Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

A világ-sorskérdésröl

Beszélgetés juhász Ferenccel

New York-palota a budapesti Lenin körúton. Földszintjén a Nyugathoz tartozó írók — ma Hungária néven ismert — egykori kávéháza. Legtetején az épületnek az Üj írás Szerkesztősége. Itt találkozom a főszerkesztővel. Juhász Ferenccel, szobájába invitál. Tekintélyt, rangot iti bútor meg szőnyeg nem kölcsönöz. . Ngm is kell. Juhász Ferencnek van rangja, neve anélkül is.

Percnyi hallgatás-burokba zárva ülök mellette. Fáradtnak tűnik. A mesterekről,' a regi barátságokról faggatom. Ffelidézi találkozását a költészettel, a La Fontaine társaságot, az első befogadó Közösséget a Central kávéház- bói, s mondja a nagyokat — Kassákot, Hatványt, Nagy Lajost, másokat — akik ót, az akkor még 18—19 évest magukhoz ."lelték. Vállalt mestereit — az irodalomtörténészek nyomán — már én hozom szóba. Arany Jánost, Petőfit, József Atti'át és Illyés Gyu'át. .Arany nevének hallatán úgy buggyan elő belőle a szó — „mérhetetlenül szeretem, mérhetetlenül, nem kevésbé, mint Petőfit, vagy' mást, .de mérhetetlenül szeretem” —, hogy érzem, ez a rajongás úgy vésődött sejtjeibe, ahogy tízezer évekkel ezelőtt a tengeri kagyló képeződött bele a mégkövesedelt-megszenese- dett múltba. Illyés az más, több volt, mint mester!

— À Nagy Lászlót kivéve — mert vele testvéri viszonyom volt, tehát az egészen más dolog volt, hisz együtt nőttünk fel, egy lakásban laktunk — ember még úgy nem hiányzott nekem, mint a halála óta Illyés Gyula. Mérhetetlenül hiányzik. Hiányzik az emberi figyelme, emberi eleganciája, a kedvessége.

— Mit jelent hiánya a magyar költészetben?

Komái János nevét A hiány című könyve tette ismertté. A hiány közgazdasági szakmunka volt, „közönséges” olvasó számára nem vagy alig érthető. Mindenesetre a ' humán érdeklődésű olvasó valamiképpen úgy érezte, hogy ebből az egész „Kom-dologból” ő ki van .zárva, s úgy gondolta, hogy saját hibájából rekesztődöttt ki egy olyan ismeretrendszerből, mely a mai világ bonyolult kérdéseinek megértéséhez feltétlenül szükséges. Megérti viszont a Magvető Kiadónál most megjelenő Kornai-köte- tet, az Ellentmondások és dilemmákat, mely a népszerű Gyorsuló idő sorozatban látott napvilágot. Hét tanulmányt közöl benne a szerző, A szocialista gazdaság problémáival foglalkozik, nem teoretikusan s nem is általában, hanem a mai, a mostani magyar gazdasággal, illetve ellentmondásaival. Nem vonul kényelmes sáncok mögé, nem a környezet, a világgazdaság hatásaként fogja fel problémáinkat, a belső okokat és összefüggéseket tárja fel. „Amire vállalkozom — írja bevezetőjében a szerző —, az nem az ellentmondások elkendőzése, sem pedig a dilemmák megnyugtató feloldása. Arra törekszem, hogy a felszínen mutatkozó kis ellentmondásokat mélyebb, nagy ellentmondásokra vezessem vissza. És ezzel együtt a mindennapos apró dilemmákat is visszavezessem a végső értékválasztásokra.” Néhány tanulmány- cím: A hiány újratermelése, „Kemény” és „puha” költségvetési korlát, A paterna- lizmus fokozatai, A magyar

— Mi történt, amikor a Vörösmarty meghalt, vagy amikor az Arany János meghalt? A továbbélőknek kell folytatni a munkát. Most is, többek közt annak szellemében is, ahogy az Illyés Gyula csinálta. Költészetének, tartásának lényegét' kell megragadni. A modernségét például, azt, hogy ő nem azzal volt modern költő pusztán, hogy a modernizmus különböző vonásai költészetében fellelhetők. Azzal volt modern, hogy Párizsból hazajövet a feudális Magyarorgazdasági reform jelenlegi helyzetéről és kilátásairól.

Életünkben egyre fontosabb a gyors és pontos információ. Ehhez sokféle eszközre, rendszerre, csatornára stb. van szükség. A kommunikáció-elmélet ismerete, különösképpen a szociológiai fogódzók nélkül azonban mindez csupán mozaikszerű- en egyberakott, homályos kép, s nem segíti elő a társadalom kommunikációs rendszerének megértését. Angelusz Róbert e rendszer feltárására tesz kísérletet' a Kommunikáló társadalom című könyvében. E kis kötet a kommunikáció szociológiai jellegű alapvetése, s olyan fogalmak, rendszerek megértését teszi világossá, mint például a társadalmi nyilvánosság, a közvélemény. Kitér a tömegkommunikáció hatására a vélemények alakulásában, s felvázolja a kommunikációs rétegződést

Az Akadémiai Kiadó ötödik kiadásban adta közre Az intelligencia mérése eímű kötetét Kun Miklós és Szegedi Márton szerkesztésében. Magyar szerzők írták, így a különféle módszerek s tesztek alkalmasak arra, hogy a mi kultúrviszonyaink között élő személyek intelligenciaszintjét objektiven meghatározzuk. Tartalmazza a magyar népességre érvényes viszonyító adatokat.

Goué magyarul megjelent műve (a 20-as évek) óta nem, vagy csak érintőlegesen foglalkozott mű az önismerettel. A Gondolat és a moszkvai Mir Kiadó közös gondozásában jelent meg Vlagyimir Lévi: Az önismeret művészete című könyve. Nem boldogságrecepteket ad, hanem olyan eljárásokat ismertet, amelyekkel a tudat segítségére siethet a hidatI u l.awna^

szagnak atá, a legalsó rétegét fedezte fal, amelyik ott élt ennek az akkori országnak az alján.

— Illyés nagysága meg

európaisága okán kérdem — mert hát keveset tud róla is a világ — nem vagyunk-e kicsik, elszigetelt nép és nyelv, melynek bezáró burkát nehéz áttörni?

— De, nagyon. Ez komisz, keserű tapasztalat, tudjuk mindannyian és nagyon. Azt szoktam mondani: a nyelvünk; olyan, mint egy gyönyörű börtön, melybe be vagyunk zárva, olyan, mint egy gyémántsír, amibe be vagyunk temetve. Alig lehet belőle kikapaszkodni. Aztán vannak üt rejtélyek is, hogy például egy nyelvben megteremtett szellemi produktum mikor válik a világ számára érdekessé? Talán akkor, ha egy másik nyelvnek az irodalma, vagy akár egy másik ország, ugyanolyan történelmi vagy szellemi szituációba kerül, mint mi.

Az ajtón át írógép kopogása, telefonok csörgése, a szerkesztőségek megszokott zaja szűrődik be. Készül az Új írás e^yik következő száma;

Szűcs Mariann

Áz első

Elvira a szomszédunk. Nekem akkoriban őt néniznem illett és csókolomozni. Igazán akkor kavarod tam meg,

amikor Elvira maga bátorított, hogy ne nénizzem, hiszen nem olyan öreg, és nyugodtan tegezzem, és áztál zavaromban kerültem a vele való beszélgetést. Anyámé, ha felviráról voit szó, csak legyintettek, és szájuk szélét gúnyosan lebiggyesztették.

— Nem komplett — mondogatták. — Agyára ment a válás.

Én nem értettem, hogy miért nem komplett, hiszen rendesen nevelte a fiát, dolgozott, és nem csinált olyan botrányokat, mint az első emeleten a Dudásné, aki folyton randalírozott a folyosón.

Elvira sűrűn átszaladt hozzánk egy kis sóért, lisztért vagy hóvégén kölcsönt kérni a fizetésig. Ilyenkor anyám szívélyesen fogadta, csupa nyájaskodás volt, de amint Elvira kitette a lábát lakásunkból, mindennek elmondta. Furcsa volt számomra, hogy egy ilyen pöttömnyi, vékonyka asszonyba, mint anyám, hogyan fér - I betett meg annyi indulat,

Üj könyvekről

Ellentmondások és dilemmák

Magyar sorskérdés — mondóm félhangosan, szinte magamnak.

— Én azt hiszem, hogy vi- lág-sorskérdés van! Ez most a fönnmaradás vagy nemfönnmaradás sorskérdése. Ezen belül a nemzetnek vannak sorskérdései. Magyarországnak éppen a különös történelme folyamán történetileg adottak, meg történetileg hozottak. Most amit tehet az ember, író meg nem író, költő, meg más, hogy tűnődik ezeknek à sorskérdéseknek a megoldási módján, vagy megoldási lehetőségén. Van itt egy -csomó olyan kérdés, amely bele van szőve a világ történetébe. Köt zép-Európa történetébe, és amelynek én csak valami közös megoldási lehetőségét látom józanul. Hát mik ezek? A II. világháború értelmezése, a koalíció esztendeinek, a Rákosi-korszaknak és a koncepciós pereknek az értelmezése, a határainkon kívül élő nagyon nagy számú magyarság kérdése, 56 értelmezése, aztán, hogy volt-e magyar ellenállás a második világháború alatt vagy sem, reális volt-e a kiugrási kísérlet. hogy volt ez, mint volt ez?

— Két éve azt nyilatkozta: „József Attilával tartok, a szocializmushoz vagyok hűséges’’. Miben gyökerezik ez a költői programban is vállalt hitvallás?

— Egyszer azt írtam, hogy hiszek a szocializmusban. Ezt kérdések tömegének íöltolu- lása, és a múltam mondatta velem.

Én hiszek abban, hogy ennek az új társadalmi struktúrának a létrejötte szükség- szerű volt, történelmileg szükségszerű. Hiszek abban, hogy ezt visszacsinálni nem szabad, nem lehet, még hogyha a létet vagy létjogosultságot különböző okok miatt különböző csoportok itt meg másutt részlegesen vagy törmelékesen kétségbe is vonják. Erré még az sem lehet ok, hogy naponta problémákat hordoz magában, meg újratermeli azokat. Legföljebb az ember fiatal korában vagy kamaszként áhíta- tosan naiv volt, és azt gondolta, hogy minden olyan rendesen fog történni, minden olyan, szépen fog történni, hogy aki többet dolgozik, az többet keres, meg a szabadságnak ilyen és ilyen kategóriáit építette ki a szívében. Hogy ez nem így történt, az más kérdés, de ez az én életemen, az én felfogásomon semmit sem változtat.

A magnót . kikapcsolom. Menni készülök. Kezet fogunk. Lenn a Lenin körúton megcsap a felélénkült forgalom zaja. Magyarország most indul haza a munkából.

A. z.

Szépen magyarul — szépen emberüt

HE?!

Mögöttem két fiatalember haladt, s az egyik kérdezett valamit a másiktól. Nem hallottam a kérdést világosan. De a megkérdezett sem hallhatta pontosan, mert egyszer, csak ezt mondta, mégpedig nagyon is jól hallhatóan: „He?” Partnere aztán megismételte a kérdést, tehát megértette a vakkantásszerű visszakérdezést.

Ismerjük mi is. Szótárainkban is szerepel. Azt írja az Értelmező Szótár róla — a fent említett esetre vonatkoztatva —, hogy meg nem értett közlés vagy kér- 'dés megismétlésére irányuló kérdésként szokott' elhangzani ebben a jelentésben: mit mondtál, mit akarsz?, mi az?, hogy mondtad? Példának ezt a párbeszédet is közli:

•— Édesapám, elfutott a csikó!

— He?

— Elfutott a csikó!

Ez a visszakérdező forma a bizalmas beszélgetésben sokszor előfordul. Nekem mégis fület szúr.

Valóban „fület szúr”, hiszen nemcsak a hangereje bánt, hanem az a szökő hangmenet is, amely olyan agresszívvé teszi. A beszélő csak akkor folyamodhat hozzá, ha komázóan bizalmas kapcsolatban van partnerével, vagy netalántán tréfásan használja. Mert ez is elfordulhat, különösen kellemetlen kérdés után, amikor a megszólított talán nagyon is jól érti, de vagy csodálkozik rajta, vagy — talán még sértőnek is érezve — vissza akarja utasítani a kérdést, vagy egyéb megnyilatkozást. (Hallottam már türelmetlen férjet így szólni, amikor felesége „kényes” kérdést intézett hozzá.)

Kétségtelen, hogy ma már nem tartjuk se szépnek, de

Urban György: Üstökös

melegen emberinek. Erről az utóbbiról még néhány szót!

A beszéddel történő emberi érintkezés során sokszor kényszerülnek a partnerek atra, hogy elhangzott megnyilatkozásra rákérdezzenek. Olyanra, amely hozzájuk szól, és sokszor kérdő formát ölt. Ahogyan ezt lesz- szük, az a nyelvnek egy sajátos szerepe szerint történik, amit a nyelvészet meta- nyelvi funkciónak nevez. Ezzel élünk akkor is, ha idegen nyelvet tanulva érdeklődünk egy szó értelme felől, mondván, „mit jelent ez a szó, kifejezés stb?” És persze várjuk a választ, amely ugyancsak a nyelvi adatra vonatkozik.

Mivel ebben az esetben is párbeszéd — más szóval kommunikáció — folyik, nem mindegy, hogy milyen módon kérdeztünk erre vagy arra a kijelentésre, félig vagy egyáltalán meg nem értett közlésre. Ezek között a módok között a legkevésbé barátságos a he?! Használata nem illendő. El is kerülhető, hiszen erre a célra megvannak a kellő kifejezéseink. Például közömbös hatású a hogyan?, hogy? visz- szakérdezés. Udvarias a kérlek?, kérem? Körülíró amit kérdeztél (mondtál), kérlek? Még körülíróbban udvarias : „Elnézést, nem hallottam jól, mit kérdezett?” Tréfás bizalmatlansággal : Mintha kérdeztél volna valamit. Tagolatlanul egy ilyen mondatszóval : hm ? Csodálkozással vegyes megütközéssel: Hogyhogy? Egyáltalán nem pdva- rias, de bizalmas kapcsolatban használatos a mi? Ennél még udvariatlanabb a he?!

Mindegyik megoldásnál ajánlatosabb, hogy nyitott füllel figyeljünk egymásra.

Szende Aladár

szerelem

annyi ellentétes érzelem. A magam tíz esztendejével a világot úgy fogadtam el, amilyen, s benne Elvirát, aki hajdani szépségéből még egy kicsit átmentett. Szemeinek kéksége megfakult a rengeteg gyógyszer szedésétől, arcbőre pedig valószerűtlenül puhává vált a kávéfőző állandó gőzétől. A Filmgyárban dolgozott büfésként, s néha anyámnak panaszolta el zavaros ügyeit a művészurakkal, akik nem győzték ajánlataikkal elhalmozni. Én ezekről csak annyiban vettem tudomást, hogy Elvira fiának megint új apukája van. Gábor ezt a körülményt méltóságteljesen viselte, környezetét sose traktálta anyja viharos életével. Ö is abba az iskolába járt. amelyikbe én, így sokszor átszaladtam hozzá egy könyvért vagy füzetért. Később már nem szaladtam, hanem rendszeresen bejártam hozzá. Ilyenkor felültünk a díványra, és zenét hallgattunk. Órákig tudott mesélni Vivaldiról vagy Bachról. Én pedig odaadóan hallgattam őt. Csodálattal töltött el a zene iránti rajongása, lelkesedése.

— Mit tudtok csinálni egész délután? — kérdezte

anyám esténként, amikor a vacsora után sebtiben megírtam a házi feladatokat. — Jobb lenne, ha mással barátkoznál ! Egy ilyen otthon kuksoló gyerek csak besavanyodik ...

Magam sem vettem észre, csak már benne voltam. Fülig szerelmes lettem Gáborba. Én tízéves voltam, ő két évvel idősebb.

Szokás szerint lemezt hallgattunk. Gábor lehunyta a szemét, és lassan, bizonytalanul elindult felém a keze. Mintha nem is az övé lett volna! Mikor megérintett, fölnyitotta a szemét, és rámnézett. Nem szólalt meg. Nekem a torkomban dobogott a szívem, majd úgy éreztem, hogy megbillen velem a szoba, és elindultunk valahová, egy másik dimenzióba, a régóta áhított felnőttkorba. Csajkovszkij zenéjét már nem hallottam, Gábor jelenléte beborított. Mintha a gyermekkor lihegett volna a tarkómon. Szé- gyeltem, hogy remeg a testem. Forró, enyhén izzadt kezébe kapaszkodtam, amikor Elvira megérkezett. Szinte belezuhant a csendünkbe.

— Hát ti? — kérdezte, de választ sem várra ment a

gyógyszereihez, és tenyerébe öntögette az egyik fiolát.

— Anya, ne! Az orvos azt mondta... — ugrott föl Gábor, és kilökte anyja kezéből a gyógyszereket. Azok, mint apró bograk sunnyogtak szanaszét a szőnyegen.

— Én most elmegyek, majd holnap... — szedtem össze magamat.

— Maradj még! — nézett rám könyörgő szemmel Gábor, miközben Elvira kétségbeesetten szedegette ösz- sze a tablettákat.

Az előszobában még hallottam, amint Elvira kiabáf:

— Rohadt, mocskos tró- ger! Hát nem becsapott!!

Anyám hiába kérdezte, hogy miért jöttem haza ilyen gyorsan, nem válaszoltam. A rémület, Elvira kiabálása, a furcsa bizsergés oldódott bennem, ahogy újra hallottam Csajkovszkij zenéjét, ami egyre erősebb fortisszimóval dübörgött agyamban.

— Egy rohadt férfi miatt...

Gábort azóta sem láttam,

hogy Elvira öngyilkos lett.

Akkoriban a halál számomra azt jelentette, hogy egy ember elmegy közülünk, más „életet” kezd. Mi természetesen maradunk, mert mi jelentjük a folytonosságot.

Azóta is Gábor könyörgő pillantását hurcolom ma- magban, az első szerelmet, a folytonosságomért kapott veszteséget.

r