Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

Esziményflbfe, munkára ösztönzőbb lakóhelyet alagha képzelhetnénk el egy történész .■vámára. Az utcácskától, amelyben Komjáthy Miklós nyugalmazott főievéiltáiros és cimee- tes egyetemi docens telepedett le csaknem három évtizede, jókor® kőhajításnyira van csupán a kegyes utókor által Vérmezőnek elkeresztelt ekkora Generális rét. Martinovics és társai emlékművének kötelében ma gyermekek hintáznak, csúadáznak önfeledten, mit sem sejtve arról, hogy szűk kétszáz esztendeje ott állt a vesztőhely — l > közelii budai várnegyed is milliónyi lehetőséget kínál a história levegőjének belélegzésére.

— Miagam mégis inkább az innen csak

néhány háztömíbnyire rejtőeküdő kis gótikus templomnomhaz sétálok le olykor — kezdi a beszélgetést a hetvennégy esztendős tudós, miközben hellyel kínál a tágas lakáéba«, a magyar, latin, német és francia nyelvű könyvek csaknem végtelen sorának árnyékában. — Kedvelem az elmélyült töprengésre serkentő csendet, a klsvárosias nyugalma^ hiszen ilyen környezetben nevelkedtem.

Beszélgessünk: hát a gyermekkorról, melyben a magyar középkor és a dualizmus együk legkiválóbb kutatójának, a történettudományok kandidátusának pályája megható- roztatott! Szép volt és kiegyensúlyozott: a szülőház nyugalmát Kaposváron, a mai Bajcsy-Zsilinszky utcában és a későbbi kényelmes lakást a Németh István utcában nem zajúért® autótülkölés, a művét éa tapintatos értelmiségi szülők között sohasem fordult eló hangos szóváltás. Az emáétoeaet azonban nemesek a kedélyes hangulatokat őrizte meg. Fékeit* leplekről beszél — a kaposvári utcai lámpákat vonták be velők 1*16 novemberének utolsó napjaiban, mert meghalt a felséges császár és király, a birodalom legrigocó- zusaibb bürokratája, Ferenc József — ■ Horthy 1S1S> szeptemberi bevonulásáról Kaposvárra. A nagyurak nem tudnak rendesen magyarul! — ez a felismerés született a kölcsönös üdvözlések és bókok nyomán a ceremóniára a Sorossich gimnáziumiból kivezényelt fiúcska agyában. Később megtudta: ez csupán féligazság. A jogász édesapának ugyanis többször volt vendége a somogyi megyeszékhelyen Bajcsy-Zsilinszky Endre. Aikkor 'még csupán marcona külsejével és egy párbajban szerzett arcsérülésével nyűgözte le a kis Miklóst, később bátorságával, gondolatainak világosságával és kiváló színvonalú szónoki képességeivel is. Mert a kisdiák fogékony volt mindig a veretes és okos szóra. Ezért érzékenyül el ma is a hajdani gimnáziumi tanárok — mindenekelőtt a kémény unitárius székely Vas Miklós emlékének felidézésekor, s a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán töltött öt esztendő újraélésekor.

— Ha memoárokat írnék, hosszú fejezet szólna bennük professzoraimról. A kristály- tiszta gondolkodású Hajnal Istvánról, a hajlott koráiban is szakadatlanul fejlődő, gyönyörű szavú Sáekfű Gyuláról, a tanítványaihoz egy édesapa jóságával ragaszkodó, enciklopédikus tudású Domanovsziky Sándorról. Ö tanított meg a tények tiszteletére, ama, hogy jó eszmetörténésszé csak jó pozitivista válhat. Ö fejlesztette bennem tovább azt a türelmet a másféle gondolkodásmód iránt, melynek gyökereit már a toleráns utóvoWá- rói híres Somssich gimnáziumban belém plántálták. Sohasem felejtem ef azt a jelenetet, melynek során szinte mirabeau-1 hanghordozással parancsolta ki az előadóteremből a „zsidóverés" céljával betörő joghallgatókat és ludovikásokat. Ha megvalósulhatott volna, amit ezek a nagy elmék elképzelitek, ha a demokratikus erők a harmincas években nem egymással marakodtak volna, hanem összefogtak volna a közeledő rém ellem ...

A tizenötödik-tizenhatodik századi magyar história kutatására specializálódott fiatalember kénytelen-kelletlen elébe ment a rémnek. Bécsi ösztöndíjasként lehetett tanúja a járvány eihanapozásánaík, láthatta-hallhatta az osztrák főváros utcáin tébolyultam ordítozó tömeget 1933 januárjának végén — „Deutschland erwache, Jude verrecke!” —, mégsem találta hiábavalónak a cselekvést haza leány gimnáziumi tanárként, egyetemi tanársegédként és adjunktusként, majd az állam- és jogtudományi, valamint történelmi kutatásokkal foglalkozó Teleki Pál Intézőt — később Keleteuró- pai Intézet — munkatársaként A fe»e- vaddal való szembeszegülés szükségességét

A történelem sodrásában

SOMOGYI TAJAK, EMBEREK

hirdette a katedráról s a középkori magyar

államiba tárok változásait elemző publikációjában, a kun társadalom rétegezőídését analizáló értekezésében. Szemináriumvezető tátiéiként ugyancsak az emberiesség és a megfontoltság szellemiéiben irányította diákjait, köztük olyan, később híressé vált és a mai tudományos életiben vezető szerepet játszó historikusokat, míinit Pach Zsigmond Pál, Spina György és a „földi”, Hanák Péter. A főváros ostromának idején és fel szabadulása után a várnegyed üszkös romjai között ke- resgélve-botorkálva, ezernyi veszéllyel dacolva mentette múltunk pótolhatatlan ereklyéit, a páratlan értékű középkori okiratokat ez a nem éppen súlyos terhek ripelé- Sóre termett, alacsony férfiú, tudván: az új Magyarország sem csupán kenyérrel él majd. S már a demokratikus kibontakozás kezdetén boldogan teljesítette a fiatal tudóé az oktatást irányító szervek, valamint a Szákra Kitadó felkérését: írja meg az új, pluralista gimnáziumi tankönyveknek a középkorral foglalkozó fejezeteit. Olyan nagyszerű társai voltaik ebben a vállalkozásban, min* Kosáry Domokos, Makikai László és mások.

— lIMB-ban állást kellett változtatnom. A Keletieurópai Intézetet felszámolták, én nem mástól kaptam meg a munkákon yvemet, mint Biíbó Istvántól, a Rákosi ék áltat elhallgatta tolt, kiemelkedő társadalomtudóstól Ötvenkettőig a könyvtári, illetve a levéltári központiban tevékenykedtem, nagy szerelmemtől, a középkortól azonban — legalább résziben — érzékeny búcsút keHett vennem, hiszen ez a kutatási terület nem illett bele az akkoriban kötelezően előírt képletbe. A gyakran hangoztatott szemrehányások hatására — a „Horthy -korszakban nevelkedett történésziek azért menekülnek a középkorhoz, mert nem akarnak állást foglalni korunk és a közeli múlt kérdéseivel kapcsolatban” — a dualizmus korszakának dokumentumaiban kezdtem elmélyülni. Ez a párhuzamosság jellemezte azután azt a negyedszázadot is, melyet az Országos Levéltár alkalmazottjaként töltöttem. Sokaiig voltam a középkori gyűjtemény őre, de az Osztrák—Magyar Monarchia koráiból fennmaradt Iratok köziül is sokat feldolgoztam. Ma már jószerével csak azért foglalkozom a tizenötödik- tizenhetedik századdal, mert kedves barátom, a Somogy megyei Levéltár igazgatója, Kanyar József ösztönöz erre, egyszersmind fontosnak tartom, hogy szőkébb hazám múltjának ériéked ne merüljenek feledéibe.

Ezért hát nemcsak I. és II. Ulászló, a Hunyadiak, a török hódoltság korának országos jelentőségű okleveleit dolgozta fel Komjáthy Miklós: a több mint félszáz, különböző tudományos folyó iratokban megjelent tanulmány közül nem egynek s nem kettőnek témája a középkori Somogy, sőt a középkorból az újkorba lassacskán átsétáló Kaposvár. A megyei levéltári évkönyvék kezdettői fogva elképzelhetetlenek a hajdani Sorasaich- dták írásai nélkül Am — amint manapság egy igazi historikushoz illik — nem egyszerűen somogyinak, nem egyszerűen magyarnak vallja magát a levéltári kutatásnak ez a kiemelkedő egyénisége: közép-európai értelmiséginek is, sőt elsősorban annak.

— A Kárpát-medencében élő népek sorskö- zőseóge, egymásrautalsága olyan — a matematika nyelvén szólva bizonyításra nem szoruló — tétel, melyet egyetlen historikus sem hagyhat ki a számításiból. Ebben a szellemben végeztem kutatómunkáimat külföldön Is. Az Országos Levéltár munkaközösségének egyik legfontosabb feladata volt az elmúlt évtizedékben a szomszédos országokban a Nyugat-Európában található magyar vonatkozású anyag tekteriitése és feldolgozása. Nos, ebből a munkából vállaltam én is részt

Onoszüárnrészl Komjáthy Miklós széles körű szakmai tudásának és komoly nyelvismeretének eredményeként került elő számos értékes dokumentum a Francia Nemzeti Archívumból éa a Vatikán tokos levéltárából, fontos iratok tömegét „portalan ította" Bukarestben, valamint Kolozsvárion, Marosvásárhelyen. Brassóban és más erdélyi városokban. A dualizmus évtizedeinek búváraként merült alá a prágai, bmói, pozsonyi levéltárak médyaégaftie. Vizsgálódásai nyomán történettudományunk nélkülözhetetlen adalékokhoz jutott például a kiegyezést megelőző és kővető csehocseági és szlovákiai állapotokról, Kempen osatrák rendőrmániseter magyar besúgóiról, s általában arról a boszorkánykonyháról. melyben a kiegyezést sütötték ki. A bécsi Staatsarchivban a közős osztrák—magyar mámnsatertamács tevékenységéről talált páratlanul izgalmas iratokat. A szívós munka eredménye: egy németül m megjelent vaskos kötet, melyhez Komjáthy Miklós int részletes bevezető tanulmányt.

— Nemcsak én igyekeztem cáfolni: tőrté- rtósztórsaim és mindenekelőtt a dokumentumok cáfolják azt az egyoldalú állítást, hogy a monarchia „a népek börtöne” lett volna egy, a gazdasági fejlődésünket akadályozó, nemzeti tudatunkat elsorvasztó államszervezet Kétségtoten, hogy ezek az elemek is létezitek — de nemcsak ezek. A valóság ennél ezerszer árnyaltabb. S nem lehet, nem szabad sommásan megíttélná — sőt elítélni — annak a korszaknak vezető magyar államfér- fSaát, Tisza Kálmánt, Andrássyt, Podraarácz- kyt som. Engedje meg, hogy ismét „hazaibe- széljek” — a Bomogysárdá Somssich Pált, az én szeretett iskoláim egykori mecénását és későbbi névadóját sem.

<3 volt Komjáthy Miklós egyik legutóbbi írásának hősei Ám azóta is történ* egy s

más Somssich Pál történelmi perében. Vendéglátóm boldogan újságolja: előkerült egy ismeretlen Kossuth-fénylkép: száz esztendeje ajándékozta a Torinóban élő aggastyán az öt meglátogató somogyi nemesembeinnefc. S kalandos úton jutott a kutatók kezére az elmúlt hetekben tizenhét levél is: valamennyi a Somssich-életpálya ú jnara jzoiósára készteti majd a nyolcadik iksz közepéhez közeledő, a sok betegeskedés ellenére elképesztően fiatalos tudóst Kitűnő társat is talált a munkához könyvtáros feleségének személyében,

— Lehetséges, hogy ezek a vizsgálódások nem a magyar történelem leglényegesebb eseményeit érintik. Hibásnak tartom azonban azt a szemléletet, amely szerint históriáink az elvesztett szabadságharcok sorozata volt, s természetesen bűnnek érzem érmék ellenkezőjét, a szaibadsá^küzdelmek „elbagatellizálá - sát" is. Az egyik nemzeti gőgöt szül, a másik elacsanyabbnendlűségl érzést. Történelem^ tanításunkat évtizedekig e két szélsőség jellemezte, ezért ideje — s erre ma már tehetőség van — tárgyíilagosian elemezni az evolúciós és a revolúciós korszakokat S helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét A nemzeti önismeret elleni merénylet volt például kihagyni a tankönyvekből — tananyagcsökkentés címén — a tatárjárást és sok más fontos eseményt. Föl kellene ismerni azt is: a más pépekkel kapcsolatos egészségtelen, igazságtalan prekoncepciókat is csak a történelemoktatás színvonalának emelésével lehetne megszüntetni. Á históriai szemléletmód a lelki kulturáltságot te alakítja, a beleérző képességeit, s ennek segítségével nagyszerűen megérthetjük más népek indítékait, szempontjait, fejlődésük sajátosságait

Miközben a Ida gótikus templom romjai felé aótóllunk, röpködnek felém az emlékfor- gácsok arról, amit Miklós bácsi a hosszú beszélgetés során „elfelejtett” előscednd. A* évíolyamitársakTÓ'í, Rajk Lászlóról, Mód Aladárról, Tnencsényi-Waidapfel Imréről. A mezei virágról, melyet a fetecEhetatlen profesz- szor, DomanovsZky Sándor koporsójára dobott a hálás tanítvány. Bárdtxssy László mi- nfaZteneJavök, Szombatihelyi Ferenc vezérkari főnők és társaik peréről, melynek tanúja vott a Keleteurópai Intézet ©atal munkatársa. Az osztrák, csehszlovákiai és romániai kutatóikkal kötött termékeny barátságokról. Végezetül, visszatérvén a kellemes ,/terepszemléről”, a testes béiház kapujában, kéznyújtás közben hangzik el a gazdag élet tapasztalatainak az utókor számára feltétlenül megfontolandó sommázafa:

— A mi nemzedékünk megtanulta., hogy ■era a kereszténységet, sem a marxizmust nem tehet keresztesbadjáratokkal terjeszteni. Megtanulta, hogy az erőszak gyűlöletet és ellenállást tereim, a hogy az elvek, a világnézetek elfogadtatásának egyetlen igazán sikeres módija a józan elemzés, a mások iránti tisztelet, a higgadt vita, az emberiség éa a szeretet.

Fölfelé kocog a lépcsőn. Délután két kis- unokáját viszi hintázni a Vérmezőre. Oda, ahol az elveket, az őszinteségeit, a hazaszeretet valaha hóihérbárddal büntették.

Lengyel András