Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
René Portocarrero képei Vacsora Casablanca René Portocarrero Kuba művészetének meghatározó mestere. Ez alkalommal átfogó képet kapunk a 70 éves művész munkásságáról, mert a havannai Museo Nációnál de Bellas Artes gyűjteményéből 100 festményét és grafikáját tekinthetjük át Budapesten, az Ernst Múzeumban. Hogy milyen a művész festői világa, hadd szóljon erről ő maga: „Ez a világ az én esetemben Kuba: koloniális tájai, falvai és városai; népünnepélyeinek színes forgataga; asz- szonyai, állhatatos szentjei, melyek szigetünkön egy ősi erejű valamit hirdetnek; népük rendkívüli hősiessége történelmünk folyamán; és persze a sugárzó napfényben mindent elborító növényzet ereje”. Nő szürkében Szépen magyarul — szépen emberül A Gyöngyi meg a Richard Állok a dunántúli kisváros postahivatalában (igen, így, rövid o-vai, így van kiírva a nemzetiszín címeres táblára is, habár nemcsak itt a sorbaállók, de a Magyar Rádióban is póstá-t mondanak; míg írok, az egyik vezető riporter jelentkezik Moszkvából, s a szovjet „pós- taügyi” miniszter olimpiai nyilatkozatát idézi); szóval állok a kis postahivatalban, s nemcsak fülemet, de szememet is megütik akarva- akaratlan a helyi furcsaságok. A távirati űrlapon ott a friss mintájú szöveg: „A Gyöngyi szült, fiú neve Richard.” Hogy is mondta Hemingway? írj úgy, mintha távirati szöveget írnál, s minden szavadért fizetni kellene. De hát ilyen nagy^ örömben ki, gondol egy-két1 forintra?! M i nden ese ire Gyöngyi neve elől ezt a névelőt meg lehetett volna takarítani. Ha Gárdonyi nem figyelmeztetett volna rá, akkor is tudnám, hogy a Dunántúlon vagyok. De figyelmeztetett:' „Dunántúli magyarság az ilyen: a János, a Péter, a Naca.” A Gyöngyi... Mert abban is igaza van az írónak: „A névelő a magyarban nem egy a der—die— das-szal. A mutatóujjat helyettesíti nálunk. A németnél ellenben a der—die— das minden szónak elmarad- hatatlanul előzgető kiskutyája.” Az a névelő szépen átvándorolhatott volna a fiú elé: „Gyöngyi szült, a fiú neve Richard”. De ha mindenáron meg akart volna takaritani egy névelőt a boldog táviratozó, így is írhatta volna: „Gyöngyi szült, fia neve Richárd.” Mivelhogy a birtokos szerkezetben a birtokszó végén levő személyrag maga is kiemel, rámutat — s így fölöslegessé válik az újabb kiemelés, rámutatás (az a bizonyos „mutatóujj”). Pedig itt sem takarékoskodunk mindig. „Üj részletek Balassi Bólint szerelmes verseinek a történetéhez” — olvashattuk a IVÍagyar Nemzetben. Holott a névelő itt teljesen fölösleges. Mennyivel gördülékenyebb így: „Űj részletek Balassi Bálint szerelmes versednek történetéhez ..." Ha Hemingway tanácsa szerin t az író úgy fogalmazó t+ volna, mintha táviratot írna, bizonyára elhagyta volna a fölösleges a-t. Nem ártana fontolóra venni a heirningwayi tanácsot. Az olvasók — és a nyelv! — mindenesetre nyerne általa. Sz. F. Á felvételiző A matematika szóbeli felvételi vizsga délelőtt kilenckor kezdődött. Áz első csoporttal ment be egy túlkoros felvételiző, név szerint Szkvorcsagin. Húzott az asztalról egy tételt,, bemondta a számát, és egyenesen — felkészülés nélkül ■— leült a vizsgáztató Szuprenyev docenssel szemben. — Nos, mi az első kérdése? — Professzor úr, van magának felesége? — kérdezte kissé fojtott hangon Szkvorcsagin. — Feleségem? — csodál- kozott Szuprenyev. — Mi köze a feleségemnek a matematika szóbelihez? ‘ — Nagyon sok — mondta a túlkoros felvételiző —, persze csak ha minden költségét nem könyveljük el írásban. — Ide hallgasson, elég a viccből, kezdje el! — jött Vlagyimir Pankov méregbe a docens. — Mondja, mi van ott magánál? — Egy fiam van — mondta csendesen Szkvorcsagin —, nagyon szeretne maguknál tanulni, professzor. — Nos, hát akkor vizsgázzon a fia — háborodott fel a docens —, ha egyszer az intézetünkben akar tanulni. — Más dolog akarni, és más tudni. Ö akar, én pedig tudok, professzor. Nézze, ne- kem van egy iparcikktelepem, egy élelmiszer-áruházam, valamennyi autószervizállomás itt van — összeszorította az öklét —, nem beszélve az orvosokról és a szűcsökről ... — Valahogy nem értem magát. — Megmagyarázom — tért áí teljesen a suttogásra a felvételiző. — Mondjuk a feleségének szüksége van egy bundára, maga benyújtja az igénylést Szkvorcsagin nevű hallgatójának, ő átadja nekem — azaz az édesapjának —, a papa pedig nyomást gyakorol a szűcsre. Vegye úgy, hogy a bunda már ott van a felesége vállán. Méghozzá árkedvezménnyel. — Milyen árkedvezménynyel? — a docens egészen beleháborodott. — Ügy csináljuk, mintha a felesége a szalonban dolgozna... — Hát lehetséges ilyen? — A matematika, kedves professzorom, nagy dolog. Minden kölcsönviszonyban van, és kölcsönösen függ egymástól. .. Most a második kérdés: a kocsi. Van magának? — Van. — Így még jobb. — Miért? — Mert már a 'saját bőrén tapasztalhatta, mit jelenteA ki Párizsban Jár, egykét nap után fölfigyel a boulevard-ok és parkok különös lakóira, a clochard-okra. A szó eredetileg „sántikáló”-t jelent, mivel akiket jelöl, a csavargók, többnyire sántikálnak. De nem valamiben, hanem csak úgy rendesen, hisz a párizsi clochard-ok egyetlen bűne legföljebb az, hogy megöregedtek és bicegnek. Bizarr figurái Párizs fénylő, lüktető színpadának. Főszerepet már nem oszt rójuk az élet, néma jelenlétük nélkül mégis mit sem érne e város szüntelenül ismétlődő két nagy felvonása: a párizsi éjszaka és a párizsi nappal. A clochard-öltözék kelléktárát a végső egyszerűség jellemzi. Lyukas kalap, a kelleténél nagyobb, foltos zakó, melyenek egyik zsebéből borosüvegnyak mered elő, lifegő nadrág, ormótlan, tpárgadíszes, elnyűtt cipő. Hővösebb időiben a zakót és nadrágot eltakarja egy majdnem földig érő, olajfoltos ballonkabát, melynek zsebe átveszi a zakózseb szerepét, azaz műanyag dugós boros- ílaska terpeszkedik csálén benne. E hacukák pedig beesett arcú, ráncos, koszos, borostás öregembert takarnak. Az örökké hű boros- üveg-társhoz olykor csatlakozik még egy ugatni már rég elfelejtett, kopott szőrű, bicegő, korcs eb is. A clochard-ok nappal az utcákon csoszognak ragacsos motyóikkal vagy a terek padjain ücsörésznek, meg- meghuzintva a borosüveget. Ha netán sorstárs vetődik melléjük, némán folytatják az üldögélést, s időnként remegő kézzel egymásnak nyújtják a palackot. Nagy melegben lerúgják cipőjüket, világ elé tárva bütykös lábujjaikat, melyeken a körmök úgy merednek, akár a töre- I dezett, fekete héjú kagylók. Az üveghuzintások szüneteit csikkpöfékelés, melyről fölszakadó, kátrányos köhögés, belefeledkező, vakaródzások töltik ki. Éjszaka, mint mindenki, a clochard-ok is aludni térnek. De nem puha párnára hajtják fejüket,. hanem kapu- és hidaljak hideg kövezetére vagy utcai meleg metrókigőzölgések vasrácsaira. Éjszakai életmódjuk e sajátosságának volt köszönhető, hogy egyiküket közelebbről is megismerhettem. Valójában látásból már hetek óta ismertem a Mongé utcai clochard-t. Pontosabban csupán lyukas bakancstalpaival volt szerencsém és- téről estére találkozni a rue Monge egyik mélyen beugró, sötét kapualjában. Ez volt az ő állandó éjjeli rezidenciája, innen lógott ki kissé a fényárban úszó főútra két ormótlan lábbelije. | Egy júniusi éjjel szokásos 5 Szajna-parti sétám után fá- I radtan hazaindultam a place Id’Italie félé. A kissé meredek rue Mongeon már csak taxik nyargaltak, mikor gluglugozó csörömpölés közepette egy borosüveg gurul ki elém az útra. Ezzel csaknem egy időben dörgő káromkodás tör elő a barlangszerű kapualjból. Megálltam egy pillanatnak a javítások, szervizelések és az alkatrészek. — Tapasztalom — felelte sajnálkozva Szuprenyev, miközben óvatosan körülnézett. — A recept ugyanaz: benyújtja az igénylést Szkvorcsagin hallgatónak, ő pedig nekem ... — Szintén árkedvezrhény- nyel? — érdeklődött a docens. — Soron kívül! — emelte fel az ujját Szkvorcsagin. — Ami azt jelenti: gyorsan, márpedig — mint közismert — az idő szintén pénz. — Logikus — hagyta helyben a docens. — Matematika! — tárta szét a kezét a felvételiző. — Nos, hogy állunk, professzor, pótkérdés lesz? A docens még egyszer szétnézett, megvakarta a feje búbját, és unott egyetemista- hangon megkérdezte: — Gondolkozni lehet? — Gondolkozzon, gondolkozzon — nevette el magát a felvételiző —, de nem lenne jobb, ha felkészülés nélkül próbálna meg válaszolni? (Jnhém László fordítása) na, s ekkor — akár egy vén medve — kás híján rámbuk- fencezve elömordul a fényes útra az üvege után botorkáló clochard. A flaska épp a lábamnál állapodott meg, lehaj toltam hát, és odanyújtottam a bozontos öregnek. Az pedig „merci”-t d-üny- nyögve (mentsük, ami menthető!) kihörpintette az üveg alján lötyögő vörös bort. Indultam volna tovább, mór csak a körös-körül terjengő bizalmas, pálpusztaira emlékeztető szag miatt is, mikor a clochard — megpillantván a hónom alatt szorongatott, másnapi sajtebédemhez szánt bort — így szólt: — Adja nekem! — bökött az üveg felé. — Látja, ez elfolyt .. . Holnap visszaadom, de most jó lenne... — és könyörgőn még mélyebb ráncokat vont poros homlokára. Randevú egy párizsi csavaréval Zavaromban szó nélkül odaadtam neki a bort, s már mentem volna, mikor utánam dörmögött: — Holnap visszaadom! Dél fele itt leszek a szemközti parkban. — Jó — feleltem, de magamban csak legyintettem rá. Másnap aztán valahogy mégis elmentem a parkba, hátha ott tai ltom. Az útszéli akácok levelei ernyedten kőkadöztak a hőségben. A gondosan elkerített kis park tele volt pihe- gő párizsiakkal. Es lám, a vén madárijesztő ott szunyókált a szélső pádon. Ahogy leültem mellé, lassan felhúzódó szemhéja alól rámpis- lantott. — Maga az? — motyogta , niikotinos fogai közül. — Itt van! Itt van. ni! — kezdett miaítaitmd a háta mögött, majd előtolt egy félig üres boros üveget. Zavaromban valami köszönömféMt mormottaa^ majd határozottan hozzátett lem: — Igya csak meg, nekem nem esik jól ilyen melegben! Az öreg szájszögletében ekkor csonka kis mosoly rándult, és pár pillanatig ott is maradt. — Azon nem múlik — mondta, miközben mór emelte a szájához az üveget. Majd néhány gluglu után folytatta: — Én nem érzem sem a hideget, sem a meleget, legföljebb azt, ha fázom ... És. .. — itt megállt, s előmatatott a zsebéből egy repedt Gaulose-t. — Egykét napig köpök a csikkekre ... Ma reggel kaptam segélyt! — Sercent a gyufa, és lomhán terült el a hőségben a cigarettafüst. — Mennyit? — Hm — zökkent meg kissé a felsőteste. — Mennyit? Százötvenet — és újra sluk- kolL — És hol lakik? — folytattam tapogatózva. — Nem látta tegnap? — És télen? — Télen?... — zökkent újra egyet a pádon. — Véntanyákon. — Az mi? — Összejön jó pár magamfajta, s a nagy házak pincéiben, fejünk fölött a meleg, sistergő csövekkel ... De hát ez most nem kell — szegte föl kissé, a fejét. Lassan szájához emelte az üveget, és csorgatni kezdte cserepes ajkai közé a bort. — És hol eszik? — tettem föl az újabb kérdést, ahogy koppant a padrácson a majdnem üres üveg. — Ahol kapok. A maradék szikkadt kenyeret már két éve Arnaudné, a pékasszony adja, csak oda kell menni érte. Ami meg hozzá jön néha ... innen-onnan. E ettünk, a parkon túl tompán susorgott Párizs hétköznapi élete. Parfümködös, színes nők vonultak feszesen, autóív csikorogtak, jeges ánizslikőrt kortyolgató vendégek cserélődtek a csipkefehér kávéházi székeken. — És .. . — kezdtem volna megint, de az öieg már békésen szuszogott, közbén meg-megvezzentek cserzett? szemhéjai. Óvatosan fölálltam, és elkeveredtem a forgatagban. Grabócz Gábor Szepesi Attila VILLANÁSOK Gyerekkori verklidal rossz íadiaboziból sramíli nyöszörgői tantort dalian, végig az utcasoron udvarok óaranyán ej bo-bolond dal buékavettő dal hetyke bo-bongás mégis mintha bitófán csiszorogna a szél Szigligeti fenyők kék Himalája fenyői a málló várfalak aljén águk közt zsinatol csuszka pirók ciuíege kérgükben lámák csengői rekedt imamalmok lábuknál duruzsol lenn a Tapolca-patak Autóroncs az erdőn bállenten-íeketén áll szurdok tüskebozótján ■ volt görgő palota tengerekig tovatűnt éji üdére ráles kuvik és ráröffen a vadkan kormányán móhiazöld nagyszemű béka guggol Alvilági ákombákom csávó lökd a rizsát gógyin csiripelj hol a korpa mólé kókuszodat mert a kezedbe adom hát letejeld a zsugát és kússz el húzzad a tompost csak ne hiabckold azit, hogy Bem-apó vagyok én Budai barangoló Felhévíz Kisar any gomb Ká pilánlkő Uzaháza Hengert tó Topsa Formányikút Kemecse j volt. muzsikás dűlőnevek élednek körülötted zcndül a táj ezeregy szélsiípon és hegedűn Orsovai Emil Michelangelo Lehet egy isten töíbb, mint régi százak? i Harcol a véső, míg a.z anyag támad* Elgondolom, nagy kő, mi lesz belőled. Most kell, szobrász, hogy tudásod elővedd. Most kell, hogy elfelejtselek, Firenze. Mintha e sors nem tiriannusom lenne. Mintha márványban élhetnék, sokáig. Szüless meg ember, élj kezemtől, Dávid!
