Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-28 / 23. szám
Á mai vers és olvasója Csökken a könyv becsülete. Nem én mondom ezt, hanem olyan szakemberek, akik vizsgálati adatokkal nyomatékosítják állításukat. Mintha minden a könyvolvasás ellen esküdött volna ösz- sze. A televízió. Az ezernyi fajta magánhobbi. A munkaidőn túli magánmunkák. Veszélyeztetettségérzetünk, amely az elmélyülést kívánó, lélekrezdüléses szép- irodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mi újság a világ feszültséggócaiban? Űjságot olvasunk — könyvet nem. A fiatalok újságot sem olvasnak. Világgal érintkezésünk elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, koncertmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mintha fülvédővel védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgy látszott, hogy a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is írtam élről, külföldieknek szánt kiadványba, tizenöt évvel ezelőtt, mar- már a diadaljelentések modorában. A könyvhéti novellaantológiáról, amelyet százezres pédányszámban kapkodtak el. A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondó versenyekről. A hosszú sorokról, amelyek a könyvsátorban dedikáló írók-költők előtt kígyóznak. Ez mind-mind tény volt, nagy kifutást és boldog beteljesülést ígért. Nemrégiben pedig a Debreceni Irodalmi Napok tanácskozói is azon borongtak novemberben: ez a futás bizony megtorpant, a boldog beteljesülés nem következett él. Vajon miért? A szakemberek válaszát fölsoroltam már: az olvasáshoz idő kell, az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, t hobbi, a különmunka,, a ilprnyos, . diszkózenós di- t. Es már itt ólálkodik a kertek alatt a legnagyobb időrabló: ‘a videó. De nem kínál-e választ maga az irodalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e az ellene dolgozó erők kihívására? Irodalmi hetilapnál dolgozom, több mint húsz éve, illik hat erről beszélnem: a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szánt .szándékkal nem akarna válaszolni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának kitett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik abba, hogy teret veszít. Elég, ha a modern költészetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára teszi olvasói türelmünket. Nem ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Már-már arcpirítóan fegyelmezetlen. Ha- tánáros-iskolás ítélettel szólunk róla: ez a költészet fegyelmezetlen a „helyesírás” dolgában is, a „külalak” dolgában is, „tartalom dolgában” is. Fegyelmezetlen a központozásban, a szóhasználatban, a képekben, a kép- ' társításokban, az arányokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen, van aki a végsőkig költői; az egyiknél szürke Duna-víz a vers, a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — íürödnek benne. Van akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamuesőként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásjelek, a szórendek, a váratlan sorvégek kátyúin teszi próbára a versmondatot: mit bír el. Van, aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabad- társításos ' szövegmintáira, , vagy egy biológiai lexikon címszavaira tromíolna rá. Van, akinél lompos a vers, mintha zsebre dugott kézzel, cigarettával a szájban kívánná elszavalni; van akinél ünnepélyes a vers, mintha szavalókórusnak szánná egy walhallai homályosságú misztériumjátékban; van, akinél titokbizalmasságú a vers, mintha önmaga akarná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyakként koppontja, de van, akinél hólavina-lávaöm- lés sisteregteti egymásra a képeket. A mai avantgárd versben azt találjuk a legkevesebbnek, hogy az egyik verssort vízszintesen, a másikat függőlegesen kell olvasni. De még az is kevés, hogy a verseket kacskaringósan kell lribetűzni, mert úgynevezett képversek. A legtöbb az, hogy a verseket nem kell, mert nem is lehet elolvasni, hiszen betűk helyett saját találmányú hieroglifákból állnak. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is megborzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol vagy Arany, hol vagy Tompa? ’ Esetleg hajlamos azt mondani: ennél még az úgynevezett giccsköltészet is jobb. Hiszen még az is kiválthat művészi élményt, mert kettőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értéktelen, ám hátha én, a műélvező, értékes vagyok?, És hátha feldúsítom a műélvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? És én mégis azt mondom most: persze, hogy olvassuk Petőfit, Aranyt, Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat a modern költészettől sem. Nehéz helyzetben van, ezért en dicséretére kelek a könyvnek; réginek is, újnak is. Nem mondom, hogy ra jongjunk a zavarba ejtő, türelempróbáló újért. De róla való ítélkezésünkben fontoljunk meg néhány dolgot. A következőket. Először is azt fontoljuk meg, hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálisan utánozza Petőfit, addig csak zseniális Petőfi-utánzó, de nem költő. Költő akkor lesz, ha senkit sem utánoz, ha sohanemvol- tat, ha eredetit kínál. Az úgynevezett modern költészet közönségborzoló formaújdonságait a szükséges eredetiségkeresés teremti meg. És szükségszerű az is, hogy eredetiségkeresés közben a költő előrébb járjon, mint a közönsége. Mi akaratlanul a megszokottat keressük, ő akarva a szokatlant. Ez már magában is türelemre inthet bennünket De másodszor azt is érdemes megfontolnunk, hogy nincs az a meghökkentő formaújdonság, amely ne épülhetne be előbb-utóbb egy elfogadott, áttekinthető formarendszerbe. Gondoljunk arra, hogy a rímtelen görögrómai költészet után a puszta rím is vakmerő újításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rímet is túlhaladott díszítménynek tekintik. Vagy költészeten kívüli jelenségnek, amilyen például egy táncdalszöveg. Nemrégen elfogadhatatlan volt a versmondatok sorvégi zökkenté- se, megtörése, ma már észre sem vesszük. Ady Endre még olyan jelző szerkezettel is megbotránkozást keltett, mint a „piros dal” például (hiszen az egyik szó szm- képzetet idéz, a másik hangképzetet), ma már kezdő költőktől is elvárjuk, hogy ismerjék az ilyen váratlan szópárosítások titkát. A formatulajdonságok tehát érthetetlenek először, megbotránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak. Először a szakma fogadja be őket, aztán mi, az úgynevezett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, hogy ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét. Es reménytelenül magára ' hagyjuk az írót, a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogy még létezésjoga is kezd kétségbe vonatni. És akiről, bármennyire azt a látszatot kelti is, hogy nem keresi kegyeinket, tudnunk kell: sóvárog azért, hogy megértsük. Ha segítünk neki ebben — mi is jól járunk. Mert kell a televízió, kell a hobbi, a különmunka, a nyers-közvetlen információ, a videó még a fülvédős popzene is kell. De a könyv becsülete nélkül, az irodalom mégoly . nehezen elsajátítható létmagyarázata nélkül ebben az információs gazdaságban is szegények maradnánk. Borzongatóan szegények. Mint akiknek sok mindenük van, csak éppen azt nem tudják, hogy ez a sokminden mire való. F. V. Lucilla Olivieri Lucilla Olivieri olasz festőművész Rómában született, ott végezte tanulmányait — Renato Guttuso tanítványa volt. Költő, balett-tanár, illetve koreográfus, számos festészeti és irodalmi verseny díjazottja. Festményei a régi mesterek módszereivel és technikájával készültek (tojástempera, arany háttér stb.), és érzelmi hátterükben legtöbbször klasszikus zeneművek állnak. Polgári foglalkozása is van: az ostiai Régészeti Főfelügyelőség és Későközépkori Múzeum főrestaurátora. Kiállítása február 5-ig látható Budapesten, a Dorottya utcai kiállítóteremben. Morfinisla Anyámnak IHu'kó Gábor rajza M álhoz Kotadze A biztos tipp Attól naptól fogva, amikor a fiam megtanult ötven- ig számolni, a lottózás lett a szenvedélye. Bár magam sem tudom, mi kezdődött előbb nála. Fölöttébb valószínű, hogy azért tanult meg ötvenig számolni, mert különben nem tudta volna kitölteni a lottószelvényeket. Én nem gátoltam e kedvtelésében, mivel tudtam, hogy az ebből a játékból befolyt összegeket sportlétesítmények építésére fordítják — így hát a fiam gyermekkorától kezdve részt vett a hazai sport fejlesztésében. A helyzet kissé bonyolultabbá vált, amikor a nejem is rákapott a lottózásra. Feleségem és fiam néhány hétig buzgón húzogatta át a számokat a kockákban, de a hat közül még hármat sem tudott egyszer sem eltalálni. Akkor hozzám fordultak. — Mi pechesek vagyunk, de neked szerencsés kezed van. Legalább egyszer lottózzál! Nekem meg kisebb dolgom is nagyobb volt annál. Éppen a disszertációm írásának a vége felé tartottam, és foly- tono zavartak. Ezért cselhez folyamodtam. — Ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek látszik — jelentettem ki bölcsen —, hogy valaki biztosan nyerjen, ehhez alaposan fel kell készülnie, számításokat, kutatásokat kell végeznie. — Mennyi idő szükséges ehhez? — kérdezte gyakorlatiasan a feleségem. Nagyjából kiszámítottam: — Két hónap. De azzal a feltétellel, hogy senki sem fog zavarni, és a fiúnk leckéit te csinálod meg. Két hónapig mennyei boldogságban úsztam. Senki sem jött be a szobámba, és nem vont el a munkámtól. Disz- szertációm a kitűzött határidőre elkészült. Pontot tettem a végére — és ekkor eszembe jutott a feleségemnek tett ígéretem. Felütöttem a városi telefonkönyvet, ujjammal ráböktem az első számcsoportra, amely a szemem elé került, felírtam egy darabka papírra, és behívtam a feleségemet. — Drágám! — mondtam. — Hosszas számítások és álmatlan éjszakák eredményeként sikerült megállapítanom azt a számösszetételt, amely optimális lehetőséget nyújt a nyereményre. Menj, vegyél lottószelvényt, húzd át rajta ezeket a számokat, azután pedig közöld velem az eredményt. Nejem álló héten keresztül el sem mozdult a telefon mellől. Valamennyi barátnőjével és ismerősével közölte, hogy a férje kéthónapi számolás révén megállapította azt a számkombinációt, amely optimális lehetőséget nyújt a nyerésre. A minap bejött hozzám a feleségem: arca sápadt volt, és valahogy különösen ünnepélyes. — Mennyit lehet nyerni a lottón, ha valakinek hatos találata van? — kérdezte. — Nem tudom, de azt hiszem, legalább ötezret. — Te világ okosa! —mondta, azzal cuppanós csókot nyomott a homlokomra, és letette az asztalra a lottócédulát meg az újságot, amelyben benne voltak a húzást eredmények. Csodák csodája! Mind a hat szám stimmelt. Ma reggel a nejemmel együtt elindultam, hogy felvegyük a nyereményt. A lottóiroda körül bábeli zűrzavar volt. A feleségem ösz- szes barátnője és ismerőse ott silbakolt, no meg a barát- nőineek az ismerősei, és az ismerőseinek a barátnői. Mindenki ■ ugyanazt a hat számot húzta át a lottószelvényén, mint mi. És — miért, miért nem — valameny- nyien hálákodtak a feleségemnek, ő pedig, szemét szerényen lesütve, felelgette: — Ugyan, hiszen megmondtam én!... A tömeg pedig egyre dagadt. A nyertesek hosszú sora végigkígyózott az utcán. Amikor a pénztár kinyitott, megtudtuk, hogy ilyen csoda még sohasem fordult elő: több mint ezren találták el a hat számot, amelyre rendszerint csak néhány szerencsés flótásnak sikerül ráhi- báznia. Ennek következtében az egy szelvényre jutó nyeremény hét rubel volt. Nem tudom, ki hogyan van vele, de én személy szerint elégedett vagyok ezzel a nyereménnyel. Valóban nagy nyeremény volt: a kéthónapi nyugodt munka meghozta a gyümölcsét, disszertációm kitűnő minősítést kapott. Gellert György fordítása (Haüer Lajos reprodukciói) Kelemen Lajos Kastélykort Kel a ködön át a nap tisztul s úgy tart vidékünk ege fényességében tovább átmelegszik mint a sövény erődfalán túl a kert különös ritka fái még nőnek zajlanak, a túlélést formálják és persze fölkészülnek ahogy múlandó évszázadokban a hatalom napjai-éjei indára inda végül egymás sűrűjén fönnakadva-------—• B encze József Gyermekkor Halandó' rangban alvó születésem volt a legszebb. Jármokra álmodtak ott, hol az út husángolt. Senyvedt a gyermekkori kócpuska, kóccal régen nincs bedugva. Veletek lobogok csurgói kamaszok, ködvágó, kéksapkás lányok, von alzó j el vényes, colltartócsörgős reggeli ékes utcakapitányok. Tetovált komédiás a hóember, recseg lába alatt a jég, s pálinkaszagot okád vörös orra.
