekre. A korai körte, kajszi Virágba borult; terebélyes fa- menyasszonyók. Azt mondják beszélgetőtársaim, semmit nem szabad elhamarkodni. A paprikával várni kell, ellesz az ott, az edényben még a kályha tetején egy ideig. A régiek még úgy tudták, a húshagyókedd palánta zó nap paprikára, káposztára. Gergely névnapja a zabra vetőnap, Bärin! napja a kotilós ültetésé. — Haj, volt úgy, hogy karácsonykor már csibék csipogtak a konyhámban. Most meg ez az egy tyúk kotyog, de nem akar elülni. Nem is kell: úgy hozatjuk a csibéket. Másképp van. minden. — Kell a könnyebbség az ember lányának ... L. L. MEGVALÓSULT ÁLMOK Belső feszültség fűti a nyomdászokat, izgatottak emberek. Kapkodásról, idegességről szó sincs, mégis feszült a légkör. A gépszedők, a mettőrök folyamatosan adják az ólomba öntött, formába igazított oldalakat. Eddig minden a régi. Azaz, nem egészen. A korszerű technika más megoldásokat követel. A szerkesztőség az új mechanizmust követve működik: a tervezőszerkesztő számológéppel és logarléccel dolgozik: az egykor forradalmi változásként ünnepelt 'kliséüzem dolgozói filmre — és nem lemezre — viszik át a fotáUluszitráció- faait, s az oldalakról nem készítenek matricát, elmarad az ólomömtés; egyszóval valami megváltozott a Somogyi Néplap előállításában. Valami? Csaknem minden. Hetekkel korábbi éjszakákra, gyötrődésekre emlékezünk. Gép indul! Papír szálkád. Próbanyomás! A lap alján kenődilk a festék. ÁlLj! Szürkébb a betűkép, mint az öreg „csotrogány” hengerei nyomán. Az új szakmát tanulni kell... És a munkások velünk együtt tanulnalk. Tanfolyamok és tapasztalatcserék sorozata után az új géprendszer mellett — igazán. Halomszám tornyosul a selejt. Természetes. Égetni kell a lemezt, mert még nem tökéletes. Majd az lesz. Akadozik a kihordórendszer; szerelik, igazgatják. Izzadnak, futnak egyiik kapcsolótól a másikig. Idegesíti őket, hogy sok az újra kíváncsi. A gép teszi a dolgát, de kimutatja gyengéit is. Most még szabad. Ontja az újságot, de vele együtt a múlt századiból Itt rekedt masina is. Még mindig ő képviseld a biztonságot, ha össze is roppan egy- egy éjszakán ... Tizenöt éves küszködés az ofszet technikáért, sokmilliós beruházás és valutaszerzés, a megye vezető szerveinek megértése és áldozatkészsége, az újságírók és nyomdászok új iránti fogékonysága húzódik meg a forradalmi változás mögött. De legfőképp az olvasó érdeke. Az, hogy lássa a képeket, s ne „négerek az alagútban” homállyal tájékoztassuk őket; hogy olvasható legyen a szöveg, még a kis bétűs apróhirdetés is, amelyhez nyugdíjasainknak sem adott különleges szemüveget az orvos. A szerkesztőség sem tétlenkedett. Tanulmányok só* ra, az új lapstruktúra megtervezésének hónapokig tartó vitája előzte meg a munka ünnepét. A belső mechanizmus csaknem teljes átalakítása ment végbe, s hogy az olvasót ne érje túl nagy meglepetés, már a régi, az úgynevezett magasnyomásnál is több mindent bevezettünk az újból. De azért várható még meglepetés. Tizenhat oldálas lesz ezután a hétvégi szám! S a lap tördelési szisztémája is változik. Ha volt rendszer — mert volt! — a lap szerkezetében, s az olvasó mindig pontosan tudta, hogy milyen jellegű írásokat hol talál meg, akkor ez a rendszer tovább itökéletesedik. Igaz, hogy a technika — a leadási határidő — megkövetelte egyes (témakörök, mint például a sport átcsoportosítását (s ez a szakterület kedden nagyobb helyet kap, minit eddig); igaz, hogy ezután nem szerdán, hanem szombaton közöljük Otthon és család rovatunkat vagy más oldalon jelenik meg a Somogyi tájak, emberek, de hisszük, hogy mindez olvasóink egyetértésével találkozik majd. Forognak a hengerek. Korábban a rideg ólamsorok vittek fesitéket a nem éppen „merített” újságpapírra. Mától lágy és tökéletes betűképét, rajzolatot visszaadó gumihengerek featélkezik a papírt, nem zsugorodnak a betűik a matricázás nyomán, s ha minden jól megy, nem lesznek olvashatatlan foltok sem az újságoldalon. A munkások állják a sarat. S elmúlt bár sok álmatlan éjszaka a próbanyomások gyötrelmeivel, nyomdászainkkal együtt mégis kérjük az olvasó türelmét. Nem bizonyos, hogy minden egy csapásra tökéletes lesz ezután. A „bejáratás” kínkeservei két-három hónapig is eltanthaitnak, de közösen ígérjük: amennyire csak lehetséges, csökkentjük a tanulás napjait. Forradalmi változás tanúi az olvasók, ez nemcsak technológiai, hanem örökösen és joggal elvárt szerkezeti, tartalmú megújulást is jelent az újság számára. Gép indul. Papír nem szakad. A festékezés jó, ha .nég nem is tökéletesen fekete ... S a postás időben, megújult Somogyi Néplappal köszönti hetvenezer olvasónkat a munka ünnepén. — Horváth István főmolnármester megjárta a nagy malmokat, kis malmokat. Nyugdíjasként még mindig elmegy a malomba, hogy egy kis lisztillatot szippantson — igazít útba a kaposvári főmérnök. — Menjen csak, Nagyatádon megtalálja .. Nem a fotelba, hanem az ágyra ül; nem dől előre, hanem vastag karjaival oszlopként megtartja magát. Kék szemével élénken figyel, s nógatás nélkül elindul az emlékezet vidám-komor tájain, hogy élesebbre állítsa az emlékezés optikáját, hogy megleckéztesse a kiífakúlt időt. „Elkerültem hetvenöt évemet, ötvenegyet voltam molnár. Kilenc éve vagyok pihenőn, de még mindig hiányzik, a véremben van. Néha bemegyek a malomba, mert kihaltak már azok, akik értenék a malomkövekhez. Somogyiban egyedül csak Nagyatádon van egy pár. Az alsó kő négy és fél mázsa, a forgó hat mázsa. Megvágom, ahogy ma mondják, karbantartom, és újabb két évig jó lesz ... Súlyos és hatalmas barna keze megmozdul, a fejfedő barna svájcit igazítja. Csak oldalt maradit meg néhány lisztes hajaszá'la. „Szegény gyári munkás fia voltam ötödmagammal, molnár nem található a családban. Közel hozzánk állt egy malom, inas lettem, ötven- hetven kiló lisztet adtak havonta. Három évig imaskod- tam; a belcsapusztai malomban kellett vizsgázni, onnan mentem a nagy malomba, Barcsra. Segédként egy pengő volt a napi fizetség, meg teljes ellátás. Minél szegényebb volt a molnár, a tulajdonos, annál jobb volt hozzám. A gazdagabb rideg volt. Szolgálni kellett hűséggel, mert sok volt a szakember, minden munkára jutott két-három ember.” A barcsi malomban három nyelven írták ki, hogy tilos a dohányzás — tetszett a nagy rend. A főmolnár hatalmas tekintélyű embernek számított. „Hűha! Valamikor én is ilyen lehetnék.” Több akart lenni: el, ki a szegénységiből. „1936-ban lettem főmolnár Kutason, akkor nősültem meg. Létkérdés volt, hogy miként dolgozik az ember. A kenyér nagy kincs volt az asztalon. Ma már nincs annyi kenyérre szükség, pedig ez a mi magyar fajtánk nagy kenyérevő volt. Egyszer a szegénység miatt, másszor a szokása miatt. Néztem a statisztikát, hát fele annyit eszünk, minit akkor.” A hábórú ott ért Kutason. „Azítán Mikén dolgoztam, jó forgalmú malom volt, persze az is közrejátszott, hogy a környéken sok elpusztult, így Mikére zúdult minden őrlés. Sok inast, segédet tanítottam; az volt az elvem, ha nem tud valaki, nem baj, majd megtanítjuk, csak legyen benne egy maroknyi akarat. Akkoriban dohánnyal fizettek az emberek. Néha háromszáz csomag dohány állt a sarokban. Cseréltem vele süldőt, biciklit; jó tőkének bizonyult. Lassanként nyolcvannégy malmot államosítottak a megyében. Mikére is bejött két ember, két szobafestő, kinevezték őket telepvezetőnek. Az évek során hetyen- három malmot leállítottak. Rettentően elhanyagoltak voltak az üzemek, nem akadt pótlás. Rongyolódtunlk a sok-sok üzemzavarban. 56 után, ahogy gazdagodtunk, erősödtünk, jobb lett a helyzet. 1970-re szinte minden kicserélődött, csak néhány örlőhengesr 'maradt. Mech- war.t András találmánya világviszonylatban is kimagasló volt, a nyolcvanéves hengerek tökéletesen üzemeinek. (Nagyatádra kerültem vezetőnek, örökkön izzadtak a gépek, párát kaptak a búzától. Egy ventillátor mentett meg bennünket, amit Kaposvárrá! szereztünk. Ma már aránylag könnyű, amit kérnek meg is kapják.” Pista bácsi 1975-ben ment nyugdíjba, ugyanis öt évet még rádolgozott. A kiváló dolgozó oklevelek és a mun- kaérdemrend ezüst fokozata a háromszobás lakás valamelyik fiókjában lapulnak. Pista bácsi most is dolgozik, a hétvégeken, a posta előtti bódéban olvasnivalót, újságot árul. A véletlen hozta úgy, hogy ma azt a lapot is kínálja, amiben róla is írnak. „Az unalom vitt a postához. El lehet beszélgetni az emberekkel, tetszik nekem, gyönyörködöm, valahogy úgy. mint amikor elmentem a lisztek között, ahogy folytak fehér sugárban, ahogy a markomból hullott... Kőszegi Lajos Elmentem a lisztek között...
