Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
Idő. (Résiiet.) Kéri Imre grafikája VILLI BREINHOLST Ki érti meg a női lelket? Weöres Sándor Ferenczy Béni emlékére Károly és Béni, Valér és Noémi: ó micsoda ritka csoportosat, műit a Bach család, vagy eleven Laokoon-csoport. Köztük Béni, a szobrász, a szelídség szobra volt. Ha rá emlékezem, ablakokat, üvegajtókat látok elcsen metszett napsütésben. El se képzelhetem, mi alkuja lehetett az elmúlással. Élet, halál; ö mindkettőn túljutott, s' ahol szobrai sorban , állanak, ott e kettőről semmi hir, csak nyugalmas néma tudás van. Zelk Zoltán December Cammogva lép, szelet köhög s reszketve rázza vén fejét, amelyről hulló hajaként repül, száll a hó szerteszét. Olykor megáll és nézi a rözsegyűjtő szegényeket s ő őrzi csillaggal ama jászolban alvó kisdedet... Zörgő karú fák sorfala köszönti őt, amerre jár s háta mögött jégfogait csattogtatja már Január! (1936) Gaes Gábor rajza Bocsássanak meg, de én semmiképpen sem értem meg a nőket — és Marianne sem kivétel. Idézhetek egy példát? Nem kell messze mennem érte. Tegnap történt. Naphosszat buzgón dolgoztam, s ebéd után lehuppantam a legöblösebb karosszékbe, hogy egy kicsit pihenjek és újságot olvassak. —Hát ez nagyon kedves dolog — hallatszott ekkor Marianne rosszalló hangja a fülem mögött. Uramisten, már-már éppen elszundítottam! — Nos, hát már pihenni sem lehet egy icipicit? — dörmögtem az orrom alá. — Ez a te icipicid egyre hosszabb lesz ... Pompás élvezet egy olyan férfi feleségének lenni, aki minden este az igazak álmát alussza, s közben úgy tesz, mintha az újságot vagy a tévét bámulná. — Szerdán sakkozni mentem, szombaton pedig egy jubileumi ebéden voltam. — Igen, te ebéden voltál, és te sakkozni mentél. Mit gondolsz, én hol voltam? — Itthon voltál — találtam ki. — Így igaz ..; Ereztem, hogy e szavak után vészjósló csend támadt a szobában. A levegő villámgyorsan vihar előtti elektromossággal telt meg. — Szerintem jó volna inni egy esé- sze kávét — dünnyögtem. — Nem maradt abból a szilvás pitéből, amelyet a kedves édesanyád sütött? Marianne mindig felragyogott, amikor az anyukájának a pitéjét dicsértem, most azonban ez sem hatott. — Utoljára pontosan egy évvel és két nappal ezelőtt hívtál szórakozni. Eszedbe sem jut, hogy én örökké e négy fal között forgolódom, mint egy motolla, és semmi reménysugarat sem látok! Te sohasem jössz oda hozzám, és nem mondod: — Menjünk el ebédelni valahova. — Hogy legalább ne kelljen edényt mosogatnom! — Hiszen segítek neked ... néha ... amikor ... — Vagy színházba! Már nem is emlékszem, mikor hívtál utoljára színházba, olyan régen volt — De hiszen időnként járunk színházba ... amikor olyasmi megy, amit érdemes megnézni. Hiszen ezek a modern abszurd darabok ... — Már eszembe jutott! Akkor voltunk utoljára, amikor azt a piros ruhát varrattam magamnak. Azt a taft- ruhát, emlékszel? Amelyik annyira tetszett nekem, és annyi éven keresztül hordtam. Most azzal törlőd az autót... Így csak Marianne tud beszélni. Mi mást tehettem volna, mint hogy bűntudatosan az újság mögé bújjak? — ... arról már nem is beszélek, hogy valamikor táncolni is hívhatnál. De te bizonyára szégyellsz egy negyvenéves asszonnyal táncolni, olyannal, mint én. — Ugyan, dehogy... majd valamikor elmegyünk ... — Valamikor! Igen ... száz év múlva! Hát én megyek aludni! Anya pitéjét megtalálod a pohárszéken, ha gusztusod támad rá. Jó éjszakát! Szomorú este, nagyon- nagyon szomorú ... Szombaton délután öt óra tájban kimentem a konyhába, és egy óriási csokor rózsát nyújtottam át Marian- nenak. — Drágám — mondtam —, ezt neked hoztam! — Nekem? Mit akarsz ezzel mondani? — Semmit, csak azt, hogy hoztam neked egy csokor rózsát! Marianne fürkészőn nézett rám. — Részeg vagy? Kissé sértve éreztem magam. — Semmit sem ittam! — Te sohasem szoktál virágot ajándékozni nekem. Hol voltál egész nap? Nem mondta meg nyíltan, de láttam rajta, hogy mit gondol. Azt gondolta, hogy én hölgytársaságban voltam, és ő cseppet sem csodálkozna, ha egy szőke női hajszálat találna a zakómon. — Hol voltam? — mondtam. — SorbaáHtam jegyért. Színházba megyünk. — Remélem, nem ma? — De éppen ma! — De hát én ma egész nap mostam! Nagymosást csináltam ... Ilyen frizurával nem mehetek el hazulról! — Előbb elmegyünk ebédelni. Rendeltem egy kétszemélyes asztalt. — No és a borsóleves? Hiszen csodálatos borsólevest íőztem, füstölt szeggyel ... ó ...hát ez szörnyű! No és a hajam — olyan kócos, hogy sohasem tudom rendbe hozni! Meg aztán, mit vegyek föl? Azt a régi ruhát, amely már három évvel ezelőtt is kiment a divatból? Meg aztán tésztát tettem föl kelni, pitének ... És zokogni kezdett. Ö istenem, ki érti meg a női lélek rejtelmeit? (Fordította: Gellért György) A magyar múlt mosolya Nagyenyedi demokritus Vida István tréfái Teleki Mihálynak két asztali embere volt: Vida István, ki tordai hadnagyságot viselt (láttam leírva képét, mely alá ez volt írva: Stephanus Vida, Bonus Dux Tordae), a másik volt Ku- bunyi. Ezek nappal bolon- doskodtak Teleki előtt, éjjel pedig tanácsosai voltak. Vida tréfái közül sok most is emlékezetben van. Felírok ide néhányat, hogy el ne felejtődjenek olyan könnyen. Mikor teleki Mihály a maga méltóságának csaknem íeteő pontján ült, de nem volt templomos ember, monda Vida: SOMOGYI NÉPLAP — Uram, egy nagy gonoszságot cselekszem Ki- gyelmed ellen, s azután el- búvom bátorságos helyre, hogy Kegyelmed engemet meg ne találhasson. — Hová, hová tudnál előlem tlbúvni, kurafia? — kérdezte Teleki. — Én bizony csak a ger- nyeszegi templomba — felelte Vida. Hallván ezt Teleki, elfordult tőle, mert tudja, mit tesz a Vida István vágása. * * • Látá Vida, hogy Teleki „ritkaságok házát” készít, s ahol valami régi ritkaságot, monétát (=pénzt) vagy egyebet kap, erővel is kifacsarja, senki nem merte megvonni tőle, mint Oloszteléken is Dániel Ferenc kedve ellen odaadta a siclust (—régi pénzt). Vida István is csináltatott holmi mesteremberrel egy nagy durva pallóst, durván Attila nevét reéattette, vizűéi aaegbntőz- te, míg erősen megrozsdaso- dott, azután tisztította hamuval teltül, és a maga házában a fogasra tette. Ezt s rajta az Attila nevet meglátta (Vida is úgy akarta) egy nemes ember, i hogy magának gráciát vadásszon, béfútfca Telekinek... Parancsolta Teleki legottan Vi- dának, hogy küldje Gernye- szegre azt a régi pallós vasat. Vida őrült, de aztán végre valaki, megmutatta Telekinek, hogy az a ritkaság aktok rántás. ! * 1 Felfogadja Telekinek Vida, hogy ma a fejedelemmel, az akkori szokás szelént, kezet fog tizenkétezer, s még sem veszi észre a jámbor Apafi. Véghez is vitte köntösvártoztaUteokkal. Ti- zenkettódször szász papok jöttek a íejedelerpjiez Ebesfalvára udvarolni. Ezeket mind addig késleltette, míg a szomszéd faluból a káplán köntösét elhozatta, és abban ment bé a szász papok között a fejedelemhez és kezet fogott véle a fejedelem. így esúfolkodtak a jámbor együgyű fejedelem- meL Kímélte a feleségét Macskási Katát feleségül vette Kemény Sámuel a sok jószágért, noha nem volt igen formás és időske is volt a kisasszony, sőt egyik ágon harmadik ízig atyjafia. De hozzáment Kati, szült is egyet, s az meghalván, nem lón maradéka. A jószágigazgatásban az asz- szony nagyon megkönnyeb- bíté báró Sámuelt, úgyhogy ennek az úrnak egyéb dolga nem volt, csak a paripák, kopók, agarak és a pipa. De ő is kíméleni kívánván az asszonyt, előkapott egy frajt (—szolgálólányt). Rajtaérte az asszony, és keményen fogta Keményt. Szegény Sámuel nem tudta magát egyébben menteni, hanem ezt mondta: Nevetni jó Ihaj-csuhaj, megint öregedtünk egy esztendővel! — De mi van ezen ennyi mókázni, mulatni, nevetni- való, hogy öregszünk? Vagy épp arra szolgál ilyenkor az egész országot betöltő móka, humor, kabaré, hogy ne igen gondoljunk bele az idő múlásába? — Bizony, szinte ünneprontás volna születésének éjszakáján idézni Petőfit: ... Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint a futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. Akármint van, az év utolsó köznapja — pontosabban : köznap estéje — ésa- revétlenül ünneppé változott: méghozzá az utóbbi évtizedekben az egykori úripolgári mulatságból valóságos népünneppé: annyi magánjellegű és intézményes jókedv, az egész társadalmat és minden korosztályt átfogó vidámság egyetlen ünnepünkön sem torlódik, mint az esztendő halotti torán. Hogy miért éppen a mulatság eme figyelmeztető állomásait cövekeljük ki bohócsapkával, a vidámságok népünnepével? — Nevetni jó, és ami jólesik, abban ne keressünk egyéb logikát; bőven elég az. logikának, hogy jólesik. Igaz, a jókedv, a valóság könnyen gyanúba is keveredik — mint minden egyéb, ami jólesik az embernek: szerelem, bor, töltött káposzta. Egyszer talán okkal, másszor ok nélkül... Hihetetlenül erős vonzása van: ellenállhatatlan vonzása. Erre a magam életéből is meggyőző példát mondhatok. Valamikor mi, hárman osztálytársak, diákköri jóbarátok, egyszerre udvaroltunk ugyanannak a kislánynak a sárospataki Újtelepen, és — bármilyen hihetetlen — ez a közös udva- rolgatás semmiben sem zavarta barátságunkat Igaz, nem az a hagyományos — rámenős, célratörő — udvarlás volt még az is lehetséges, hogy nem udvarlás volt, csak épp jóléreztük magunkat együtt. Nos, mi hárman, jóbarátok, ha kellemesen akartuk eltölteni a vasárnap délutánt, összeszervezkedtünk, kisétáltunk az Újtelepre, és biztos, hogy kellemesen töltöttük el. Senki úgy nem tudott kacagni, mint az a kislány. Ügy áradt belőle a napsugaras derű, a romolhatatlan jó kedély, hogy mindig és ellenállhatatlanul magával ragadta a társaságot; föl- pezsgett volna a vér az 6 Közelében még az életuntakban is. Senki az ő áramkó— Csak tégedet akartalak kímélni, feleség. — Ugyan ne kíméljen kegyelmed engemet! — mondta Kati. Jeles komédia Kassán a jezsuita páterek egy derekas komédiát csináltak, minthogy affélékben igen tudósok. Többi között másunnan kért drága, pa- szomántos köntösökbe öltöztettek tizenkét tolvajt, azt akarván kikomédiázni, mint tolvajkodnak a cifra köntösökben az olasz, franc, áng- lus és német lopok. Sokféle mesterséges lopásoknak csuda mesterségé módjaira is megtanították őket, melyeket produkáltak a teátro- mon, de azután a városban az urak szállásain is. Végre mind a tizenketten azon köntösökben elszöktek, s e napig oda vannak. A jezsuiták pedig háromezer forintnál többet fizettek azoknak, akiktől az öltözeteket kérették és hozatták... E jeles komédia! (1762) réböl nem szakadhatott ki, érzékelni is elfelejtettük az idő múlását. Sokszor eltűnődtem én ezen a varázslaton már akkor is. Mert úgy van, igaz: nevetni jó. Vonzza az embert a jó kedély, taszítja a rossz kedv. Igaz, igaz, de azért ez csak a felszín igaza idáig. Ha a szülőfalumra, a családi környezetemre visszagondolpk, nem állíthatnám, hogy ott valami nagy becsülete volt volna az önfeledt nevetésnek, s. nevettetésnek, a tréfacsiná- lásnak. Gyakranbban mint nem, éppen azt a megrovó minősítést kapta: „helyle- lenkedés”. És nemcsak a mi családunkban, és nemcsak a falumban. Figyeljük csak, már a szavak is milyen éles különbséget tesznek jókedv és jókedv közt, s ugyanazt, a fogalmat olyan eltérő értek- jelzéssel, értékítélettel, olyan ellentétes hangulati hatásokkal fejezték ki, hogy már-már nem is azonosítható önmagával a fogalom! Azt mondjuk például: mosolyog, nevet. De milyen más az ítélet ebben: vigyorog, acsarít. Mondhatom valakire: kuncog, de mondhatom azt is: vihog, nyihog, vihorász. Emlékszem Veres Péternek egy régebbi írására* Szilveszter esti tudósítás Balmazújvárosról. 1936 szilveszterén, nyolc óra tájt járja a csendes, sötét utcákat: az ablakok sötétek; tízhúsz házat is elhagy, míg egy világos ablakot lát; ott sem mulatnak, legfeljebb kártyáznak, esetleg fekvőbeteg vagy gyermekágyas asz- szony mellett pislog a lámpa. A szegénysoron még ez sincs, csak végig a vaksötét; járda sincs, a fagyos rögökben bukdácsol az író; itt még a kutyák sem ugatnak, nincsenek már kutyák; nem fizettek adót értük, s elvűbe te őket a sintér. Vajon ez a társadalmi háttér magyarázza, elődeink ítéletében mitől vált a jókedv olyan könnyen helytelenkedéssé? Csakhogy van nekem másfajta emlékem is ugyanerről a társadalmi háttérről. Gyermekkorom Sándor bácsija, a szentistváni Ináncsi Sándor, aki .első kaszás volt és bandagazda az aratóknál; tekintélyes embernek számított a maga körében a munkában is meg abban is, hogy a kis aratóközösség érdekeit munkáltatóval, hatósággal szemben ő képviselte. Nos, vacsora után meg hosszabb pihenőkön nem volt nála mókásabb ember: tréfált, utánozta a többieket, maskarának öltözött be, ma- gáraszédte a matyólányok sokráncú szoknyáit, a másik idősebb aratóval, a szintén hatvan felé tartó Koncz Antal bácsival együtt kis jeleneteket rögtönzött, s mindez nem ártott a tekintélyének. Sőt: átragadt jókedve a többiekre — tanú vagyok rá —, a kemény munkában megfáradt, nehéz életű, sokat nélkülöző társaira. Lám, jólesett a nevetés nekik is. De vajon annak a nyugdíjas csepeli munkásnak nem esett jól, aki az Olvasó Munkás Klubban azt mondta egy kabaréműsorra: jókat röhögtünk, s épp azon a legjobbakat, amin inkább sírnunk kellene ... Nem szaporítom tovább az ellentmondásokat, hiszen csak jelezni akartam, mifajta ítéletekre, nézetkülönbségekre is okot adnak jóízű nevetéseink. Maradok én csak a magam receptjénél: nevetni jó. Feledtetni a szárnyas idő múlását az egymást érő szilveszterestéken. Pihenésnek is jó — az olyanok számára tudniillik, akiknek mindig van miben elfáradniuk. Kikapcsolódásnak is jó, nehéz, emésztő gondok áramköréből — azok számár« tudniillik, akik ilyen áramkörökbe be varrnak kapcsolódva. Fekete Gyufa
