Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
«niA -Ban ercttségiirtem. Itlßh Alkalmassá váltam, IU*fV hogy egyetemi polgár legyek, de ehhez az érettségi bizonyítványon kívül másom nem volt. Ekkor kapcsolódott az életembe Steinmann úr. Kefekötő volt, és rendkívül derék ember. Majd két méter magas, kötetes izmai örökké szűk ruháit feszítették, haja feketén zsírosodott, és a szemében mindig mosoly bujkált. Pedig első feleségét meg a gyerekeit elégették Auschwitzban. Ö megszökött a büntető- táborból, a Fruska Gora partizánjaihoz. A háború végére kapitánnyá lett. Hogy miként kerültem hozzá, már nem tudom. Csak arra emlékszem, amikor először töltötte meg hátizsákomat kefével. — Merre csinálja az első túrát? — kérdezte. — Mánia, Budafa, Magyarszék, aztán átmennék a hegyeken Kovácsszénája, Me- csekszakál, Bánoson keresztül Abaliget felé. — Az jó, arra nem járnak vakok — mondja kissé elgondolkodva, aztán máris rakni kezdte zsákomba a keféket; tizenöt lókefe fibric- ből, huszonöt meszelő, húsz darab sárkefe, öt glanckefe, öt partvis közönséges, kettő pirosra föstött fával, tíz darab ruhakefe, három bajuszkefe ... Írtam az átvett mennyiséget, majd bekötöttem a zsák száját. Anyám ennivalót rakott az útra; kukoricakenyeret meg zöldhagymát, amit a kertből tépett. Steinmann ér nézte a kis bugyrot. — Ha ügyes lesz, mindennap szalonnát ehet, meg amit megkíván. Ezt meg hagyja itthon. Ha üres a tarisznya, elszántabb a munka. Szót' fogadtam. Aztán nekivágtam az országúinak. Reggel volt. Pécs felé jöttek a kocsik, rosszul választottam az indulás idejét, gyalogolnom kellett. A mánfai úton, túl az Árpád-tetői erdészeten főpróbát tartottam. Senkit nem láttam a közelben, így bátran elkiáltottam magamat: ä — Kefét, meszelőt, cseréfék lószőrért’ Még néhányat rikkantottam, hogy legyőzzem az érettségit és szemérmességemet, majd szaporábban lódultam a völgyben, füstölgő mánfai kémények felé. A széles országútról letérő keréknyomok, a kapuk előtti lótrágya^u pacok vezettek a hasznom után. Belöktem az első kiskaput, és elkiáltottam magam: — Kefét meszelőt, cserélek ... M ielőtt befejezhettem volna a mondatot, vad mordulással borjú nagyságú kutya ugrott felém. — Ló ... ló ... ló ... — hebegtem megdermedve. A kutya három lépés távolságból megtorpant, és öblösen ugatni kezdett. Első ijedtemből összeszedtem magam, lassan mozdultam. A kutya villanó gyorsasággal kapott felém. Ismét megdermedtem. Se a kapu, se a tornác felé nem léphettem. Négyéves koromban Vis- nyén megharapott a keresztapám kutyája. Szelíd jószág volt, én meg böllenkedő kisgyerek, és mindig farba rúgtam. Akkor kapott bele a lábam szárába, csontig. Azóta tartottam a kutyáktól. A csimbókos jószág kegyetlenül őrzött. Ha nem támadott, akkor ugró- és ütőtávolságon kívülről ugatott. Tapasztalt kutya volt. Nem tehettem mást, ordítani kezdtem: — Kefét, meszelőt cserélek lószőrért! ő ugatott. Versenyeztünk egy darabig. Már rekedtre bőgtem magam, de sem az utcán, sem a házban nem mozdult senki. Torkomat pihentetve gondolkodtam. A házban biztosan vannak. Kamra, istálló, pajta tárva-nyitva. Talán rosszul ordítok? Hiszen tisztán kiejtek minden szót. Hangosan és érthetően — est gyakoroltam az erdei úton. Eszembe jutott a drótosok kiáltozása. Azok így csinálják: — Drtzni! ftóóóóóóznil Ezt senki sem érti, de mindenki tudja, hogy vándor foltozó ajánlkozik. A kutya őrködik, s hangomra legföljebb ugatni kezd, csak ha mozdulok, akkor támad. Megpróbáltam hát a drótosok módszerével kiabálni: — Kfét, mszelőt cserélek lószőőőőőőőrért... Húztam, nyújtottam az „ő”-hangot, hogy a végén az utolsó szótag a hirtelen szippantott levegővel inkább be, mint kicsúszott a számon. szakadásig a szőrt, ahogy az asszony oktatott A pej öregebb volt A bőre se rándult a műtét alatt. A piros fájú partvis meg a fibric lókefe a visszafogott kis lószőrköteggel az asz- szony kezében maradt Attól kezdve házról házra, cseréről cserére gyarapodtam tapasztalatokban. Tudtam, hogy nem szabad úgy ordítoznom, hogy megértsék. Mert amit az első szóból megértenek, arra nem kíváncsiak. Az érthetetlen ordításra viszont rákérdeznek. És akkor kezdődhet az alkudozás. Azon a nyáron még sok falut bebarangoltam. Stein- mann úr pontosan tudta, melyik vidékre mit kell vinORSI FERENC Szabadegyetem Elhangzott a Somogyi tájak, emberek, december ä-i estjén. Az eredmény meglepő volt. A konyhaajtó lepedőfüggönye mögül kibújt egy menyecske. — Mi kőne? — állt meg a kutya túlsó oldalán. — Kefét, meszelőt cserélek lószőrért — mondtam büszkén. — Ja, maga ordított az előbb — indult vissza a házba, otthagyva engem a hatalmas döggel. Azt hiszem, a félelem adta számra a szót: — Partvisom is van! — kiáltottam utána. — Gyönyörű városi partvis! Visszafordult. — Heledre! — rúgta félre a gazda természetességével a kutyát, aztán odafordult hozzám. — Mutassa! Sebesen bogoztam a zsákot — Itt van! — nyomtam a kezébe az egyik piros fájú kefeseprőt. Láttam rajta, hogy tetszik neki. — Tiszta lószőr! — gyötörtem, téptem a szőrt, ahogy Steinmann úr mutatta. Az asszony is simogatni kezdte. — Aztán mit kér érte? — Lószőrt — mondtam —; lehet farok, lehet sörény is. Biztosan van a háznál. — Valamennyi van... — bizonytalankodott az asz- szony —, csak az uramnak van, akivel szokott cserélni. Azt mondja, azzal jön ki a legjobban. — Olcsón megszámítom. — De az uramnak lókefe kőne érte ... — Azt is tudok adni — kotorásztam a zsákban. — Az uram szereti maga választani... — Lepje meg vele. Az asszony barátkozva simogatta a kefét. — Mutassa! Mennyi van? — indultam a tornácra. A kutya békésen lépegetett köztünk. Láthatta, jóba vagyok a gazdájával, igy hát nem ugatott. Steinmann úr a szőr súlyának becslésére is megtanított. Amit az asszony elém tett, bőven elég volt a két keféért. — Ha én ezt mind odaadom, mögharagszik az uram. — Pedig csak azért adnám oda ennyiért is, mert ma ez az első botom — igyekeztem alkudozni. — Az uram kefése még nem hozott ilyen szépet.. . — babrálta a partvist az asszony, aztán az istálló felé nézett. — Itthon vannak a lovak. vögyünk ki belőlük annyit, amivel kipótolja, amit visz- sza/ogok ebből. Megértettem. Egy pej és egy deres állt az istállóban. — Erre vigyázzon! — mutatta a derest. — Rúgós! Várjon csak! Fölemelem az első lábát. A lovakkal nem voltam haragban soha. De az idegen ló az idegen ló. Végig- paskoltam előbb, és csak azután bontottam meg a farkát, Bicska élével koptattam nem és az, amit zsákomba rakott a hét eleién, a hét végén mindig elfogyott. Néha az utolsó napon ment el minden. Öt napig éheztem, alig cseréltem valamit, s a hatodikon szerencsém volt. És ettem, szalonnát, tejfölös túrót, néha csirkepaprikást is — ahogy Stein- mann úr megjósolta. Soha egyetlen fillér nem volt nálam. Szállásért sárkefével fizettem, ebédért, vacsoráért ruhakefével vagy amiben éppen megegyeztünk. Aludtam szalmakazalban és istállóban, tisztaszobában, halotti ágyban a temetés utáni napon. Szerettem ezt az életet. Aztán a kutyák természetrajzát is megtanultam. Tudtam, ha a falu végén elkiáltom magam, akkor a szélső házban ugatni kezd a kutya, erre jön a többi. Pofáról pofára adnak és ez ellen semmit sem tehetek. Ugassanak, ezért tartják őket! Néha meg egyenesen a segítségemre voltak. Ricsajukkal előcsalták a gazdát, és nékem kevesebbet kellett ordítani. Előfordult, hogy csak végighárfáztam botommal a léckerítéseket, és a sértődött ebek nyomban rázendítettek. No persze, az elővigyázat sosem ártott. Steinmann úrnak meg is mutattam a szöges botomat. — Tartson magánál egykét szem kockacukrot meg szalonnabürkét, néha azzal többre megy — nézegette a botot —, persze ez is kell, mert némelyik kutya csak ebből ért. Csak arra vigyázzon, hogy fölöslegesen ne handabandázzon, várja ki a pillanatot és akkor üssön, ha kell, de akkor aztán irgalmatlanul. Szemében eddig Ismeretlen fény villant. Kezdtem érteni, hogy miért lesz egy mosolygó szemű kefekötőből partizánkapitány. A szalonnabürke jobban bevált, mint a kockacukor, a végén már csak azt hordtam magammal. Voltak persze másfajta kutyák is. Ügy hívtam őket: a sértett kutyák. Régi és egyszerű idomítási mód a falvakban, hogy a játékos kölyök kutyát idegen emberekkel, cigányokkal alaposan elveretik. A bizalmaskodva közelítő állat nyalakodó kedvességére hatalmas püfölés a válasz. A nyüszítve elrohanó eb ezután bizalmatlanná válik minden idegennel. Kivált, ha a bizalmat eljátszó- ra hasonlít az illető. Gyakran előfordult, hogy elárulta a gazda: azért vadult nekem a kutyája, mert hasonlítottam arra, aki „kitanította”. Ilyenkor vagy használt a szalonnabőr, a simogatás meg a bizalom, vagy nem. és akkor legközelebbi, találkozásunkkor szemmel tartottam a félreértés áldozatául esett kutyát. Némelyik később megbarátkozott velem, nem utolsósorban a gazdája kedvéért. Már erősen közeledett a szeptember. Volt már forint. Steinmann úr szállítani kezdte a lószőrt, és &2 egyetemre is felvettek. A Dráva menti falvakban „túráztam”. Szép erdőkkel borított lapályon. Már ismertem a rövidebb dűlőuta- kat, azokon vágtam az egyik faluból a másikba. A legelők és tarlók fölött remegett a levegő, fullasztó volt a hőség. Fáradtan bandukoltam, botomat mellem előtt keresztbe a zsák hevederjei alá feszitettem, hogy ne vágják annyira a vál- lam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy ütöttem. Egyszer ... kétszer ... nem tudom hányszor. K ésőbb próbáltam ösz- szerakni az eseményeket: egy lucerna- petrence felől kisebb kutya vágódott felém. Falusi iskolában láttam ilyenfajta képet egyszer. Az alkohol káros hatását, a tüdőbaj borzalmait, a légy veszedelmes- ségét oktató képek mellett a kutya betegségeit mutatta be az elsárgult, légypiszkos kép. — Veszett kutya! — dermedtem meg, és a következő pillanatban ütöttem. Először puhát ért a bot, aztán nagyot koppant, és azután még sokszor koppant. — Nem volt nagy kutya — meséltem otthon Stein- mann úrnak. Steinmann úr csendesen elnézett, és csak később szólalt meg. — Ilyenkor ütni kell — vonta meg a vállát. — Mert ha veszett... a kicsi is veszett! ö pedig tudta, hiszen megszökött a büntetőtáborból, és partizánkapitány lett a Fruska Gorán. Roger Somville belga festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Képeink a tárlaton készültek. Felső képünkön: A modell. Alul: Férfi újsággal. Simon Ottó versei Hallod-e? a gravitáció fogságában meghatározó rendjében a tárgyak és az élet hiányod így fon át hívőt az üdvözítő mert amíg folyton voltál vártad vártam hogy elmehess hogy nélküled legyek nélkülem legyél de látod-e hallod-e az álmot mit érted ... s kihalt város az éjjel érzed-e ujjaim üzennek szám suttog: Gyere! Mint kitépett-szárnYtollú madár Mint kitépett-szárnytollú madár álmodik a repülésről de én már álmodni sem Mert kihulltam az önfeledt létezésből néha még föl-földereng a sejtekben ez csak a tőrdöfés! mintha soha sem s a kitépett-szárnytollú madár mohón fal egyre fal s reményből növeszt szárnyakat Jordan Popov Micsoda barátok voltunk! Micsoda barátok voltunk, ó istenem, micsoda barátok! Megtisztítottam helyette harminc kiló hagymát, ő harmincszor kifényesítette a cipőmet, enni adtam neki a csajkámból, ő megitatott o kulacsából, levelet írt az édesanyámnak, csomagot kaptam az apjától, a hátán cipelt, én pedig mesterséges légzéssel keltettem életre. De egyszer csak elváltak útjaink. Sziámi ikreknek hívtak bennünket; mindig együtt voltunk, de tessék, elváltunk egymástól. Ki gondolta volna? Ki tette ezt? Az élet. Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor még motorkerékpáron száguldoztam, megpillantottam egy utca kereszteződésében. — Hogy vagy? — kérdeztem. — Jól — válaszolta. — ffyepe e! hozzánk egy szer! — mondtam, és éppen abban a pillanatban, amikor oda akartam kiáltani neki a címemet, zöldre váltott a lámpa, és indulni kellet. Két évvel később újra láttam. Ekkor már megvettem a Skodát, s ő motorkerékpáron járt. Mellém sorolt, anélkül, hogy észrevett volna. Hirtelen letekertem az ablakot, és elkiáltottam magam: — Mi van veled, te elveszett lélek; hová tűntél? — Jól vagyok — válaszolta. — És te? — Hol így, hol úgy. Miért nem jössz el egyszer? ö bólintott, de ebben a pillanatban zöldre váltott a lámpa, és én megindultam egyenesen, ö pedig balra kanyarodott. Lehet, hogy eltelt egy év is, vagy másfél, amikor ismét összefutottunk az egyik benzinkútnál. Éppen tankoltam, és a kocsisoron átnézve látom, hogy a sorára vár motorkerékpárjával. Mögötte egy nő ült. — Hé! Hogy vagy? — kiáltottam él magam. 0 rámutatott a nőre. — Megnősültem. — Gratulálok! — mondtam neki. — Miért nem jöttök el az asszonykával? Ekkor a kocsioszlopból dudálni kezdtek, hogy mi lesz már, és vissza kellett ülnöm a volán mögé, hogy induljak. Utoljára Burgaszban láttuk egymást, a Szozopol felé vezető úton. Igen nagtf volt a torlódás, és mi az egymással szemközti folyamatban haladtunk. Előremész három -négy métert, megállsz, várakozol, majd ismét nekilódulsz. Ekkor egy Trabantban ült. En egy vadonatúj Zsigulit vezettem. Kézmozdulattal kérdeztem tőle: „Hogy vagy?” O bólintott: „Jól”. És rámutatott két gyerekre, aki hátul ült. Alig láttam őket. Két ujjammal V-betűt formáltam, ami any- nyit jelentett: „Gratulálok!” 0 a szívére tette a kezét: „Köszönöm”. Ekkor, egyik kezemmel Szófia felé, a másikkal pedig rámutatva meg akartam neki mondani, hogy: „Miért nem jöttök el egyszer?” De a két folyam hömpölyögni kezdett, az autók nekilendültek, és elvesztettük egymást. Ettől kezdve nem láttam őt sem a közlekedési lámpák előtt, sem a kötelező vizsgákon, sem a javítóműhelyekben. sem pedig a benzinkutaknál. Pedig micsoda barátok voltunk... Ö, istenem, micsoda barátok! Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán