Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

Idő. (Résiiet.) Kéri Imre grafikája VILLI BREINHOLST Ki érti meg a női lelket? Weöres Sándor Ferenczy Béni emlékére Károly és Béni, Valér és Noémi: ó micsoda ritka csoportosat, műit a Bach család, vagy eleven Laokoon-csoport. Köztük Béni, a szobrász, a szelídség szobra volt. Ha rá emlékezem, ablakokat, üvegajtókat látok elcsen metszett napsütésben. El se képzelhetem, mi alkuja lehetett az elmúlással. Élet, halál; ö mindkettőn túljutott, s' ahol szobrai sorban , állanak, ott e kettőről semmi hir, csak nyugalmas néma tudás van. Zelk Zoltán December Cammogva lép, szelet köhög s reszketve rázza vén fejét, amelyről hulló hajaként repül, száll a hó szerteszét. Olykor megáll és nézi a rözsegyűjtő szegényeket s ő őrzi csillaggal ama jászolban alvó kisdedet... Zörgő karú fák sorfala köszönti őt, amerre jár s háta mögött jégfogait csattogtatja már Január! (1936) Gaes Gábor rajza Bocsássanak meg, de én semmiképpen sem értem meg a nőket — és Marianne sem kivétel. Idézhetek egy pél­dát? Nem kell messze men­nem érte. Tegnap történt. Naphosszat buzgón dolgoz­tam, s ebéd után lehuppan­tam a legöblösebb karosszék­be, hogy egy kicsit pihenjek és újságot olvassak. —Hát ez nagyon kedves dolog — hallatszott ekkor Marianne rosszalló hangja a fülem mögött. Uramisten, már-már éppen elszundítot­tam! — Nos, hát már pihenni sem lehet egy icipicit? — dörmögtem az orrom alá. — Ez a te icipicid egyre hosszabb lesz ... Pompás él­vezet egy olyan férfi felesé­gének lenni, aki minden es­te az igazak álmát alussza, s közben úgy tesz, mintha az újságot vagy a tévét bámul­ná. — Szerdán sakkozni men­tem, szombaton pedig egy jubileumi ebéden voltam. — Igen, te ebéden voltál, és te sakkozni mentél. Mit gondolsz, én hol voltam? — Itthon voltál — találtam ki. — Így igaz ..; Ereztem, hogy e szavak után vészjósló csend támadt a szobában. A levegő villám­gyorsan vihar előtti elektro­mossággal telt meg. — Sze­rintem jó volna inni egy esé- sze kávét — dünnyögtem. — Nem maradt abból a szilvás pitéből, amelyet a kedves édesanyád sütött? Marianne mindig felragyo­gott, amikor az anyukájának a pitéjét dicsértem, most azonban ez sem hatott. — Utoljára pontosan egy évvel és két nappal ezelőtt hívtál szórakozni. Eszedbe sem jut, hogy én örökké e négy fal között forgolódom, mint egy motolla, és semmi reménysugarat sem látok! Te sohasem jössz oda hozzám, és nem mondod: — Menjünk el ebédelni valahova. — Hogy legalább ne kelljen edényt mosogatnom! — Hiszen segítek neked ... néha ... amikor ... — Vagy színházba! Már nem is emlékszem, mikor hívtál utoljára színházba, olyan régen volt — De hiszen időnként já­runk színházba ... amikor olyasmi megy, amit érdemes megnézni. Hiszen ezek a modern abszurd darabok ... — Már eszembe jutott! Akkor voltunk utoljára, ami­kor azt a piros ruhát varrat­tam magamnak. Azt a taft- ruhát, emlékszel? Amelyik annyira tetszett nekem, és annyi éven keresztül hord­tam. Most azzal törlőd az autót... Így csak Marianne tud be­szélni. Mi mást tehettem vol­na, mint hogy bűntudatosan az újság mögé bújjak? — ... arról már nem is be­szélek, hogy valamikor tán­colni is hívhatnál. De te bi­zonyára szégyellsz egy negy­venéves asszonnyal táncolni, olyannal, mint én. — Ugyan, dehogy... majd valamikor elmegyünk ... — Valamikor! Igen ... száz év múlva! Hát én megyek aludni! Anya pitéjét megta­lálod a pohárszéken, ha gusz­tusod támad rá. Jó éjszakát! Szomorú este, nagyon- na­gyon szomorú ... Szombaton délután öt óra tájban kimentem a konyhá­ba, és egy óriási csokor ró­zsát nyújtottam át Marian- nenak. — Drágám — mondtam —, ezt neked hoztam! — Nekem? Mit akarsz ez­zel mondani? — Semmit, csak azt, hogy hoztam neked egy csokor ró­zsát! Marianne fürkészőn nézett rám. — Részeg vagy? Kissé sértve éreztem ma­gam. — Semmit sem ittam! — Te sohasem szoktál vi­rágot ajándékozni nekem. Hol voltál egész nap? Nem mondta meg nyíltan, de láttam rajta, hogy mit gondol. Azt gondolta, hogy én hölgytársaságban voltam, és ő cseppet sem csodálkoz­na, ha egy szőke női hajszá­lat találna a zakómon. — Hol voltam? — mond­tam. — SorbaáHtam jegyért. Színházba megyünk. — Remélem, nem ma? — De éppen ma! — De hát én ma egész nap mostam! Nagymosást csináltam ... Ilyen frizurá­val nem mehetek el hazul­ról! — Előbb elmegyünk ebé­delni. Rendeltem egy kétsze­mélyes asztalt. — No és a borsóleves? Hi­szen csodálatos borsólevest íőztem, füstölt szeggyel ... ó ...hát ez szörnyű! No és a hajam — olyan kócos, hogy sohasem tudom rendbe hoz­ni! Meg aztán, mit vegyek föl? Azt a régi ruhát, amely már három évvel ezelőtt is kiment a divatból? Meg az­tán tésztát tettem föl kelni, pitének ... És zokogni kezdett. Ö is­tenem, ki érti meg a női lé­lek rejtelmeit? (Fordította: Gellért György) A magyar múlt mosolya Nagyenyedi demokritus Vida István tréfái Teleki Mihálynak két asz­tali embere volt: Vida Ist­ván, ki tordai hadnagyságot viselt (láttam leírva képét, mely alá ez volt írva: Ste­phanus Vida, Bonus Dux Tordae), a másik volt Ku- bunyi. Ezek nappal bolon- doskodtak Teleki előtt, éjjel pedig tanácsosai voltak. Vi­da tréfái közül sok most is emlékezetben van. Felírok ide néhányat, hogy el ne felejtődjenek olyan könnyen. Mikor teleki Mihály a maga méltóságának csaknem íeteő pontján ült, de nem volt templomos ember, mon­da Vida: SOMOGYI NÉPLAP — Uram, egy nagy go­noszságot cselekszem Ki- gyelmed ellen, s azután el- búvom bátorságos helyre, hogy Kegyelmed engemet meg ne találhasson. — Hová, hová tudnál elő­lem tlbúvni, kurafia? — kérdezte Teleki. — Én bizony csak a ger- nyeszegi templomba — fe­lelte Vida. Hallván ezt Teleki, elfor­dult tőle, mert tudja, mit tesz a Vida István vágása. * * • Látá Vida, hogy Teleki „ritkaságok házát” készít, s ahol valami régi ritkaságot, monétát (=pénzt) vagy egye­bet kap, erővel is kifacsar­ja, senki nem merte meg­vonni tőle, mint Oloszteléken is Dániel Ferenc kedve el­len odaadta a siclust (—ré­gi pénzt). Vida István is csináltatott holmi mesterem­berrel egy nagy durva pal­lóst, durván Attila nevét reéattette, vizűéi aaegbntőz- te, míg erősen megrozsdaso- dott, azután tisztította ha­muval teltül, és a maga há­zában a fogasra tette. Ezt s rajta az Attila nevet meg­látta (Vida is úgy akarta) egy nemes ember, i hogy magának gráciát vadásszon, béfútfca Telekinek... Pa­rancsolta Teleki legottan Vi- dának, hogy küldje Gernye- szegre azt a régi pallós va­sat. Vida őrült, de aztán vég­re valaki, megmutatta Tele­kinek, hogy az a ritkaság aktok rántás. ! * 1 Felfogadja Telekinek Vi­da, hogy ma a fejedelemmel, az akkori szokás szelént, kezet fog tizenkétezer, s még sem veszi észre a jám­bor Apafi. Véghez is vitte köntösvártoztaUteokkal. Ti- zenkettódször szász papok jöttek a íejedelerpjiez Ebes­falvára udvarolni. Ezeket mind addig késleltette, míg a szomszéd faluból a káp­lán köntösét elhozatta, és abban ment bé a szász pa­pok között a fejedelemhez és kezet fogott véle a feje­delem. így esúfolkodtak a jámbor együgyű fejedelem- meL Kímélte a feleségét Macskási Katát feleségül vette Kemény Sámuel a sok jószágért, noha nem volt igen formás és időske is volt a kisasszony, sőt egyik ágon harmadik ízig atyja­fia. De hozzáment Kati, szült is egyet, s az meghal­ván, nem lón maradéka. A jószágigazgatásban az asz- szony nagyon megkönnyeb- bíté báró Sámuelt, úgyhogy ennek az úrnak egyéb dol­ga nem volt, csak a pari­pák, kopók, agarak és a pi­pa. De ő is kíméleni kíván­ván az asszonyt, előkapott egy frajt (—szolgálólányt). Rajtaérte az asszony, és ke­ményen fogta Keményt. Sze­gény Sámuel nem tudta ma­gát egyébben menteni, ha­nem ezt mondta: Nevetni jó Ihaj-csuhaj, megint öre­gedtünk egy esztendővel! — De mi van ezen ennyi mókázni, mulatni, nevetni- való, hogy öregszünk? Vagy épp arra szolgál ilyenkor az egész országot betöltő mó­ka, humor, kabaré, hogy ne igen gondoljunk bele az idő múlásába? — Bizony, szin­te ünneprontás volna szü­letésének éjszakáján idézni Petőfit: ... Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagy­apáink mellett... Csak annyi az élet, mint a futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. Akármint van, az év utol­só köznapja — pontosab­ban : köznap estéje — ésa- revétlenül ünneppé válto­zott: méghozzá az utóbbi évtizedekben az egykori úri­polgári mulatságból valósá­gos népünneppé: annyi ma­gánjellegű és intézményes jókedv, az egész társadal­mat és minden korosztályt átfogó vidámság egyetlen ünnepünkön sem torlódik, mint az esztendő halotti to­rán. Hogy miért éppen a mulatság eme figyelmeztető állomásait cövekeljük ki bohócsapkával, a vidámsá­gok népünnepével? — Ne­vetni jó, és ami jólesik, ab­ban ne keressünk egyéb lo­gikát; bőven elég az. logi­kának, hogy jólesik. Igaz, a jókedv, a valóság könnyen gyanúba is keve­redik — mint minden egyéb, ami jólesik az embernek: szerelem, bor, töltött ká­poszta. Egyszer talán okkal, másszor ok nélkül... Hihetetlenül erős vonzása van: ellenállhatatlan vonzá­sa. Erre a magam életéből is meggyőző példát mondha­tok. Valamikor mi, hárman osztálytársak, diákköri jó­barátok, egyszerre udvarol­tunk ugyanannak a kislány­nak a sárospataki Újtele­pen, és — bármilyen hihe­tetlen — ez a közös udva- rolgatás semmiben sem za­varta barátságunkat Igaz, nem az a hagyományos — rámenős, célratörő — ud­varlás volt még az is lehetséges, hogy nem udvar­lás volt, csak épp jóléreztük magunkat együtt. Nos, mi hárman, jóbarátok, ha kel­lemesen akartuk eltölteni a vasárnap délutánt, össze­szervezkedtünk, kisétáltunk az Újtelepre, és biztos, hogy kellemesen töltöttük el. Senki úgy nem tudott ka­cagni, mint az a kislány. Ügy áradt belőle a napsu­garas derű, a romolhatatlan jó kedély, hogy mindig és ellenállhatatlanul magával ragadta a társaságot; föl- pezsgett volna a vér az 6 Közelében még az életuntak­ban is. Senki az ő áramkó­— Csak tégedet akartalak kímélni, feleség. — Ugyan ne kíméljen ke­gyelmed engemet! — mond­ta Kati. Jeles komédia Kassán a jezsuita páterek egy derekas komédiát csi­náltak, minthogy affélékben igen tudósok. Többi között másunnan kért drága, pa- szomántos köntösökbe öl­töztettek tizenkét tolvajt, azt akarván kikomédiázni, mint tolvajkodnak a cifra köntö­sökben az olasz, franc, áng- lus és német lopok. Sokfé­le mesterséges lopásoknak csuda mesterségé módjaira is megtanították őket, me­lyeket produkáltak a teátro- mon, de azután a városban az urak szállásain is. Végre mind a tizenketten azon köntösökben elszöktek, s e napig oda vannak. A jezsui­ták pedig háromezer forint­nál többet fizettek azoknak, akiktől az öltözeteket kéret­ték és hozatták... E jeles komédia! (1762) réböl nem szakadhatott ki, érzékelni is elfelejtettük az idő múlását. Sokszor eltűnődtem én ezen a varázslaton már ak­kor is. Mert úgy van, igaz: nevetni jó. Vonzza az em­bert a jó kedély, taszítja a rossz kedv. Igaz, igaz, de azért ez csak a felszín iga­za idáig. Ha a szülőfalum­ra, a családi környezetem­re visszagondolpk, nem ál­líthatnám, hogy ott valami nagy becsülete volt volna az önfeledt nevetésnek, s. nevettetésnek, a tréfacsiná- lásnak. Gyakranbban mint nem, éppen azt a megrovó minősítést kapta: „helyle- lenkedés”. És nemcsak a mi családunkban, és nemcsak a falumban. Figyeljük csak, már a szavak is milyen éles kü­lönbséget tesznek jókedv és jókedv közt, s ugyanazt, a fogalmat olyan eltérő értek- jelzéssel, értékítélettel, olyan ellentétes hangulati hatá­sokkal fejezték ki, hogy már-már nem is azonosítha­tó önmagával a fogalom! Azt mondjuk például: mo­solyog, nevet. De milyen más az ítélet ebben: vigyo­rog, acsarít. Mondhatom va­lakire: kuncog, de mondha­tom azt is: vihog, nyihog, vihorász. Emlékszem Veres Péter­nek egy régebbi írására* Szilveszter esti tudósítás Balmazújvárosról. 1936 szil­veszterén, nyolc óra tájt járja a csendes, sötét utcá­kat: az ablakok sötétek; tíz­húsz házat is elhagy, míg egy világos ablakot lát; ott sem mulatnak, legfeljebb kártyáznak, esetleg fekvőbe­teg vagy gyermekágyas asz- szony mellett pislog a lám­pa. A szegénysoron még ez sincs, csak végig a vaksötét; járda sincs, a fagyos rögök­ben bukdácsol az író; itt még a kutyák sem ugatnak, nincsenek már kutyák; nem fizettek adót értük, s elvűbe te őket a sintér. Vajon ez a társadalmi háttér magyarázza, elődeink ítéletében mitől vált a jó­kedv olyan könnyen helyte­lenkedéssé? Csakhogy van nekem másfajta emlékem is ugyan­erről a társadalmi háttérről. Gyermekkorom Sándor bá­csija, a szentistváni Ináncsi Sándor, aki .első kaszás volt és bandagazda az aratóknál; tekintélyes embernek számí­tott a maga körében a munkában is meg abban is, hogy a kis aratóközösség érdekeit munkáltatóval, ha­tósággal szemben ő képvi­selte. Nos, vacsora után meg hosszabb pihenőkön nem volt nála mókásabb ember: tréfált, utánozta a többieket, maskarának öltözött be, ma- gáraszédte a matyólányok sokráncú szoknyáit, a másik idősebb aratóval, a szintén hatvan felé tartó Koncz An­tal bácsival együtt kis jele­neteket rögtönzött, s mind­ez nem ártott a tekintélyé­nek. Sőt: átragadt jókedve a többiekre — tanú vagyok rá —, a kemény munkában megfáradt, nehéz életű, so­kat nélkülöző társaira. Lám, jólesett a nevetés nekik is. De vajon annak a nyug­díjas csepeli munkásnak nem esett jól, aki az Olva­só Munkás Klubban azt mondta egy kabaréműsorra: jókat röhögtünk, s épp azon a legjobbakat, amin inkább sírnunk kellene ... Nem szaporítom tovább az ellentmondásokat, hiszen csak jelezni akartam, mifaj­ta ítéletekre, nézetkülönb­ségekre is okot adnak jóízű nevetéseink. Maradok én csak a ma­gam receptjénél: nevetni jó. Feledtetni a szárnyas idő múlását az egymást érő szil­veszterestéken. Pihenésnek is jó — az olyanok számá­ra tudniillik, akiknek min­dig van miben elfáradniuk. Kikapcsolódásnak is jó, ne­héz, emésztő gondok áram­köréből — azok számár« tudniillik, akik ilyen áram­körökbe be varrnak kapcso­lódva. Fekete Gyufa

Next

/
Thumbnails
Contents