Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
Garai István Babits Fogarason A Havasok tisztaságot üzentek ellenemben a bor kártya a nő nyúlánk vagyok fekete ruha rajtam csak a szemem izzik befelé olthatatlan Zúg a Nemere halinás fiúk nyitott könyvek Homérosz munka önemésztödés és elhivatottság kemény gallérban szikár szerzetes Érzem a tengert fojtó messzeségek nagy búvárharang bivalytejes kávé s a dolgozatjavítás folyton megújuló Danaida-munkája Wea Somogybán Vörös Ferenc rajza Márvány-Hégésom őtzöm a szívemben hol zord Comulus Désolatio Irist álmodom Aliscum leányát és sírversem is szorgosan megírom Sírj, ha könnyebb... S mégis bízom isteneimben én csillagom kell hogy feltűnjön nekem s klasszikus forró álomból kibomlik a Szépség és Igazság iker párja Termelőszövetkezetek a művészetért Állandó gyűjteményes kiállítás Kiskunmaisán Érezte, hogy nemsokára bekövetkezik, mégis megdöbbentette a hír. Éppen most? Harmincöt évesen? Igaz, hogy egyre gyakrabban mondta: gyerekek, már a második félidőben játszom ... Nevettek rajta. És megint igaza volt! Milyen furcsa: volt... Csak két napja, hogy meghalt, és már műit időben van minden. Amikor az újságban olvasta, hogy tragikus hirtelenséggel elhunyt, temetése ekkor és ekkor lesz, nem is olvasta tovább, mert tudta, hogy szülőfalujában temetik el. Nem temethetik máshova. Nincs hozzá joguk! Kinek nincs hozzá joga ? És mi az a jog ...? A hír sokadik olvasása után folytatta munkáját, ez már a dolgozni kell kényszere volt: a gépiesség és az ösztönösség jellemezte. A munkaidő végén három nap szabadságot kért a főnökétől, pedig a fekete ruha vásárlását egy-két óra alatt elintézhette volna. Koszorút nem vesz — ő sem szerette a látványos dolgokat —, csak majd néhány szál virágot, mert a virágot szerette. Nem beszélt erről, olyan ember volt, aki érzéseit nem rakta kirakatba. Szabadságának első napja úgy kezdődött, ahogy tervezte: megvette a ruhát — virágot majd közvetlenül a temetés előtt vesz —, bekapott pár falatot, és bement a szobájába. Tudta, hogy rá gondol — akarta is —, mégis megdöbbent, amikor az emlékek iszonyú erővel rátörtek. Szobájának minden négyzetmilliméterében, levegőjének minden molekulájában, ablakának utcára táguló szemében emlékek vibráltak. A polcon a könyvek ... Néhányat tóle kapott ajándékba. Mindig olyan esetlen volt az ajándékozásnál! Legutóbb névnapjára Ady összes verseit kapta tőle, pedig tudhatta volna, lrogy már van Ady-kötete. Igen, Ady. Dénes Zsófia. Élet helyett órák ... Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már ... Szerette a verseket. Szerette ... Megint a múlt idő! Egyszer föltettek néhány lemezt. A Für Elise finom hullámai alatt - szempillái börtönéből kiszökött néhány könnycsepp. Hiába kérdezte, hogy mi történt, csak any- nyit mondott, hogy legalább te légy boldog ... Sötét volt már a szobában. Kiment a konyhába; enni kellene pár falatot — gondolta —, mert nem tud elmenni a temetésre. A hűtőszekrény nyitása után a szeme elé ugrott a konyakosüveg. Minden szökőévben egyszer ha ivott — ezt a konyakot is ritka vendégei kedvéért vette —, de most hirtelen megitta a felét. Megdöbbent. Józan akarok maradni — motyogta maga elé, és rohant a fürdőszobába. Öklendezett, de nem tudott hányni. Hideg vízben mosakodott, hideg vízben fürdőit, de egyre forróbb lett a teste. Meztelenül feküdt a heverőre. Megint az emlékek ... A heverő lassú imbolygása és a szoba egyre gyorsabb pörgése elaltatta. Másnap fejfájással ébredt. Üres teát ivott, harapott hozzá néhány kekszet, majd kiment az utcára, céltalanul. Azzal vigasztalta magát, hogy sétálni megy. A pihentető . sétából nem lett semmi, mert az egyik pillanatban emlékek siserehada állta útját, a másik pillanatban pedig a kétségek kér- dészuhataga omlott lábai elé: hogyan tovább. Hogyan rendezze át életét? Hiszen azt mondta, hogy kettőnk közül legalább te légy a boldog ... Meghalt, akire mindig számíthatott. Beugrott a pályaudvarra, megnézte a menetrendet, pedig már fejbői is tudta. A pályaudvarról egyenesen hazament Korán lefeküdt. Pihenni akart; erős akart lenni. Méltó akart lenni hozzá, aki a legkritikusabb helyzetben is halkan beszélt, pedig gyomrát tucatnyi ideg- szálpolip markolta csomóra. Nem sírok! — fogadkozott. Reggel a vonat indulása előtt egy órával érkezett a pályaudvarra, nem azért, mintha attól félt volna, hogy lekési a vonatot; nem tudott aludni. Sétált a peronon. Néha erőszakoskodott vele a hűvös szél, de zöld átmeneti kabátja hűségesen védte. A vonat néhány perces késéssel indult. Nem bosz- szankodott. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy nem ér oda a temetésre. Határtalan nyugalom vette körül. Nem érezte a sebességet sem: áll a vonat és a párás ablak előtt — mintha végtelenített film pörögne —, némán suhannak el a fák, a faluk, távolabb egy erdő .. De nagyon szerette az erdőt! Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Nem is lehet igaz a hír! Biztos, hogy nem igaz. Más lehet az ... Agyában érezte a vonatkerekek csattogását, a végtelenített film pörgese is most mar idegesítette. Lehunyta a szemét. Űjra akarta erezni a kedvesen erőszakos férfiajkak melegségét, érezte a határozott kéz simogatásában a biztatást ... A / következő állomáson leszáll, visszamegy ... Bolondnak néznék a faluban, ha gyászruhában és egy csokor virággal a kezében szállna le a vonatról, hiszen nem halt meg senki... Csak az arcán utat kereső köny- nyek jelezték: ott bent, valahol nagyon mélyen érzi, hogy a hír igaz. Még sohasem járt a faluban, mégis ismerős volt minden. Hiszen annyit beszélt róla! Azt sem kellett megkérdezni, hogy merre van a temető: sötét ruhás öregasz- szonyok apró csokrai ballagtak arra. Lassította lépteit — pedig rohanni szeretett volna. Egyedül akart lenni. A soha nem látott temető is ismerős volt: balról az akácerdő, a fák alatt bujkált a dombra kapaszkodó gyalogút, a domb tetején pihentek a szürke, novemberi felhők, és a műmárványok erdejétől egy kicsit távolabb egy friss földkupac ... A ravatalozó előtt megállt. Bent néhány sötét ruhás fiatalember szorgoskodott, néhány öreg sírt a nyitott koporsó előtt, csak az egyik állt kicsit távolabb: nem sirt, finoman metszett szájáról sem üvöltött a fájdalom, csak önmagukat szorító ujjai voltak fehérebbek a megszokottnál. Néhány perc múltán kijöttek a síró öregek, a koporsó födelét a fiatalok már emelték is: le kéne zárni. — Megnézhetem? — kérdezte hirtelen. A határtalan nyugalommal együtt borzalmas, könny nélküli fájdalom zuhant rá. Minden igaz! Mintha élne... Csak a hajában nem bujkál a szél. A szája körül keményebbek a vonások... És Art Buchwald Sok ember szokott már le a dohányzásról, s én többnyire csodálom is őket. Ám néha akad kivétel, például régi barátom, De Vries. Ö naponta két csomaggal szívott, t ez nagyon aggasztotta. Végül elhatározta, bogy abbahagyta. Elvagyok nélküle, túsz csak akaraterő kérdése — mondta. Mikor egy hét málna találkoztunk, megkérdeztem, hogy bírja. — Egyet sem szívtam hét napja — dicsekedett. — Gratulálok, a feleséged büszke lehet rád. — Hát azt nem tudom, mert három napja elköltöztem otthonról. S tudod, egy csöppet sem hiányzik az egész: a gyerekek megőrjítettek, ő meg álló nap kiabált valamiért. Persze lehet, hogy nem kellett volna felképedtem, 4*... sápadt. Mindig is sápadt volt! A szeme ... Miért nem nézhet a szemébe...? Egyszer verset írt hozzá: ilyen közelről már rég láttam a szemed, gyermekkorom rétjén égő kis pásztói tüzek varázsa volt ilyen ... Jaj, hol van az a gyermekkor, hol van az a rét...?! Miért nem nézhet a szemébe? A fiatalemberek megérezték: most kell lezárni a koporsót. A kalapácsütések fájtak, mint az olajfák hegyén valamikor ... Nem érdekelte a szertartás, csak a tanácselnök utolsó szavai feszültek éles késként a mellének: „Elegendő-e a föld szeretete, a gyökérsimogatás? Megitat-e a földbe lecsorgó eső? Ád-e enned gyökereiből a bokor, megfelezi-e veled kenyerét? Szólt-e hozzád, megigazítja-e ágyad a fa — ne aludj, álmodj.” Hantok zuhantak aztán a koporsóra, mint mély völgybe a hegyomlás. Hirtelen a sírba dobta a néhány szál virágot. Ne aludj, álmodj.. Most értette meg igazán, hogy ez az ember, ez a voli ember igazán szerette. A szürke felhők nem bírták tovább terhüket: finom csöppökben szitált a novemberi eső. Sokan az utolsó lapát földet sem várták meg. A sűrűsödő esőben ketten maradtak a nem síró öregemberrel, aki percek múltával megállt az ázott hajú — Az édesapja vagyok, lány előtt: A Ián/ nem tudott válaszolni: még mindig az az éles kés ... Elegendő-e a föld szeretete? Megitat-e a földbe lecsorgó eső...? Ne aludj, álmodj...! Ne aludj. Ne aludj ... — Szeretted, lányom? Ád-e enned gyökereiből a bokor . .. Az eső hideg. — Szeretem. — Akkor csak sírj, ha úgy könnyebb — mondta az öregember. Falusi József — Micsoda, megütötted? — Hát, csak úgy odacsaptam. Már nagyon rég meg kellett volna tennem. A hír eléggé felzaklatott. Tíz nap múlva megint De Vriesbe futottam az utcán. — Már 17 napja nem cigarettáztam, és egyáltalán nem is hiányzik — mondta. — Ragyogó — feleltem. — És mi újság az irodában? — Miféle irodában? Az ördögbe is, négy napja kiléptem. Belefáradtam az egész ügybe. De hát kit érdekel — mióta abbahagytam a dohányzást, nagyszerűen megy a tenisz, és teljes nap kint vagyok a pályán. Ügy emlékszem, aztán egy hónapig nem találkoztunk. Akkor átjött és kijelentette: — Már 47 napja nem volt cigaretta a számban. Évekkel hosszabbítom meg így «z életemet, Nömes gyakorlat, hogy a termelőszövetkezetek fontos gazdasági tevékenységük mellett egyre többet áldoznak a kultúra támogatására, s ezzel a közművelődés motorjaivá is válnak. Természetesen ez nemcsak helyes szándékból fakad, hanem az anyagi megerősödés következménye is. Novemberben nyílt meg a budapesti Fáklya Klubban Lit- key György Székely Bertalan- díjas festőművész emlékkiállítása, amihez érdemes megemlítenünk azt, hogy a dán- szentmiklósi Micsurin Tsz irodaépületében már régóta számtalan Litkey-mű látható a folyosókon és a tanácskozóteremben. Ami régen még csak példa volt, az napjainkban egyre inkább általánossá válik,, és örvendetes, hogy rendkívül változatos a termelőszövetkezetek mecénás szerepe. Így Kölesden a' kinti munkahelyeken rendeznek tárlatokat, aminek eredményeként több tsz-tag, fizikai munkás vált műgyűjtővé, szervezett nemcsak új. hanem szép otthont is magának a képek, szobrok segítségével. Ugyanígy immár folyamat és hagyomány, hogy minden vásárhelyi őszi tárlat alkalmával egy-egy tsz-tanyaközpontban kamarakiállítás is nyílik. Kiemelkedő kulturális szerepet vállalt a kiskunmajsai Jonathán Tsz: anyagiakkal segítette Konecsni György állandó kiállításának, a tájháznak és most legújabban Járitz Józsa festőművész gyűjteményének megvalósu— Csodás. Miben segíthetek? — Miért viselkedsz úgy, mintha kölcsön akarnék kérni tőled? Egyébként tényleg azt akartam, de felejtsd el. Te is olyan vagy, mint a többiek, irigy, gonosz és unalmas. Legszívesebben orrba vágnálak. — De Vries, lenne egy baráti javaslatom: kezdj el újra dohányozni. Elvégre bebizonyítottad, hogy le tudsz szokni róla, s ez a fő. Szerencsére megfogadta a tanácsomat. Visszatért a családjához, új állást talált, s mi is kibékültünk. Utoljára boldogan azzal fogadott: „Tudod, hol tartok? Már majdnem sikerült ismét elérnem « napi két csomagot!”. tmc* Uébm teMHtáaa lását. Mindez a termő kölcsönösség jegyében született Járitz Józsa harminc esztendeje alkot Kiskunmajsán, franciás iskolázottságé alföldi festő, aki egyszerre volt és maradt Glatz Oszkár és Mondrian tanítványa, olyan realista, aki a francia poin- tillizmus és kubizmus egyik független folytatója. Külföldi sikere jelentős, számtalan alkotását őrzik híres európai, amerikai köz- és magángyűjtemények, többek között a londoni Taté Galéria. Subás parasztja, tölgyfa köré sereglő tehenei, az Alföld felröppenő madárserege tartozik vizsgálata tárgyába, melyet figyelmes és választékos szeme érzékel, friss festői szemlélete rögzít. Eredményei rendszeres élmény- szerzésen alapulnak, azok hitelesítik eszközeit. Színrendje harmonikus, rajzi felkészültsége hiánytalan. Meglelte az alföldi táj enciklopédikus teljességű epikáját a ház elé ülő csizmás férfiakban, az ökrösszekérben, a nyugalmat megtestesítő bivalyokban és mindenekelőtt a cséplésben, mely életművének egyik fő motívuma. Epizódként társul a kiskunmajsai táj festői feldolgozásához Nizzáé, Párizsé és Algériáé, mely Járitz Józsa művészetének igényes mellékága. A fő színhely azonban az Alföld, melyet négy évtizede csodál. Festészetünk egyik nesztora ő, aki kilencvenéves korában is jó egészségnek örvend, naponta megújuló erővel alkot. Nagy kollekciót adományozott Kiskunmajsának. A helyet, a művek méltó fogadását a Jonathán Tsz biztosította annak példájaként, hogy termelőszövetkezeteink milyen sokat tehetnek és tesznek a közművelődésért, a kultúra embert boldogfW szolgálatáért Kelemen Lajos NYÚL Talajgyalu csattog a horhosra M, s araszol vissza kamilla-habos fű-folyamon át, nagy zajjal a malomtóig leküzdi magát, hol a fenyér búvó paklija: merevre-rettent nyúl lapui; téver vackán a félős élet, hogy tétlen áldozatként mindent bevár, s mint sárban fűz-ág csöndes ujja, ahova ért: ott leszakad; pityereg a nádas szélinél kicsi ér, sort hagy tünedezve, kikúszik árkon-bokron túlra s «darajzol a rét könyvére egy kevés eget; marad helyén a nyúl csőd árnyától takarva, s fönt egy felhő vatta-kazla, mit szokásos útján a aap ki gyújt Figyelmeztető mese a dohányzás abbahagyásáról
