Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
Katarina és Katalin Szerte, magyarok művésznőié Anyja családja is idevalósi »olt, apja veszprémi, mindketten szerb kereskedőcsalád származékai. Kalárina 1811. április 27-én Veszprémben született, hatodik gyermekként, de háromnapos korában már Fehérváron keresztelték, s rövidesen átköltözött az egész család. Gyermekségéről, koraifjúságáról alig tudnak valamit életműve kutatói. Vajon hogyan ébredtek föl művészi ambíciói? Feltételezhető, hogy 1831 és 35 között Pesten Pesky Józsefnél tanult, aki a maga korában hírnevét templomfestéssel, illetve Kölcsey Ferenc és József nádor arcképeinek elkészítésével szerezte. Kibontakozása Bécsben következett be, ahol 1835-től 1840-ig tartózkodott, s látogatta a Képzőművészeti Akadémiát, hihetőleg afféle vendégnövendékként, hiszen nőket még akkor nem vettek föl hallgatónak. Bizonyos stílusjegyek alapján következtetnek a művészettörténészek, hogy egyebek között Führich,* Waldmüller és von Amerling ismert bidermeier mesterek Belgrád elfoglalása 1806-ban (1865—69.) hatottak munkásságára. Még nagyobb hatással lehetett azonban gondolkodásmódjára és egész magatartására bekapcsolódása egy bécsi szerb értelmiségi és művésztársaságba, amelynek Sima Milú- tinovic Sarajlija költő volt a vezéregyénisége. Kezdetben szűkös körülmények között élt Katarina, helyzete csak akkor változott, midőn Csáky grófnő támogatni kezdte. A császárváros után két esztendőre Münchenbe költözött, ott találkozott a romantikus festészet zászlóbontásával. Megfordult Párizsban, Itáliában is. Rövid időre hazatér, majd Belgrádba viszi útja. Egy évet tölt a szerb fejedelemség fővárosáKÉPES GÉZA VERSEI Gyertyafénynél Berzsenyi Dániel emlékének Szunnyad a föld s a család. Ébren csak én ülök itt még. Gyertya az asztalomon. Gondolatom, mint árnyak közt, úgy botladozik rég elfeledett sorokon. Berzsenyi körmölgette a verseket így, míg az ólban bődült kinn a barom. Látom a költőt: sercen a tolla, mécsese lobban, nyúlik az árny a falon. En vendég vagyok itt a szelíd dunántúli tájon, ő meg e táj fia volt. Itt idézte a hősöket, — itt, ha kerülte az álom, az ablakon kihajolt: Nézte: a hold ledobálja a fátylait és a víz és hegy csillog a fátylak alatt — Most hamuszín felhő tör elő. belefúlnak a fények, az ég darabokra szakad. ban, aztán néhány hónapot Zágrábban, ahonnan visz- szajön Székes- fehérvárra — immár végleg. Mintegy ötven művét jegyzi a szak- tudomány Katarina Ivanovo cnak, a Fehérváron láthatók tehát teljes foglalatát adják munkásságának. Legsikeresebben művelt műfaja a portré és a csendélet volt. A legkorábbi önarcképét 23—24 évesen festette. Két esztendővel későbbi auto- portréja érlelt, , önarckép (1836 37.) kidolgozott alkotás. Van egy egészen különös, a maga nemében egyedülálló festménye 1848/49-ből: a Fiú sólyommal. Piros—fehér— zöld szalaggal kalapján szomorú, ártatlan tekintetű pásztorgyerek, amint egy leterített ragadozómadár szárnyára tapos. A magyar forradalomnak és szabadságharcnak állított emléket ezzel a fehérvári szerb festőnő. Élete végén Katarina Iva- novic fehérvári magányossága s a budapesti, bécsi kiállításokon ért sérelmek miatt egyre inikább Szerbia felé fordult, hagyatéka nagy részét a Belgrádi Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A kiállításon látható nehány levelének facsimiléje, ezek szerint tökéletesen tudott magyarul. Hamvait 1967-ben a fehérvári rác temetőből a jugoszláv fővárosba vitték. Itt van azonban eredei sírkövének fotója, rajta a felirat: Ivanovits Katalin. Nincs rá bizonyság, de nagyon valószínű, hogy a művésznő, aki oly aprólékosan végrendelkezett, maga kívánta így. Nem kétséges, hogy az a helyes, ha a jugoszláv és a magyar művészettörténet egyaránt őrzi emlékét különös szépségű életművének. 'A. Szabó János Harminchárom vászonról parázslónak a nézőre Katarina Ivanovic múlt századi festőművész szenvedélyes színei a. székesfehérvári István király Múzeum emlékkiállításán. A múlt év szeptember 24-én volt száz esztendeje, hogy elhalálozott ebben a városban, ahol élete java részét eltöltötte'. Mordul a sziklatorok, kék fénnyel futkos a vilién», lobban, elalszik a mécs. Csukva az ablak. A víz zuborog le a fákon, a sziklán — Döbbenetes jelenés! Vágtat az északi szél, lehajolnak a fik, le a földig, nyögve hasad le az ág. Villog az ég meg a föld s a szelek vijjogva övőKik szét a világ panaszát Dániel áll, a vdllámfény belegyúlf a szívébe —. Arad a felleg, a köd. Az ég markából az égő szót a poéta kitépte! zendül a szó, dübörög. Szárnyal az óda, felriad álmából, aki hallja ezt a titáni zenét — Elzsongott a vihar — felkéfclik a Kemenes-alja, lángol a bajnafi ég! • Önéletrajz Tűzze csiholtak, lánggal lobogok, utómban én mindent felégetek, nemcsak odakinn: lomot, szemetet, de azt is, mit a sors belémdobott Szelid szépség és vad gondolat: ég! s új borzongások gyökere, a bűn. Háit akkor mi marad meg, ami még érdemes, hegy túl bánaton, derűn. rá felfigyelj? Marad a láng maga. Körül égés és pusztulás szaga, de nem csihad le, égig csap a vágy. A láng, a láng! ha nem táplálja semmi s ideje már hideg hamuvá lenni: lobog — táplálja meg saját magát I Art Buchwald Eltűnő szerelők Minap épp este feleségemmel nyaralónk tornácán ültünk, és azokról beszélgettünk, akiket az elmúlt nyarakon ismertünk meg. — Mi történt azzal a kedves emberrel, aki eladta nekünk a tévét, és azt mondta, hogy másnap visszajön beállítani a tetőantennát? — kérdeztem. — Hetvenötben volt ez vagy hetvenhatban? — Gondolom, hetvenötben, cpp amikor a tetőfedő megígérte, hogy kijavítja a csatornát. Ügy hallottam, Floridába költözött — válaszolta nejem. — A tévészerelő? — Hem, a tetőfedő. A tévést néha még most is látom: mindig azt mondja, hogy valamikor tényleg átugrik. — Elárultad neki, hogy már új készüléket vettünk? — Nem mertem, hiszen akkor esetleg soha nem jött vissza, hogy befejezze az elóeó antennáját. — És azt tudod, kire szoktam gondolni, ha ebbe a fotelbe ülök? Arra a lak- berendezőre, aki rábeszélt, hogy megrendeljük. Mikor ülésrögzítő nélkül szállították le, megígérte, hogy amint kap egyet, áthozza, így ahányszor leülök, és a fotel összeomlik alattam, azon tűnődöm, hogy megy neki. — Néhány éve még felhívtam, megkérdezni, hol tan a zuhanyozúfüggöny. amit előre kifizettünk. Azt mondta, bármikor megérkezhet, de elég sértődött volt a hangja. S tudod, kivel találkoztam a napokban? — Azzal a fickóval, aki hetvenháromban a hűtőszekrényt adta el, és még mindig tartozik a jégkockatartóval. — Nem, azzal a festővel, aki négy éve félig csinálta csak meg a házunkat, aztán nem láttuk többet. — Mondta, mikor jön visz- sza? Megtartó Legutóbb éppen az Olvasó népért mozgalom harmadik országos konferenciáján, november végén, Gárdonyban hallottam olyan felszólalásokat, amelyek azt jelezték, hogy a feltámadó, élni akaró falusi közösségek meghökkentő erőfeszítésekre képesek. De itt-ott a sajtóban Is olvashattunk ilyesmit mostanában. A maguk erejéből végeznek el olyan közérdekű munkákat, melyek a városban lakóknak eszébe sem jutnának. Ügy látszik, ők nem tudták megszokni, hogy egyszerűen kapnak valami épületet, létesítményt „felülről”. Azt tudják inkább magukénak, ami saját kezükkel, pénzükön építenek. Akadnak azonban olyan apró falvak, társközségek is, melyek egyszerűen nem nyu- gosznak bele a nemrég még nekik szánt „Gyűrűfű-sors- ba”. Különösen: mióta hallják, hogy az irányító szervek szándéka is változott. Párt- és állami vezetés a sajtó, rádió, újságok, könyvek a falvak népességmegtartó erejének a fokozódásáról beszélnek. Ahol már nincs se tanács, se iskola, se gyógyszertár, se bolt, de még pap se, ott még mindig van legalább népfront, amelyben összefoghat néhány jó akaratú ember. Különösen ha még van könyvtár, a lehetséges a könyvtár körül valami olvasókör, művelődési közösség, Röpüljpáva-kör, kertbarátvagy honismereti kör, vagy a közösségi életnek bármely más csírája. Hiszen a legfontosabb ma is — mint Károli Gáspár óta a leggfontosabb volt évszázadokon át —, hogy legyen néhány ember, aki legalább a magyar nyelvre lefordított ubliát el tudja olvasni, s ha életében még azon kívül is betűhöz jutott, már volt a közösségnek olyan magja, mely által a világ korszerű tudata és igénye megjelent az illető közösségben. Ma persze némileg másképp, mint a régebbi századokban. De a felelősséget vállalók kicsiny csapata épp olyan szükséges. Ma nem a templom, inkább a könyvtár körül. De ma is az a lényeg: van-e a falunak olyan tudatos, közösséget megtartani vagy feltámasztani akaró szellemi magja, amely körül felszikráznak a gondolatok, megfogalmazott, elvégezhető feladattá kristályosul a közösségi — mai szóval: társadalmi — munka vágya. Azt hiszem, a falvak népességmegtartó ereje valójában nem más, mint ennek az országnak a népességmegtartó ereje. Ha elfogynának a falvak, fogyatkozásnak indulnának a városok ^s, hiszen mind ez ideig a falvakból kapták az emberi, a mun- karő-utánpótlást. Nemcsak Budapest, nemcsak Dunaújváros és Leninváros, hanem — Épp ez volt a mulatságos: úgy emlékezett, hogy befejezte a munkát, és újra ide adta a névjegyét, ha valamilyen új megbízásunk lenne. — Szólnod kellett volna, hogy a létrája, az ecsetei és a festékei még mindig a garázsban vannak. — Szóltam. Nagyon hálás is volt. Megígérte, hogy elviszi őket, mihelyt megint ezen a környéken fog dolgozni ... No, még azt találd el, ki jön a héten hozzánk! — Most már belefáradtam a találgatásba. — Az a pótmama, aki 1972-ben hirdetett az újságban, és amikor felhívtuk, azt mondta, hogy rögtön indul. — És emlékeztetted, hogy a gyerekek azóta felnőttek? — Nem volt hozzá szívem. Azzal érvelt: megígértük, hogy alkalmazzuk. teGábor fordítása er? a régi gyökerB Mídktfle él Debrecen is. Ezért azt hiszem, nem if szabad beérni azzal, hogy • falun maradtak hősi erőfeszítéseit dicsérjük: lám, óvodát, járdát, kutat építenek ... Meg kellene szervezői azt is, hogy a városban lakók segítsenek nekik. Talán elsősorban ki-ki a saját szülőfalujának. Vagy ha S már városban jött a világra, hát a nagyapja szülőfalujának. De aki ös-városí, az is megkeresheti a szívéhez legközelebb álló vagy valamilyen személyes kötöttsége« házastáre, barát által közelebb hozható falut, amelynek felvirágzása őt érzelmileg érdekeltté teszi a falu újjászületésében. Ezembe jut a negyvene boa falujárás ... vagy a későbbiek. Először még lábasokat is foltoztak, szerszámot, kutat javítottak. Évek múlva szövetkezeteket szerveztek. Ma nem lábasfoltózásról van szó, nem is annyira egy-egy célra kellene vállalkozni, mint inkább hazamenni, és abban segíteni, amit áz otthoniak a legfontosabbnak tartanak. Menjünk haza a szül* házhoz. Nézzünk körül • szomszédokban is! Van-e még tiszta víz, nitrátmentes? Milyenek a házak, az utcák? Különösen ami közös: óvoda, iskola, boltok. Könytár van-e? S milyen? Miben lehetne a falun — testvéren, rokonon, az otthonmaradotta- kon segíteni? Nem helyettük, nem a fejük felett. Hane« csak úgy, hogy ők erősödje-, nek. Hiszen minél erősebb, teherbíróbb, hatékonyabb az együttlakó kis közösségek összetartozása, annál szilárdabb, összeforrottabb a nagy közösség, a nemzet. Az állam. Nagyobb az ereje. Nemcsak egy-egy közösséf eszmél. Olvasom az újságban : országos tudományos tanácskozások folynak. Megindult egy folyamat. Talán majd megint . mindinkább maga dönti el egy-egy közösség, mire. akarja .fordítani közös energiáit. A társközségek lakossága is állampolgárhoz méltó módon töpreng, és határoz a maga dolgában. Most majd elöljáróságokat szervezünk. Gondolom, , e* nem befejezése lesz az önállóság fejlesztésének. Inkább még csak az elején vagyunk. De kétségtelen, hogy sokáig szükség lesz még az elmaradást pótló külön — és különleges erőfeszítést igényli — áldozatokra. Molnár Zoltán Vaderna József HÓGOLYÓ Elvadul fülemben a hegyoldal ha dudváról gyomról beszélek a szívbéli meredek szüret az olajfák hegyén még nem hanyatlás csak a zuhanás kúráé« hajlítás mélyülése a madárban homorú dúdolás amit átüt a fény egy ponton meggyullad a szél megtelik a szőlőfürt a tűz tárgylencséje a havazás tetőpantjia könnyű pehely az út a hogolyobaai fültövemen csattan Szepesi Attila Roráté lámpák havas úton hegyek havas éjben holló véniasazonyok vonulása alvó fákban lüktető fekete kígyók szárny lobog lovak üveglépte roppan merülő falaiéból arcok kőbe-irva cigányok lángba-hullt kezébe* idővé feketedé gyümaksdk
