Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
H ajnal voit, amikor egyedül maradt Fénylőn homályos hajnal. A napnak egytized másodperc múlva kellett volna átszakítania a horizont szürke vonalát — az időpontot később azonosította is a kalendáriumban; a nap 7.16 órakor kél... A varjakat nézte, ahogyan abban a csalóka fényességben még kótyagosan röpülik első köreiket, ügyetlenül egymás szárnyának ütődve. Maga sem tudta jói fölmérni a távolságokat. A messzi dombok közelebb húzódtak, a ház lábától magasba szaladok eltávolodtak. Először látta ezt a világot Máskor későn kelt, amikor az ablakon túl levő dolgok már rendbe sorakoztak, • a varjúcsapat is visz- szagubbaszkodott a temető fáira. Moot maga sem tudta, hogy miért riadt fia, és rácsodálkozott a furcsa fénytörésekre Csak néhány pillanatra vesztette el eszméletét Még az ágyra visszaesni sem volt ideje, valamilyen furcsa, görnyedt, félbemaradt testtartásból egyenesedett ki újra. Először azt hitte, elaludt. Nem is csodálkozott, mindig ilyenkor nyitja ki a szemét — de soha sem áll föl —, azután becsukja és alszik tovább. A következő másodpercben már érezte; ez nem a megszokott új álom volt. Tétován elfordult az ablaktól, nem is keilett volna megtennie, meg sem ijedi az egyedülléttől; már bizonyos volt benne. Amikor a napkelte idejét keresgélte, akkor jutott eszébe, hogy az első pillanatokban nem érzett szomorúságot. Furcsállta, de csak felsejlett benne a gondolat Újra a varjakat nézte, más élőlényeket is keresgélt, de elunta, hiszen úgy sincsenek.. Kopogott az ablakon, résnyi- re nyitva az erkélyajtőt károgott nekik, mint kölyök- korában az udvaron, amikor nevetni akart, az öreg házmesteren ahogy az dühödt képpel előrohan légpuskájával a varjúhangra. A madarak rá se hederí- lettek. Egy kicsit csalódottan csukta be az ajtót, valami olyasfélét remélt, amilyent az állatoknak prédikáló Szent Ferencről olvasott egy puha borítású régi könyvecskéből. Még egy darabig bámulta a feketén kavargó csapatot, aztán rápillantott az órára; nem állt meg. Hajnal maradt, de a mutatók már a római nyolcashoz és a tizenketteshez közeledtek. — Víri, xil, viil xii — motyogta és akkor érezte először azt az érzést Egy gondolatnyi ideig tartott. Talán a huzat — morfondírozott, és az egyik kezével a haját, másikkal az arcát érintette meg. A huzat.. H amar el is felejtette az egészet. Elbotorkált a ház sötéteb- bik oldala felé, a konyhába. Fölkattintotta a villanyt, kávét kevert a gyorsan oldódó porból, s közben gzt gondolta: legjobb lesz élmennie otthonról. Nem sietett, semmi sem sürgette. Komótosan válogatta ki a szekrényből ruháit, a legjobbakat vette elő, mintha készülne valahová. Egyszer, régen így öltözködött élete első randevújára, ahová a másik nem ment el. Várta egy darabig, elunta később a toporgást és hazament. Nem mérgelődött; annyit fogadott meg akkor, hogy soha többé nem öltözködik választékosán, nem készülődik körültekintően. Most is vigyorgott magán, amint megszegte fogadalmát, de azért sem gyorsította a tempót. Minden ruhadarabot gondosan megnézett. Még soha sem volt ilyen elegáns. — Ez jó lesz! Biztos siker! Különösen biztos, mert senki sem látja — mondta a tükörnek. Fölkapta kulcsait, indulás előtt még fölhajtóit egy pohár vizet, azután a lépcsöházba kilépve puhán, csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Meghívta a liftet. A zölden hunyorgó fények jelezték, hogy a huszonegyedik emeletről indult fölfelé. Mindig szerelte nézni a sorban föl villanó kte lámpákat, néha az ujját rájuk téve követte is fényeiket Amikor kigyulladt a scéakifcHMsM, kopogott az ajLUTHÁR PÉTER Hajnal hét napig tón. Köszönt a semminek, ahogy kinyílt a narancsszínű kalitka. Egyszer egy észrevétlenül odakerült szomszéd, ezért rémülten nézett rá, de ő nem zavartatta magát, továbbra is fennhangon üdvözölte a felvonót, s akik néha-néha ilyenkor belebotlottak, megszokták furcsa viselkedéséit. Most sem tett másképp, még egy kicsit meg is hajolt, s miután megnyomta a G-jelű gombot, eszébe jutott: tán illendő lett volna megköszönni, hogy a lift eljött érte. K örülbelül negyvenöt másodperc alatt jutott le a garázsszintig. Megnyugtató másodpercek voltak. Visszagondolt: a víz folyt a csapból, áram volt, a lift működött. Nem számított erre a történtek után. Különös öröm fogta el. Eszébe jutott, hogy diákkorában verseket írt. Miért ne találhatna ki most is egyet? összefüggéstelen szavakkal, az örömét kikiabálva. A mosodaszintnél zendített rá: Most erre jár, les az est lágy hanggá illan és elevez Árnyék, fény játszik, kér megannyi villanás igéz megköt tengernyi pótfonálon összefutva Kántálta a hirtelen eszébe jutó szavakat Fölfény- lett a G. kinyílt az ajtó. Kilépett, elköszönt. — Micsoda marhaság! Tengernyi szürrealista pókfonál — harsogta a néma ho- dálynak. A visszhangot élvezve a betonoszlopok között megkereste az autóját. A motor könnyen indult, de a benzinjelző ideges rángások után a nulla közelébe zuhant. Gázt adott, csikorogva fordult ki az épphogy fölcsapódott önműködő kapun, a sávokat szabályosan betartva ráhajtott az üres főúttá. Automatikára állította a műszereket, és karbatett kézzel, fütyörészve száguldott a város széle felé. Mesz- sziről a szemébe villantak a benzinkút lila fényei. Már tudta, hogy ott sem várhatják kellemetlenségek, mégis csodálkozva bámulta a szabad tankolást jelző lámpákat, amikor a kocsi lefékezett. Kiszállt, beállította a kutat, megnyomta a csőkígyó kapcsolóját, és nézte, ahogy a tartályba zuhog az illatos folyadék. Gyerekkorában benzinkutas szeretett volna lenni. Mindig csodálta a türkizoverallos embereket, és mérgelődött, amikor eltűntek az önkiszolgáló kutak mellől, átadva helyüket a vörösruhás pénzbeszedőknek. — Most nyugodtan megléphetnék — mondta a lila lámpáknak, amikor befejezte a töltést. Tétován kinyitotta a kocsi ajtaját, aztán visszalépett, és a zsebébe nyúlt. Ezerkétszázhuszon- egyet mutatott a jelző, ösz- szerakta a bankókat és a fémpénzeket, kinyújtotta a kezét, s amint egy pillanat múlva ráébredt, hogy nincs aki elvegye tőle a pontosan kiszámolt összeget, megrúgta a FIZETENDŐ feliratot villogtató oszlopot. Lerakta a pénzt a kút födelére, és megkönnyebbülve ült vissza a volánhoz. Kikapcsolta az automatikát, élvezte a mozdulatokat, ahogy maga vezetett, és visszafordult a város felé. Megkereste az első behajtani tilos táblát, és bekanyarodott arról az oldalról az egyirányú utcába. Megállt ott, ahol nem volt szabad, áttért a bal oldalra. — Most vagyunk Angliában! — rikoltotta. Kétszázzal száguldott egy százas korlátozást jelző tábla után... Hamar elunta a játékot Lefékezett a villany telep előtt. Kiszállt és másodszor érezte azt az érzést Újra az arcához és a hajához kapott, de megint megkésett a mozdulattal. Dühöngött Bezárta az autót, azután kinyitotta, s közben elszállt a mérge. Ugyan ki vihetne el a kocsit... — Gyalogolni jó! — Kiáltott, de nem emlékezett, hogy miből ií idézte ezt. Elindult, sétálgatott A hajnali derengés megnyugtatta. Az utca fölött röpültek most a varjak, intett nekik és megint károgott de a madarak némán szálldostak a sárgászöld ég alatt. — Nem vagytok valami barátságosak — kurjantott a magasba és szaladni kezdett a tér felé. A varjak néhány számylibbentéssel gyorsítva követték odafönt Futtában feléjük nézett, és elbotolva egy kiálló utcakőben nagyot esett. Máskor csúnyán káromkodott volna, most maga is csodálkozott hogy csak egy sóhaj szaladt ki belőle, amikor sajgó térdét tapogattál. Fájdalma hamar elmúlt. Csak az bántotta, hogy órája eltörött. Épp déli tizenkettőkor állt meg. Az jutott eszébe, hogy délben enni kell, és nem elesni, de nem volt éhes. Soha sem látta még a teret hajnalban. Valószínűtlenül szép volt a házak fénytelen árnyéktalan kontúrja, a templom sötétkék körvonala a körülötte röpködő fekete madarakkal. Üldögélt egy kicsit a kövön, a tér közepén, bár először fért, hogy egyszer csak előrobog valahonnan valami és átgázol rajta, de hamar sikerült elhessentenie ezt az érzést. E kkor döbbent rá, hogy már ébredés után elveszítette a teriszonyát, nem félt kinézni a százkilencedikröi, sőt még az erkélyajtót is kinyitotta, pedig ezt régebben soha sem merte egyedül megtenni. Nem tudta pontosan, meddig ült ott. Amikor fázni kezdett, fölállt, és elindult az egyik sugárút felé. Középen ment, azután föllépett a járdára. Megnyomkodta a kaputelefonokat, s várt egy kicsit; tudta, hogy senki sem felel, de először támadta meg a magány. örült, hogy egyedül van, és mégis ott motoszkált benne az örömön túl valami vágyakozás. Átfutott rajta a gondolat: kirakatokat kellene betörni, pénzt elvenni a kasszákból é6 szétszórni az utcán, berúgni az egyik ital- mérésben, üzenetrögzítős telefonokat fölhívni és mindenféle ocsmányságot mondani a hangszalagra... De rájött, hogy csak olvasta valamikor, valamilyen könyvben ezt és igazán nem is lelné örömét a büntetlen rombolásban. Talán, ha látná valaki... Hosszabban, erősebben lepte meg az az érzés. De akármennyire is szeretett volna gyorsan cselekedni, gondolatai, mozdulatai lelassultak, újra elkésve simította végig haját és arcát, amikor már minden elmúlt. Most nem lett dühös. Csupán kiáltani szeretett volna, de csak alig hallhatóan, alig érthetően motyogta maga elé: — Hé valaki.. i Ügy gondolta, már este lehet. A hajnali fényben ez nevetséges volt, és eldöntötte: amíg el nem álmosodik. tovább sétálgat. A sugárúton egyre kisebbek lettek a házak; először a felhőkarcolók maradoztak el, majd az egy-kétemeletes luxusházak is. A régi városban járt már, annak ís a szélén. Be- lőkött néhány kertkaput, szerette volna, ha előszalad egy kutya, erről a varjak öltöttek eszébe. Fölnézett Ott röpködtek némán. Már me* sem próbált károgni nekik. Az egyik kis házat különöséé megszerette. Benyitott, és fölment a kerti lépcsőn, megaut az ajtóban, lenyomta a kilincset és visz- szalépett. Elszégyellite magát Küszködött a kíváncsisággal, szerette volna belülről látni a szobákat, megismerni lakóikat. Elbabrálni a rendetlenül itt-ott- felejtett tárgyakkal, megnézni a képeket a falon, bekukkantani a szekrényekbe ... De még az ablakon sem lesett be. Visszament az utcára, nézte még egy darabig a házat. Allát a vaskapu díszítésének egyik ívébe tette, a hideg fém érintését kellemesnek találta. Bámult' befelé. Az arcára és a hajára az érzés ekkor újra megérkezett Valami simogat ásféle volt. Már szinte testet öltött, de megint nem érte el, a kezét mintha lefogták volna, nem bírta fölemelni. Elfordult a háztól. Visszaindult a sugárúton. Még hat napig bolyongott a városban. Fáradtságot, éhséget, szomjúságot egyszer sem érzett, nem is álmosodott el. Néha megnézte az autóját, de már nem volt kedve beülni. A derengés időnként átváltozott. Amikor új hajnal lett a régiből, mindig elment egy-egy házhoz, becsöngetett, és várt egy kicsit. Közben szerzett egv órát az egyik üzletből, az árát a pulton hagyta ugyanúgy, ahogy a pénzt a benzinkút tetején. Tíz percet várt a csöngetések után, bár Pj még mindig tudta, hogy sen- \ ki sem nyit ajtót. Mind többször és mind erősebben lepte meg az az érzés, de belátta, hogy soha sem éri el a kezével ugyanekkor az arcát és a haját Már nem is próbálkozott, csak újra és újra elcsodálkozott rajta, hogy mennyire megszerette a hajnalt A hetedik napon, amikor megint reggel hét felé közeledett óráján a két mutató, valami mintha ráparancsolt volna. Az autójához fűtött, intett a varjaknak, beugrott, indított, és az automatikát beállítva megnyomta a HAZA feliratú gombot. A kocsi a megszokott helyre állt be. Kiszállt, lehívta' a liftet a garázsszintre, s nem értette, miért kell hívnia. amikor utoljára ő használta és a, G-n hagyta. Most is a huszonegyesről jött lefelé. Köszönt neki, belépett és először tört rá a fáradtság. Mire fölért a százkilencedikre, égető szomjúság kínozta. Berohant a lakásba, és az egy hete otthagyott pohárból rengeteget ivott M inden a helyén volt. A maga és a többiek megszokott holmijai, a ruhák a fogason ... Szórakozottan húzta végig a kezét a tárgyakon. Az ágyak melegek voltak, mintha az előző pillanatban még aludt volna bennük valaki. Bekapcsolta a rádiót, és a nagy távolságok sávjára állította. Megszólalt a jól ismert bemondó. Csak fél füllel figyelt rá, az egyik távolabbi bolygóról sugároztak valami érdektelen műsort Odaállt az ablakhoz. A I hajnal épp változott: újra olyan lett, amilyen egy héttel azelőtt volt A rádió hangja fölerősödött. Odakapta a fejét — A földön, a földön valami ... Ennyit hallott. Visszafordult az ablakhoz. Nézte, ahogyan a látóhatár fölszakad, és a két legtávolabbi sarkát összekötő hatalmas ívvel fölkel az egész min- denséget elborítva egy valószínűtlenül óriási narancsvörös nap korongja. Még visszanézett. A lakásban ott aludtak a többiek. Az óra megállt, 7.16-ot mutatott. Tudta, hogy el fog esni. Valamilyen furcsa, görnyedt, félbemaradt testtartásban volt az ablak és az ágy között, amikor az arcán és a haján megjelent az az érzés. Most elérte volna. De már nem maradt ideje, hogy fölemelje a kézét. Kelemen Lajos Követtem itt egy nőt Követtem itt egy nőt, zörgő levél-zászlócskák alakjában ténferegtek velem hanyatláskori erdők; horkolt a haraszt, hamus bot volt a zöld ág és tócsákból kancsított a fény, nézte a tér szürke lüktetés-tengeréi — a pályaudvaron fiúk, lányok, a nagyváros szakadt, lebarmolt vagányai nyütték a napot s részeg munkások úsztak a vigasz partjára alkohol-habon; s ment a no: sugárzó kölnöklány testét nézve jó volt hinni: a szépség figyelmes övéihez; egy-egy csillaga átsiklik olykor itt, míg létünk, halványság állóképe, függ fáradt színében tovább. Tandori DezsS Téli kanyar Ugyan milyen telük lesz az idén itt az alagútkanyar két felén a Lánchíd-föhöz szokott madaraknak, kik ideszülettek és megmaradtak? Már kosztos-évszakukra gondolunk, tűnik őszünk, mint nyarunk s tavaszunk, hulló lombból a tavaly-aggatott poharak tűnnek ki emitt-amott. Idő, tüneményünk, gondolj velünk, latyak-lábolókra, míg etetünk! A nagyobb alagutkanyarba még csak most fordul a bár-sose-jönne évszak, és még csak tükrözött idei fény biztat a sötétebbík út felén. Bényi László vázlatkönyvéből Rác T. János Taps A taps az ember őseleme. Amikor a homo sapiens először ütött össze két követ, hogy szikrát csiholjon, talán maga sem tudta, hogy ó most tulajdonképpen tapsol. Erre csak később jött rá. akkor, amikor immár kő nélkül, szabad kézzel is megtanult összeütögeini. A taps mint jelenség az árutermelés egész történetéi végigkíséri. Eleink már akkor, amikor az első gabonamagvak kikeltek magukból, ütemesen összeütögetett tenyérrel örvendeztek. Ezért lett a szóban forgó eleségnö- vények neve eredeti írásmód szerint tenyérgabona. Az ógörög história taps- történetét elsősorban Hév. Réka költő nő feljegyzéseiből ismerjük. Innen tudjuk azt is, hogy a tapsot általánosan kötelezővé tették, ami aló! c*ak ■ géfparabok élveztél felmentést, de ők is kizárólag szolgálatban. A középkorban a király érkeztekor beépített tapsifülesek figyelték, ki miként tapsol, és aki nem ütötte össze eléggé a tenyerét, az eléggé megütötte a bokáját. Ezt Árva Buznyák, a neves dalnok énekelte meg, amíg el nem kobozták a kobozál. Később a fejét is. A meteorológusok megfigyelései szerint hazánkban a legnagyobb tapsorkánok mintegy harminc esztendeje dúltak. Akkoriban elég volt bizonyos nevet kimondani ahhoz, hogy a jelen levők helyükről felállva ütemes tapsba kezdjenek. Persze, nem mindenki állt fel. Aki nem állt fel, az ült. De hát másképp nem lehettünk volna a vastaps és acél országa. Bár hatékony munka helyett olykor azért még manapság is inkább tapsra várunk. I
