Somogyi Néplap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

Simon Ottó Hívogató a „Fonyód! Hclikon”-r» Ledöntötte már ködbálványait a tónak a hajnali szél íénytáltosait az éj karámjából vágtára hajtja feszüljön melletekre újra e táj az ünnep Ing arcát fürdetve Badacsony is borát érleli torkotokra szép konok szátokon az Ige megtestesül a szó a lelkesítő az odaadó a hívó a szó a vérlázító ünnepi hívő a búsuló botladozó a tavasz bájoló a győztes vitéz; lovát szügyig habosra hajtó Föl! fölkorbácsolt szíveteket hozzátok a féltett kincseket. I Vámpír. A. Fetting grafikája. Új könyvekről Válaszútok Herceg Árpád LELTÁR ígéretesen magas ívű pá­lya szakadt meg Béládi Mik' Los halálával. Élete delelö- jén, ötvenöt éves korában hunyt el a közelmúltban. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és irodalomszér- vező volt; Válaszúink című jelentős kötete immár posz­tumusz, s az lesz még jó né­hány kézikönyv, s az Iroda­lomtudományi Intézetben sok ténykedésének az ered­ménye is, valamint a Hun­garológiai Értesítő még né­hány száma, amelynek lét­rehozásában Béládi megha­tározó szerepet töltött be. Két önálló tanulmánykötete jelzi csupán nevét: az Érintkezési pontok (1974) és a Válaszutak. Béládit a kö­zelmúlt és a jelen irodalma érdekelte elsősorban. Ehhez elméleti alapvetést nyújt, az irodalomtörténet és a kritika módszertanával is foglalkozik, s az együttes vizsgálat (történeti és kri­tikai) nélkülözhetetlenségét Hangsúlyozva kimondja, hogy az irodalom csak akkor oldhatja meg felada­tait, ha más és más utakon törekszik a kor emberi vilá­gának megértésére, művé­szileg érvényes kifejezéséle Ezt a felfogását igazolják Németh László eszmevilágá­ról, Illyés Gyula költészeté- iől írott tanulmányai, s Ot - likról, Szentkuthy Miklósról, Mészöly Miklósról, Hernádi Gyuláról írt alapos elemzése. Szívesen foglalkozott a nemzetiségi magyar irodal­makkal. Béládi Miklós nem egységes magyar irodalomról beszél, hanem egyetemesről. A nemzetiségi irodalmak híd-szerepének újfajta ér­telmezésével hozzájárult nemcsak a fogalmak pontos tisztázásához, hanem az iro­dalom közvetítő szerepének mélyebb megítéléséhez is. H armincéves - vagyok Az ember ekkorra megokolhatóan ösz- szeszedett gyomorbaj edé­nye, kiváló táptalaja tüdő­bajnak, májgyulladásnak, vesekőnek. Elvetélt harcos; nem háborúban elveszített jobb karját siratja, hanem azt, hogy a megmaradt fél kar már csak poháremelge- tésre jó. Tudja, mi lenne a dolga, de nem teszi. Megé> így is. Fizetése van, lakása van. Másnak is olyan asszo­nya van, mint neki. Mos, főz, takarít; egykedvűen pe- lenkézza a kicsit, türelmet­lenül és fáradtan próbálja nevelni a nagyfiút; fizeti a gázt, a fűtést, a lakbért, a villanyt; fizeti az adósságo­kat. Minden reggel az em­ber zsebébe dúgja a húszast, ha az előző nap éjfél előtt hazajött; és ha megjött véletlenül már délután, sé­tálni hívja; hallgatagon tol­ja a babakocsiban Zoltánt, a férfi pedig nyakában Ba­lázzsal bámul bimbózó lá­nyok után; Ugyanolyan asszony, mint a többi, mondogatja, biztat- gatja magát a férfi. Lorapcs és álmos reggelente, fáradt az ágyban, odaadó és sze­rető anya nap nap után; asszony. Még nem sza­badította fel magát, felsza­badítani meg már nem le­het ... Ez az ember szerencséje, egyetlen biztos pont az éle­tében. Ezért elviselhető, hogy sanda szemmel olvas­sa meg kétszer is a havi négyezer forintot, hogy gya­nakodva veszi át a postás­tól a gyes-pénzt, a kevéske családi pótlékot, és kajánul lecsap a hézagosán érkező tiszteletdíjakra is. Kell a pénz, valóban: kell pelen­kára, kiscipőre, réklire vitamindús ételekre, hogy a gyerekek nagyra nőjenek. Az ember mindig az al­kalmas pillanatra vár; s az nem jön. Vagy nem is ve­szi észre, nem látja meg: most, most kelene ugrani, K’ugrani. Ki a mélyvízbe él­ni, ahogyan egyszer elkép­zelte. Ehelyett azonban in­kább elspórol néhány szá­zast a fizetésből, néhányat az alkalmankénti prémium­ból, így kényelmesebb; mert unja már a reggelente kikö- nyörgött húszasokat, a si­ránkozást. Tizenöt éve elszívod a na­pi két doboz cigit... A z ember aztán, ha pénze van, kocsmába jár. Alkalmi társaság' ban szédít alkalmi nőket; olykor leissza magát a sár­ga földig, s ha szerencséje van, hajnalban egy ismeret­len nő ágyában ébred. A bárszekrényben sör, bor, pá­linka; torkod kútjára vár­tak évekig, és most inni jó és hamarosan beszélgetni is jó lesz, mert a magányos embereknek reggelre mindig kinyílik, megszédül a lelke Ezen a reggelen furcsamód nem kínoz meg a kávé, el­marad a hányás, nyugton marad a tüdőben a kát­rány ... Az ember minden nőnek fö'lolvassa kedves verseit, szaval kedvenc költőitől. A másik meg ekkora kedves­ségtől meghatódik; pedig nem több az egész, mint az elmaradhatatlan zavar öt­letes leplezése, önzés. Mert nincsen semmi kapcsolat a két ember között; mindenki­nek csak a saját lelke a fontos. A Hős sokáig gub­baszt kis odújában, amely­nek lyukas tetején át perc­ről percre bezuhognak az évek. És a Hős reggel, ott, az ismeretlen nő ágyában tlőbúvik odújából, olvas, k:­tárja legnemesebbik valóját, észrevétlenül magasztalja föl magát, a másik semmit nem tud erről. Nem is fi­gyel ... Az ember tudja már, hisz megjegyezte ébredéskor az álomszép test tulajdonnévé4;; egy egész életre megjegyez­te, úgybizony; és kong a gyámoltalanul kibukó sza­vaktól a tárgyai miatt egy­re kedvesebbé váló szoba; Zöiderdő Anna, hát téged mi bánt? í Zölderdő Anna, hát téged mi bánt? A nő elérzékenyül és még konokabbal zárja össze ajkait. Nem mondaná az istenért se mondaná; föl­készült. Előre látja, tudja már, hogy amint az utolsó korty is alábuzog a férfi­torkon, 6 megint ittmarad magára; egyedül a tárgyak­kal, amelyek neki már ke­vésbé kedvesek, mint ami­kor szerető szemmel kiválo­gatta, megvásárolta őket Ezekkel a tárgyakkal most megint össze lesz zárva hó­napokig, talán évekig; ezér! őrzi konokul egy fájdalma? élet fájdalmas szavait. Bele­törődő megnyugvással for­dítja el szemét a férfiarc­tól... Aztán megisznak egy ká­vét, immár a másodikat, ezen a hajnalon; csak bá­mulnak maguk elé: a pilla­natba beie van sűritva múlt. jelen és jövő. H irtelen felrémlik előt­tük, egészen világosan látják azt a végtelen­időt, ami most már végérvé­nyesen megüli a szivet, az agyat. Látják a jövendőt, amit külvárosi kocsmákban, öten háta mögötti éttermek­ben töltenek el, együtt; buj­kálva? nem, de félve a szenvedélyes éjszakáktól, félve, mert hajdan hajnal­ban úgyis vége lesz, vége az oaz.isszomjúságnak, szemük végtelen sivataga vérüket is föl issza. Mert ma még talán nem, de holnap . . . Holnap ezer esztendő múlva bizto­san továbbmegyünk. Hová? CWk. J. Adamszki festménye. Hallgatok. Nem beszélek! Ez az elvem. Az életelvem! Nem azért, mert nincs mon­danivalóm. Pedig otthon va­gyok minden témában. A hangos beszédre is képes va­gyok. De én hallgatok. Böl­csen. Ez illik hozzám. Egyesek rekedtre kiabálják magukat, hogy: ók bedobták a három kopejkái a gépbe, a jegyet pedig nem kapták meg az automatától. A maguk iga­zát tanúkkal is bizonyítják. Szemtanúkat állítanak, bizo­nyítanak fűnek-fának. Én csak hallgatok. Neke-m ez nem érdekem. Minek olyan nagy port kavarni azért n nyavalyás három kopejkáért? Nyúlj a pénztárcádhoz, és adjál három kopejkát a ma­gadéból. Ne csinálj jelenetet a tömegközlekedési jármű­vön. Ne izgasd az utasokat! Vagy ha úgy tetszik: ne adj egy fityinget se. Tegyél úgy, mint én. Állj, és hallgass! Es olcsóbban is megúszod az egészet... Vagy üt mm az átüt 16je­gyek elosztása, Mindenki Alekszandr Klimov r Eletelv mondja a magáét! Mindenki csakis vízpartra akar utaz­ni. Családos-jeggyel. De hát kinek az igényét lehet fősze­zonban kielégíteni? Én nem mondom a magamét! Nem csatlakozom a nagyszájúnk­hoz. Én hallgatok. Nekem er­re nincs szükségem. Külön­ben is benne vagyok az üdü­lő jegy elosztó bizottságban. Magamról azért nem szok­tam elfeledkezni... A szomszédommal meg. hogy vagyok? 0 a muzsika szerelmese. A fal túlsó olda­lán rázendít a nagybőgő. Sza­bad idejében állandóan fűré­szel vele. Mindig ugyanazt a számot játssza. Látástól va- kulásig, egyforma hangerő­vel. A szomszédok kedvesek. Hallom, hogy sokszor lábujj- hegyen járnak. Erre egy szót se szólok. Amikor Fiszont el­Egy gazdag, alkotó élet számvetése Beszélgetés Tamás Aladárral Tamás Aladár 85 éves lesz. Ebből az alkalomból ke­restük fel Vérmezőre néző budai otthonában. Régi fo­lyóiratokat és legújabb ver- sesfkötetét lapozgatva beszél­gettünk életéről, munkájá­ról. Tamás Aladár események­kel és eredményekkel teli 85 évet tud a háta mögött : egész fiatalon megjelenik két ver- seskötebe; majd több folyó­iratot szerkeszt, többek közt az Új Földet, később a 100%-ot, mely a Kommunis­ták Magyarországi Pártjának egyetlen legális folyóirata volt a húszas évek végén ; irodalmi és pófitifcai tevé­kenységéért négy esztendőt börtönben tölt; emigrációba kényszerül, Csehszlovákiá­ban, Párizsban és Mexikóban él. A felszabadulás után egy évtizedig a Szikra Kiadó igazgatója, egy ideig az Író­szövetség főtitkára; az ötve­nes évek derekától diplomá­ciai szolgálatot vállal Indiá­ban ; hazatérése után több kötetben megírja visszaemlé­kezéseit. — Mely esemény, melyik korszak volt legnagyobb ha­tással életére, gondolkodásá­ra? — Azt gondolom, hogy a legfontosabb hatások fiatal korában érik az embert, rám legdöntőbb befolyással a Ta­nácsköztársaság alatt és után történtek voltak. Egy látszó­lag egyszerű hétköznapi, de számomra nagy hatású ta­lálkozást szeretnék feleleve­níteni. 1919 tavaszán Debre­ceniben éltem. Április végén, amikor a királyi román csa­patok bevonultak a városba, elkeseredéssel vettem tudo­másul, hogy a város polgár­sága zsebkendőket lobogtatva fogadta őket. En kétségbees­ve, magányosan, teli sötét gondolatokkal mentem a Nagyerdő felé. Ott egy kis irtott tisztásra értem. Csend volt körülöttem. Egyszer csak a fák között egy magányos, favá'-’óforma ember tűnt föl. Rövid bekecs volt rajta kö­téllel összefogva, s a kötél mögé egy kisbalta volt tűz­ve. Megkérdeztem tőle, hogy hova tart. Rekedt hangon vá­laszolt: „A várasba. Úgy hallom, szüksége van a szegények kormányának ránk.” „Nines már kormány — válaszoltam csendesen. — Az ellenség bevonult Debrecen­be." „Nem leket igaz — nézett rám hitetlenül a favágó. Majd egy kis idő múlva hangosab­ban hozzátette. —: Én azért csak bemegyek. Nem veszhet el a szegények kormánya, csak md ne hagyjuk cserben soha.” OttmanacHam egyedis a tisztáson, és elgondolkoztam hogy milyen mély meggyőző­déssel beszélt ez a favágó, és megértettem, hogy mindig, minden körülmények között felejtkeznek rólam és hozzá­fognak hangoskodni, akkor én is dühbe gurulok. Fogom, be­kapcsolom a kompresszort, meg veszek egy kalapácsot. És elkezdem verni a falat. De szólni nem szólok egy szót sem. Hallgatok, mint a sír! Erre a fal túlsó oldalán is síri csend lesz ... Mert örök igazság: a bosz- szú bosszút szül. Te csak egyet káromkodsz, de ö már kettőt. Es ez hatványozódik Míg végül jól össze nem vesztetek. Nem értem, minek kell heveskedni? Túllicitál­ni a másikat? Pedik vilqgos; mindig jobb a békesség. Kü­lönben hónapokig nyelheted a mérget. Meg a gyógyszert. Mint kétszer keltő olyan vi­lágos, hogy a vitának nincs semmi haszna. A folyó vize mind a tengerbe tart, meg­fordítani nem tudod. Külön­ben is: a türelem rózsát te­rem. Hát ezért hallgatok én. Az egészség mindennél fon­tosabb. M«ár ha*« fordítása a meggyőződésünk szeri«! kell cselekedni. Elhatároztam, hogy én is minden tőlem tel­hetőt megteszek a „szegények kormányáért”. Ott, ennek a találkozásnak a hatására vál­tam igazán kommunistává. — Költőnek, írónak vagy szerkesztőnek vailja-e legin­kább magát? Hiszen a hú­szas évek elején két verskö­tettel avant garde költőként lép az irodalmi életbe, ezután húsz éven keresztül nem je­lenik meg kötete, de ez idő alatt négy folyóirat létreho­zásában, illetve szerkesztésé, ben vesz részt. Végül az utolsó három évtizedben más műfaj, az önéletrajzi regény került munkásságában elő­térbe. — Ezekben a változások­ban nagy vonalakban benne van életem története. írói pályámat sokkal inkább az élet tényei átállították, mint saját elhatározásaim. Mindig arra törekedtem, hogy az adott történelmi feltételek között a lehető leghasznosabb munkát végezhessem. Való­ban költőként indultam, úgy gondoltam, hogy az avant- garde költészet újító szelle­me a társadalmi megújulást szolgálja, de később úgy lát­tam, hogy kommunista meg­győződésemet más területen jobban érvényre juttathatom, ezért követtem el mindent hogy egy kommunista lapot létrehozhassak. Az ezerki- lencszázihűszas évek a ma­gyar kommunista mozgalom nehéz évtizede volt, azért volt óriási jelentősége annak, hogy megjelenhetett a 100'] o, hogy hét évvel a Tanácsköz­társaság bukása után nyil­vánosan — természetesen ál­néven — hallathatták hang­jukat Magyarországon olyan kommunista vezetők, mint Kun Bála, Lukács György, Landler Jenő, Révai József, Gábor Andor, Komját Ala­dár. E lap létrehozását es szerkesztését tartom életem egyik legjelentősebb eredmé­nyének. A felszabadulást kö­vető évtizedekben ped g kö­telességemnek éreztem, hogy elmondjam életemet — tanú­ságul és emlékeztetőül a ne­héz, küzdelmekkel teli évek­re. — Min dolgozik most, ho­gyan telnek napjai? — Minden reggel leülök az íróasztalom elé és dolgozom, a raunte fiatalít, frissen tart. A napokban jelent meg írók, könyve!:, vallomások című tanulmánykötetem. Ez év ka­rácsonyán lát napvilágot leg- '■jabban irt verseim gyűjte­ménye. a Sötétség rendje el­len. Látja, öt évtized múltán újra visszatértem a versírás­hoz. Jövő áprilisban pedig Karikás Frigyes életéről írott könyvemet fogja kiad­ni a Kossuth Kiadó. — Jó egészséget és mun­kával eltöltött további hasz­nos éveket kívánunk Tamás Madárnak. K. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents