Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

gyógypedagógiai diplomáin irtán. Bérezi Gusztáv mellett sameszkodtam. Tôle azt tanultam, hogy gyógypedagógiai módszerekkel, embersége* közeledéssel az elmebetegek állapota csodásán javítható. Hasonlókat lestem el később Intapusztán Benedek István — az író Benedek — mellett. Merev ka ta lóri iából sikerült a cselekvéshez visszahoznunk embereket. Itt is kulcsszó volt az emberség. Vagy az orvosi tanulmányokból és a kezdő : Juhász PáJ debreceni professzoromtól tanultam meg, hogy lehet az egészségügyben demokratikusan vezetni. Ezt sokan még ma sem hiszik ... Még egy szín. Hencidán voltam fiatal házas, az epilepsziás foglalkoztató irodájának egyik felében laktunk. Hetente egy-egy hajnalban tíz kilométert sétáltunk, hogy aztán Debrecenbe vonatozzunk, feleségem tanulni, én szigorlóor- vwj munkára. Hasznos kilométerek voáMezsgyéken járunk. A tudatos és a tudattalan elválásának — vagy épp tökéletes egybeolvadásának — keskenynél is keskenyebb határsávján lépdelünk. Kilenc órája próbáljuk egymást Éjfélre jár, a kora délután szavai ködösék már, de néha-néha kemény Roppanással újra előbújnak ... A kép foszíl ik-él esed ük Így a fényképezőgép keresőjében, ha az objektív gyűrűjét oda-vissza forgatja az ember. Kilenc órája tart * szellemi kötéltánc ...

Ha tapintatlanul kérdezek — megteszem, ea is dolgom —, az orromnál fogva vezet irgalmatlanul bonyolult és mégis kristály- tiszta logikájú válaszokkal. Szája szögletén gúnyoras mosoly bujkál : „Ögy kell neked, gondoltad volna meg ..de ilyenkor nem tudok olvasni a szeméből. Ha betartom a játékszabályakart, ő is megváltozik; röviden, egyszerűen válaszol, még kérdezni is segít, mosolya megszelídül.

Mégis a másik utat választom egyszeregyszer. Pontosan tudja, hogy én is tudom... Ezt is nyugtázza egy fintorral, de nem tágít, mert nem olyan fából faragták, ö győz. Bizonyos vagyok benne, hogy újra kifogott rajtam, de nem tudom mivel és mikor. S közben — meirt ez a szakmája — bizonyára sokkal többet tud rólam, mint én őróla, pedig 6 válaszolt, s én kérdezősködtem.

Kilenc óra a mezsgyéken dr. Kappéter Unván pszichiáterrel Nehéz volna elfelejteni. Szerencsére nem ' is akarom kitörölni emlékezetemből.

Rettenetes bakugrásokat csináltunk:, életrajzi történeteiből hirtelen váltunk át szakma* kérdésekre. Furcsa képzettársítások dobnak át az egyik világból a másikba. Mondom js nemegyszer:

— Megint bukfenceztünk.

— Sose bánja — nevet föl —, sivár volna a világ, ha mindig racionálisan gondolkodnánk. Sót unalmas volna, ha nem lennének benne egyfolytában szabálytalanul gondolkodó emberek.

— De milyen kicsi velük szemben a toleranciánk.

Helyben vagyunk. Újra a mezsgyéken.

— És ha az ilyen, a közgondolkodás szerint normális, csupán renltenskedónek minősülő emberekkel szemben ennyire kicsi, akkor még mennyivel kisebb az ideg- vagy elmebeteg embertársainkkal szemben! Pedig hát az is kulturáltságunk, humanizmusunk egyik mércéje. Nem bezárni kellene a szellemileg sérülteket! Valaha a társadalom embertelensége miatt hozták létre a gyógyintézeteket. Már /ég rájöttünk, hogy a zárt gyógyintézetek embertelensége helyett a társadalmi gondoskodást kellene fölhasználni. De hát a gyakorlat továbbra is az: zárjuk be a bolondok házába, és felejtsük el. Eltűnt, kész, nem létezik. Struccpolitika.

Itt aztán nincs mellébeszélés, szellemi bajvívás. A budapesti nyolcadik kerületi ideggondozó kaposvári születésű főorvosa kijön a sodrából — nagy ritkaság —, és szenvedélyesem bizonyítja igazát. Tényeket sorakoztat, tudományos kutatásainak seiegnyi adatát idézi, több évtizedes tapasztalatait sorolja . .. Végkövetkeztetése: rosszul bánunk az átlagosnál színesebben, különlegesebben gondolkodó emberrel, s még annál is rosz- x-zóbbul a beteg idegzetű, beteg elméjű embertársainkkal. Rosszul bánik velük a laikus, ** „utca embere”, s rosszul a szakma, az orvosok sokasága ... Súlyos kijelentések. De hát Kappéter főorvos kedveli a sokmázsás szavakat, mert azoknak értelmük van.

— Háttérbe szorított szakma a mienk. A pszichiátria Magyarországon a neurológia árnyékába került. Én is háttérbe szorított ember vagyok. Elmegyógyászként a szűkebb szakmától megkaptam az elismerést, de mivel mifelénk csak az ideggyógyászat számít igazán komoly dolognak ...

Nem is érdemes folytatni a gondolatsort. A vicces az, bogy nekem megvan mindkét szakvizsgám. Ha egyszer nem ellenségeskednénk, hanem összefognánk ... Annyi, rte annyi emberen kellene segítenünk, akik bajainak testi és lelki okai oly szorosan összefüggenek. Ehelyett az összefogás helyett mi történik? Van olyan egyetemi katedra, ahonnan neurológus

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Mezsgyéken

oktatja az orvostanhallgátóknak a pwsichi- átriát, nem titkolva, hogy amit oktat, annak jelentőségében maga sem hisz. De hát nálunk mindig azoknak volt sikerük, akik sokat írtak, lehetőleg kevesek számára érthetően, mert akkor „tudományosabb”, és jól tudták adminisztrálni magukat. Azokat tudósoknak hívják. Lehet persze, hogy egyszerűen savanyú á szóló: leértékelőin, ami nékem nem sikerült.

Pedig tudományos munkái — büszke rá, hogy tíz ujjal gépeli lapjaikat — egyre vastagodnak. Viszont nem áltudósnak megfelelő helyen ül; nincs kellően kipámázott ajtaja, titkárnője és asszisztense .. . Mindennap több tucat beteget lát el, gyógyít, és mintha mellékesen tenné, gyűjti a tapasztalatokat a majdani nagyobb következtetéshez.

— Nem kerülgeti a guta. amikor kevesebbet érók ítélnek a náluk többről?

— Nem vagyok lázadó. Jól tűröm a félrc- állíiiottságot. Elviseljük azt, hogy idejétmúlt felfogás uralkodik. Tudomásul vesszük, hogy sokan csak a betegek terűével törődnek, szociális, lelki helyzetükkel nem. Azokra haragszunk még jobban, akik viszont a szociális helyzetre hivatkozva nem adják meg a testnek, ami ma már megadható. Azért használok többes számot, mert természetesen nem vagyok egyedül, sőt a többség vagyunk. Legföljebb nem olyan erőszakos a táborunk, mint az érvényesülőké. Szóval elfogadom a világot olyannak, amilyen.

Csak épp magamban tudom, vagy legalábbis valószínűnek tartom, hogy mindenkinek jobb lenne, ha a közösséget úgy formálnánk, hogy abban minden ember — még az elmebetegségre hajlamos is — boldogabban, szabadabban, önmagát a lehető legjobban megvalósítva élhessen. Bezárni. i 1 Azt persze könnyebb. Egyszer azért fellázadtam. A berettyóújfalui kórházban lettem fiatalon az ideg-elmegyógyászat vezetője. Ott modernebben sikerült szervezni ezt a munkát, mint bárhol az országban. De az Igazgató diktátor volt. Föllázadtam több társammal együtt. Nem kényszeritettek, de aztán jobbnak láttam eljönni. Azóta nincsenek szívszorongásaim. A rendelőintézeti munkába kevésbé szólnak bele n szakmához nem értő felettesek, s szerencsére nagyszerűek a munkatársaim.

Mezsgyék. i. Az értelmesek — vajon azok? — értelmetlen cselekedeteink is voltak, vannak mezsgyéi. Lássunk — ha már szóba került a berettyóújfalui is — néhány életrajzi töredéket ilyen mezsgyékkel. Kappéter István kaposvári gimnazista hetedikesként ateista lett. 1948-ban a vallásos többség akarata ellenére egy diákgyűlésen állást keHett volna foglalni az egyházak ellen. Ám az ateista gimnazista felszólalt, hogy ő bizony ezt nem tartja jónak. Erre a többi is felszólalt. A gyűlést feloszlatták, és mégis elküldték egy meg sem született határozatot Budapestre ... Kappéter István elment Kaposvárról. Budapesten végezte el a gimnáziumot. Éltanuló címmel, amely automatikus egyetemi fölvételt biztosított — volna, ha nincs egy másik feltételrendszer.

Ugyanis „rartályétleittségtoáwr' MM kéffllhétett az egyetemre. Üjfa jélentfkézétt. Má át orvosira nem is, a gyógypedagógiai fői&kó- lára fölvették. Közben egy élméösztáJyüh ápoló volt, mert valamiből élül is kéllétt

— Mesélhetek vidámabb kaposvári történeteket is.,.

— Jő vólftá — pislogok.

— Jómódú gyerek voltam, apám építést- mérnök-építftfflestér'kéM kereste kenyérét. Miatta lei lom később oszjályidegé« ... Da maradjunk a vidámsághál. Már alPenfiyiben vidám dolog a verekedés. Az ilyen gyerek- csetepaték önérzetnövelőik, vidámak. Elég annyi: a színház parkján keresztül jártam iskolába. Azt a parkot akkor vagány gyerekek uralták, akik utaztak ránk, úgynevezett úrigyerekekre. Velük aztán élvezet volt vélekedni. Szegény apám sohasem adott az etikettre meg a kifogástalan öltözködésre. De azokat a megtépázott hazaértené teleket néha még ő is megsokallta.

Nem sikerült sokáig időznünk az adomáknál. Nem a mi világunk. Viszont elfáradtunk már alaposain, kilenc órája kezdtük » beszélgetést.

— Talán valami hobbi... Az jól jönne. Színezné az életű tat.. j

— Azzal sajnos nem tudok szolgálni. Annyira leköt a munkám, hogy nem gyűjthetett bélyeget, nem mehetek horgászni ... Hobbim nincsen. De szép, mély tüzű színék másutt is akadnak. Kezdjük a

x-vv. :

tált. Most Is kellene néha tíz kilométernyi nyugalom, szabad gondolkodás ... Ék mégiscsak lesz itt hobbi: az angol nyelvű, történelmi tárgyú könyveket szívesen olvasom. Ez olyan hobbiféle. És a favágás meg a mozgás. Igaz, hogy nem telik a fafütés modemre cseréléséire. De az orvoshoz jól illik az egészséges életmód. Legföljebb azt mondom, hogy hobbiból hordom föl az emeletre a fát és játsszam a tüzeléssel.

Gsapongás. Az agytoma és • széttárni kifáradás mezsgyéjén. Még egy nekifutásra összeszedjük magunkat.

— Mire lenne szükség a munka segítség

geként? ,

— A zárt falókon kívfüli kezelés elméleti

problémáit kutatom. Ügy is mondhatnám, hogy a társadalmi etmegyógyászat elkötelezettje vagyok. A munkánk objektív ellenőrzése hiányzik. E tekintetben irigylem a belgyógyászokat. Ok kiválóan használják a kórboncnokok eredményeit. Valami hasonlót adhatna náftunk a szociológia. A gyógy- eredmények szociológiai kutatásai kellenének, hogy segítségükkel a pszichiátria nagyobb léptekkel haladhasson. De ehhez az szükséges, hogy a ténymegállapításokat szigorúan és világosan válasszuk el a nagyon is szükséges hipotézisektől, amelyeket viszont fenntartások nélkül kellene kezelni. Ahogyan ez a természettudományok esetében már régóta törvényszerű. A matematika tényeit is elválasztják a hipotézisektől... És ecaekre senki sem gyanakszik. Hát csak ennyi volna a vágyaim. 1

Kilenc órája kezdtük ... Eloszlatott közhelyekkel a fejemben. Te jó ég, mennyi tévhitünk van az ideg- és elmebetegekről! De hát képtelenség csak egyről is írni, mert akkor nem férne ide más. Betegségeik és tévhiteink ... Az ilyen mezsgyékről szóltak leghosszabb magyarázatai. Fantasztikusan érdekes világ azi (Mondjanak bármit a sajnálkozásra mindig kapható széplelkek ; igenis érdekes!) Kappéter István többször idézte — bár kissé szenzációhajhásznak tartja, mégis ajánlja — Bakonyi Péter nemrég megjelent Téboly, terápia, stigma című riport- kötetét. Olvassa el, aki teheti. Én mentségnek használom: több száz oldal, és korántsem teljes, lezárt könyv. Mit kezdjek ekkora témával egyetlen újságoldalon?

— Az elmebetegek némelyike oly boldog állapotúnak látszik — mondom.

— Akit tétlenül, bambán derűsnek lát, az nem boldog. Vagy -nem bizonyos, hogy az. De lehetnének boldogok ők is.

Ezek voltak mezsgyejárásunk utolsó mondatai.

Luthár Péter