Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
M intha máig látta volna a völgyaldalban a te- nyérlenyamaitokat — pedig hány év telt él azóta? Most már nemigen henceghet az öreg azzal, hogy lemegy itt kézenáttva. Akikor is erővel kellett visszatartani, nehogy megpróbálja. Még ösz- szeitönte volna magát: jó húszmétarnyi meredély ez a part, az alja köves. Mégis erősködött: ő bizony megcsinálja, meg tudja csinálni. Le- tenyerelt a szikkadlt nyári fűbe, föl is lendült, ha nem karolják át a derekát, nekivág, ki tudja, mi történik. Talán hagyni kellett volna, és másképpen történik minden : lehet, lehiggad végre. Igaz, idős volt már akikor, hány éves is lehetett? ötven? ötvenkettő? És ki fogta meg végül is? Sehogy sem tudta az arcokat visszaidézni, csak homályos alakok mozogtak a fejében az öreg szikrázóan éles képe körül. A keresztútra nem emlékezett. Álldogáltak az elágazásnál tanácstalanul, s míg látszatra azon törte a fejét, hogy merre forduljanak, hirtelen elcsodálkozott magukon. Soha nem jártak ők így együtt sehol, az ideális korkülönbség ellenére majdhogynem csak hallgatólagosan voltak testvérek, nem voltak közös ügyeik, igaz, összetűzéseik sem. Míg más fiúk büszkén kísérték húgukat a játszótérre, hogy aztán évek múlva győzzék elmarni őt a galerijüktől, megint később apás- kodjanak fölötte a presszókban, tánc közben, addig ők valami furcsa viszonyban éltek egymás mellett, szinte tökéletes elkülönültségben. Jószerivel most, már felnőtt fejjel lett ez az első közös útjuk, mindjárt ez is milyen gyászos. Találomra intett előre, a töltés mentén nem tévedhetnek el. Emlékezett, hogy a vonatokat bámulta unalmában az ablakból. Nem, dehogy; az udvarról. Könnyen megtalálták a magas léckaput; semmit nem változott, csak sok árnyalattal fakóbb zöldek lettek a lécek. Döbbenten babrált a íapecekkel, gyerekkorában milyen hatalmasnak, masszívnak tűnt ez a csene- vész tákolmány, a zár milyen bonyolultnak, sosem boldogult vele. Egy pöccintéssel kinyitotta. Tizenöt éve is megvan, hogy utoljára itt járt a családdal, mindig ilyen alkalmakkor csapódott egy helyre az egész rokonság. Azóta összezsugorodott a kert, a nagy tönk a fejszével kisbaj fás tuskó lett csupán, a ház, a ház szívszorító, földes kis vityilló. Alacsony, dohos, kihalt kis vityilló. K opogott a betámasztott, szúnyoghálós ajtón, mintha idegen helyen járna. Félrehúzódott rögtön akaratlanul; kis gatyában csapta ki az ajtót, s rohant a kertbe rémülten egy nagy, kövér darázs elől, mely a lekváros kenyerére pályázott. Itt, az elferdült asztal mellett dőltek a névetéstöl a felnőttek, nem törődtek az ijedelmével, sosem érezte magát addig olyan egyedül, annyira elárultalak. Benyomta az ajtót, görnyedten kellett állniuk az alacsony konyhában, a rezsón halkan Totyogott egy kis lábos, az ajtó mellé készítve az üres vizesvödör. Savanyú, nyirkos levegő tapadt a bőrükre. Belesett a szobába: fejjel feléje aludt az öreg a kopott dunyhába csavarodva, nehéz, kínlódó légzéssel, bepólyált lábfeje föltámaszitva az ágyde&z- kára. Ijedten kapta vissza a fejét. Sok rémisztőt: olvasott már hasonló sebekről. Kint toporogtak az udvarban, a beérett cseresznyefa alatt, míg megjött az öregasszony. Abban a húsiz évben, amit az öreggel töltött, egyre kövérebb lett, míg a másik csak soványodott, bár furamód az arca annak nem változott semmit, semmivel sem lett szikárabb, ráncosabb, aszottabb. Az ő számára évtizedeken át változatlan maradt a nagyapja arca, a mosolyogva is dühödt vonásaival, mindig fölajzottan esffiogó saeméneí, Az öregasszony szeme viszont egyre tompább Tett, härteten az volt az érzése, mintha nem is létemének a megállíthatatlan, locsogás köziben rámeredő szemgojyök, csak a szemüveg tartozna az arc üres gödreihez. Rájuk sem figyelve terelte be őket a konyhába, ott sem haffikailt el, csak beszelt, beszélt, mintha célpontnak ültette volna oda őket a sánta hokedlikre, célpontnak, amelyet szavakkal fog összetörni, szétzúzni, megsemmisíteni. Nem is emlékezett, mit mondott nekik, míg végre felébredt az öreg. Csak egy nyögésre telt az erejébőü. Az asszony keffletlertffl becsoszogott a szobába, még onnan is kifelé beszélt hozzájuk, püfött néhányat a Pekarek János Ha élnénk ezer éire# dunyhára, aztán visszajött, mellékesen odavetve; enni akar. Szorongva, rémülten, könnyekkel küszködve álltak az ágy két oldalán.. Besüppedt a matracba szinte egészen. Talán észre sem vette őket. Csak megérezhette, hogy ott vannak, hogy ők azok, mert csukott szemmel egyszer csak beszélni kezdett hozzájuk: örülök, jaj, de örülök, hogy még látlak titeket, tovább is csukott szemmel beszélt, halkan, hangsúlytalanul és sebesen, rövid mondatokat egy lélegzetre, mintha nem merne hosszabbikba kezdeni, hátba nem fejezheti be. Teljesen el-gyöngült a fájdalomtól, erről beszélt, hogy mennyire fáj, egész testét kitöltötte a kín, lefoglalta minden gondolatát, elzsarolta egész lényét, hallgatták önkívületben, a lepusztult szoba falain járatva tekintetüket, aztán a széthajtható, tükrös öltözőállványt nézték, ott volt az ő fényképük is, a keret mellé dugva, kézenfogva álltak az ablak alatt, békés mosollyal, nem értették, sosem értették, miért akarja tőlük ez az ember, hogy ne legyenek már ilyen negédesek,, azt sem értették, mit jelent ez a szó, aki nyugodt volt, az halálra ingerelte az öreget, sosem volt egyetlen- békés pillanata sem, mindig vadul, készakarva felfokozott tempóban élt, élvezettel csapott bele minden kiszámított, féltve őrzött nyugalomba, szándékosan kereste az alkalmat, hogy hátikor- zongató kodkatetekiha vesse magáit, a háború utolsó előtti évéiben kähivoan a bérház folyosójára nyíló ajtó küLn.- csére tűzette a Népszavát, senki sem. bántotta, ismerték, szökevényeket bújtatott^ almakor behívták, maga is meglógott, bombázások alatt ka- tomanuháibian járt kaját lopni, éjszaika egy romos háziból mindenféle lim-lomot hajágált a járőrre. így kaszabolta át magáit az életén, hátra se nézve, de még oldalra sem, senkivel, nem törődve, csak a következő huszárvágás volt fontos a számára. Meg néha ő. Néha. Talán tízszer, ha taláSkozbak összesen az ő huszonéves életében, egy-egy karácsonykor, nagynéha nyaranta, de nem is hiányzott az öreg, valahogy az volt természieftes, hogy mindig titokzatos távoliét vegye körül őt, és szinte szentségitörőnek, saját szentsége meggyialá tójának tűnt, amikor harsányan és váratlanul berobbant egy napjakba, és önfeledt, gyerekkiacaigástói kísérve teljesen szétzilálta azit. Ez lehetett neíki az igazi kin: kiszolgáltatottan, küzdelemre képtelenül feküdni az ágyban, és várni, várni ahelyett, hogy elébe menne az elkerülhetetlennek, a pofájába köpne, és legalább még néhány kemény, s/vungos ütést kiosztana neki, mint szokta a pálya sarkánál a söntiéstől jövet, akár egyszerre öttel szemben is. Kábultan támolyogtak ki a konyháiba, míg az öreg nekiállt áfkötözmi a lábát. E béd után megborotválta. Sosem csinálta még máson, remegő kézzel kevert habot, a könyökében, Valiéiban aprókat nyilallt az ideg, ahogy a penge egyik ősz borostáról a másikra ugrott. Éppen arra gondolt, míg föl-alá siklatta a nyalkán az ócska borotvát, milyen szörnyű lenne, ha pont az ő kezében csúszna meg olyan szerencsétlenül a kés, mikor az öreg torz vi- gyorral kiszólt a szappanhab álól: hülye voltam, hogy megvártam, intett, nem is annyira a lábára, mint inkább meghatározatlanul körbe, nekem kellett volna elintézni magam már régen. Megállt a kezében a borotva, torkán akadt a szó, nem tudta, mit is mondhatna erre. Később újra elöntötte a fájdalom az öreget, megkérte, masszírozza a lábfejét, ő meg, szinte vezeklésképpen, leitekerte a gézit, és közvetlenül a hiányzó nagyujj helyén üszkösödő óriási seb mentén kezdte dörzsölni a felpikke- lyesedett, száraz bőrt. Ha jobb az öreg szive, az egész lábát amputálták volna, az érszűkület teljesen elintézte, de így csak a legrosszabb réseméi avatkoztak be, pár héttel meghosszabbították az életét, haaaküldték, ne vegye el a helyet reményteljesebb betegek elől. Jót tehetett neki a masszázs, hanyatt dőlt, elnyomta az álom. így hagyták ott a kriptaszagú szobában. Szirmay Endre Vihar a Fekete-tengeren Süvít a szél, tajtékzik a tenger sós párát, homokot kavar a vihar a hullámzó messzeségek térdre buknak az égnek piszkos gyöngyház-fénye van sirályok rebbenő, vitorlázó szárnyán nagyon messziről üzenet suhog a Dunántúlról intenek talán a fényes örömök, a tört bánatok a felhők között lila párák lebegnek Hwnyadi lova nyerít újra talán morzsolódik a kék kövek homloka visszhang bukdácsol Neszebár falán. (Neszebár, 1í98Ű. IX. 11.) Zelei Miklós Titkaim kit érdekelnének elévülésetek adatai kit érdekelnek fertőzött titkaitok más titkokat álomtitkaim szeretném mielőtt megsemmisítitek őket megfejteni Gyurits Éva rajza A BEREK SÓHAJA Szél fúj a Berek felől, hideg van. Az öregasszony megáll a konyhaajtóban, visszanéz a Berekre, mond valamit, de nem értem. — Mit mondott, néném? Talán nem is azért beszélt, hogy megértsem, de ha már megkérdeztem, válaszol. — Csak sóhajtozik egész nap — mondja, és elfordítja a fejét. — Ilyenkor már nem tud mást, csak sóhajtozni... — Kicsoda? Ügy néz rám, mint az ér- tetlen gyerekre. — Kicsoda, micsoda ... Hát a Berek. — A Berek? — Az hát. A konyhában meleg van, de az öregasszony nem veti le a kabátját, kendőjét, ösz- ezekucorod’k a sparherd mellett, csak néz rám rejtelmes szemével. — Üdére is van — szólal meg egy ide után suttogva, mintha titkot mondana. — Lidérc ... Éjszakánként, a kert alatt... Aznap reggelre arannyá változott a csitkesövény az erdészház előtt. Június volt. A fiatal erdész telemerte a sajtárt vízzel, és az udvar közepén nekiállt mosakodni. Nagy élvezettel locsolta magát, közben az ide-oda csoszogó Ruzlcska nénivel beszélgetett. — Furcsa álmom volt, néném — villogtatta nedves mosolyát. — Nocsak! — Ravatalon voltam kiterítve. — Ejnye, te bolond — hökkent meg az öregasszony, és bütykös mutatóujjával megfenyegette az erdészt. — Vigyázz, még megver az isten az ilyen beszédért! A konyhából kijött az er- dészné. Középmagas, arányos termetű, szép asszony. Arcát szinte árnyékba . boríKaramazov. Szalay Lajos grafikája tóttá nagy, fekete szempillája. — Mit beszélnek? — Semmi istennek tetszőt — dörmögött az öregasszony. — Azt mondom éppen — hunyorít a férfi —, hogy olyan szép lánnyal álmodtam az éjszaka, hogy még most is lúdbőrös tőle a hátam. Brr... — Belecsapott a vízbe, és harsogó nevetésével fölrebbentett egy madárcsapatot. — Nézd csak! — mosolygott halványan az asszony, és egy kis ideig elnézte a mosakodó férfit. — Megyek — mondta aztán —; fölébredtek a gyerekek., — A küszöbön, mint akinek valami eszébe jutott, megállt. — Benézel apádékhóz? — Egyenesen • oda megyek. Egy kis munkára invitálom az öcsémet. — Csókolom őket — mondta az erdészné, és becsukta maga mögött az ajtót. A férfi meg fölvette zöldgalléros, makkoß kiskabátját, fejébe csapta a fácántollas kalapot, és elindult. A ház, ahová igyekezett, mindössze három kilométerrel odébb, a hercegi erdő túlsó végében volt. Erdész lakott ott is: az apja. Az irtáson haladt fölfelé, a betyárcsárdáig, ott elkanyarodott a csatorna irányába. A riasztó külsejű csárda láttán a mostohaanyja jutott az eszébe, és ettől lelohadt a kedve. Mert igaz, hogy Patkó, a betyár is járt ide valaha, de legutóbb a mostohaanyja volt benne a kocsaná- ros, még özvegyként. Akkoriban kezdett inni olyan eszeveszetten az apja. Mindig itt ült az özvegynél, amíg maga is meg nem özvegyült és a házába vihette az asz- szonyt. Azóta érzi ő olyan hosszúnak ezt a három kilométert a két erdészház között. Fújják rám a tüzet, gondolta keserűen; csak tudnám miért. Talán mert az arcomra van írva, hogy nem szenvedhetem azt az asz- szonyt? Vagy a juss miatt? Azért a rongyos tíz holdért, ami rám és az öcsémre néz majd apám halála után? Talán az is az asszonynak kellene? Amikor az udvarra lépett, apja éppen az ólak felöl jött, nehézkes léptekkel, erdészöltözetben. — Hát te? — nézett rá vérágas szemmel. Amint közelebb lépett hozzá, megérezte a pálinkaszagot. — Csak eljöttem. — Mi a fenét akarsz? — dörmögöt kedvetlenül, és a fia előtt lépett a házba. — Adjon isten! öccse szemében öröm villant. Jó testvérek voltak, szerették egymást, de mostanában ritkán találkoztak. Az asszony sárga arccal állt az ablaknál. — Nem nyughatsz, mi?! — nézett rá gyűlölettel. — Eljöttél, hogy megint megkeverd a ... — Nem magához jöttem — szólt a férfi metsző hangon, és megölelte az öccsét. — Az apámhoz meg az öcsémhez. Talán még szabad... — Hallja, apjuk, hallja! — sipított az asszony. így mer beszélni' velem! Ide jön, rám- r.éz - azzal a kiguvadt szemével. s úgy beszél velem, mint valami ringyóval, maga meg tűri! Hát jól van . . . Kern maradok én itt tovább, egy percig sem. Hanem az adósságát ... — Kuss! — ordított a ház ura. — Te pedig — reccsent a fiára — kotródj innen! Semmi keresnivalód ebben a házban. — Ki akar lökni? — méltatlankodott a férfi. — Hát bántottam én itt valakit? — Takarodj! — üvöltött az apja, és fölkapta á vadászpuskáját. A fiatal erdész elsápadt. — Hát így vagyunk — mondta csöndesen, és kemény pillantást vetett az asszonyra. Erre az, mintha megsebezték volna, fölsikol- tott. — Te haramia, te gyújtogató ... Apjuk, meggyilkol engem ez az állat! — Oda- viharaott a férjéhez, mindkét kezével belekapaszkodott a fegyverbe. — Kifelé! A fiatal erdész egy lépést tett előre, aztán összerogyott. A fegyver még egyet szólt, és az erdészház megtelt a lőporfüst szúrós szagával. A kisebbik fiú felüvöltött, rohant volna a bátyjához, de apja ütésre emelte a puskát. * * * Az öregember közelebb van már a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, remegő feje folyton „nemet” int. Bűne, ha Volt is, megszenvedett érte, nincs az az isten, aki felrója neki még egyszer. Csak ez az átkozott öregség— Ez az állandó remegés, ez a könnyezés, amikor azt a leányt, az unokáját meglátja ... Miután a lány megszerezte az eráőmérnöki diplomát, öccsével együtt meglátogatta az öreget. Mégiscsak az apánk apja, mondta, és keményen öszeszorította az ajkát. Az öregember először a fiú arcába nézett. Engem keresnék? — kérdezte közönyösen. Erre a lány közelebb lépett hozzá. Magát, mondta a fel- indultság legcsekélyebb jele nélkül. Az öregefnber egy ideig meredten nézte, azután átmenet nélkül könnyezni kezdett. És könnyezett, amíg el nem mentek. Azóta a lány — már maga is felnőtt gyermekek anyja —, amikor csak teheti, meglátogatja. Nem szól hozzá, csak nézi az öregembert, aki olyankor mindig könnyezik. Az erdészné pedig — aki mindössze két esztendeig lehetett erdészné — ma is azon töpreng, mivel hívta ki maga ellen a sorsot. Ogy véli, valami nagy bűn terheli a lelkét, amiről maga sem tud, amit csak az égtek tartanak számon. És téli éjszkákon lidércet álmodik a kert alá. Szapudi Antira* SOMOGYI NÉPLAP
