Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-29 / 256. szám

Suhai Pál Min! álnbás herceg Mint álruhás herceg,, úgy járok én a földön, üt. Oly révetcgen, tétován, mint aki álmodik. Mint holdkóros a háztetőn, csipásan, álmosan, de aki áll a mély fölött, s le nem zuhan. Nem is tudom, mi tart, mi óv, mi véd engem itt, szájában hordja életem, mint macska kölykeit. Talán ha fölriadnék hirtelen, a mély magához rántana, de így, fehér ruhában és gyanútlanul megyek tova. Csak bólintok, hogy így van ez, öröktől fogva létezem, s hogy váltamra pillézik hajam, már észre sem veszem. Új könyvek A Corvina Kiadó új soro zatot indított A népművé­szet mesterei címmel. A so­rozat első kötete A két Ka- poli-t mutajta be Doma- novszky György tollából. E kötet egyébként a neves nép­rajztudós utolsó alkotása, a szerző a kötet szerkesztése közben hunyt el. A somogyi idősebb és ifjabb Kapoli Antal, a magyar népi pász­torfaragás mindmáig legki­emelkedőbb mesterei, össze­gezték ezt az évszázados hagyományú művészetet. Munkáik nemzeti kultúrkin- csünk legértékesebb darab­jai közé tartoznak. Doma- novszky nemcsak e két utol­érhetetlen fantáziájú és ügyességű népművészt mu­tatja be, hanem munkássá­guk révén a magyar pász­torfaragást is. A Gondolat Kiadó ikét so­rozatot is indított a magyar néprajz megismerése érdeké­ben. A Magyar Néprajz-so­rozatban egy-egy olyan táj­egység népi kultúráját mu­tatja be az Ormánságtól az Őrségig, a Szigetköztől a J ászságig. Másik népszerű sorozata A magyar néprajz klasszikusai. Herman Ottó Halászélet, pásztorkodás, Kiss Lajos A szegény em­ber élete, Katona Lajos Folklór-kalendárium című könyve után a legutóbbi, a kilencedik kötet egy eddig nélkülözött művet tesz ismét közkinccsé: Győrffy István műveinek bő válogatását. Győrffy István a .magyar né­pi műveltség jeles kutatója, az alföldi népélet legjobb ismerője volt. Az az épület, ahova egy kiállítás ünnepélyes meg­nyitójára tértünk be, egy­szerre bensőséges és repre­zentatív. A burkolatok, a bútorok, a berendezés, a helyiségek harmóniája, szép­sége a magyar belsőépíté­szek alkotó fantáziáját di­cséri. Az épület: a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza, amelyet száz- és százezrek ismernek országszerte. A ki-* állítás: Magyar művészek a Szovjetunióról. A megnyitón Ivan Ivanovics Bagyul, a szovjet nagykövetség taná­csosa mondta el, hogy a ház belső terének kialakítása magyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fog­va közös tevékenységet foly­tat velünk, magyarokkal. A kiállítás a Szovjet Tu­domány és Kultúra Házá­nak tízéves évfordulója al­kalmából nyílt meg a két ország képzőművészeti szö­vetségének és a Magyar— Szovjet Baráti Társaság kö­zös rendezésében. Ez a kiál­lítás, amelyen ötven magyar képzőművész kétszáz alko­tása szerepel, sorban a száz­hetvenhetedik. Kiss István, a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára a ki­állítás lényegét úgy fogal­mazta meg nyitó szavaiban, hogy az a Szovjetunió iránti tisztelgés, vallomás a két nép emberi, érzelmi kapcso­latairól. Nem hivalkodó, ám reprezentatív, intim és ben­sőséges. Az alkotások műfaja a legkülönbözőbb: festmények, szobrok, grafikák, érmék, plakátok láthatók a ház ki­állítótermében és az előte­rek falain. A művészek több nemzedéke van jelen Uitz Belátói, Mészáros Lászlótól. Bortnyik Sándortól a leg- fiatalabbakig: Pusztai Ágos­tonig, Szemethy Imréig. A kiállítás nem deklarál, nem tematikus: magyar tájakat, parasztházakat is láthatunk voiogdai, moszkvai városké­pek mellett r r Georgij Moszkvin Játék egy kapura — Szeretettel köszöntöm a kedves szurkolókat! Tudó­sításunkat a Lét-arénából közvetítjük. A pályán, tö­lünk balra, megjelenik a fővárosi család összes roko­naival, barátaival; jobbról, a térben és időben egyaránt létező, sodró erejű gyakor­lati élet. A családnak még nincs igazi csapatkapitánya, de a meccs kezdetekor már meg­születőben van a csodalény. A család bemelegít. Az apa, kondíciónövelés céljából légnyomáskamrában edzi fe­leségét; Vova bácsi közvet­len beszélgetést folytat az egészségügyi miniszterrel, Kida és Mása néni szapo­rán, kitartó hévvel ostro­molják a Babakelengye rak­tárát. Érezhető, az egész család tervszerűen, egy emberként készül az Élettel való ösz- szecsapásra. A hozzáértők szerint nagy erőegyensúly­eltolódás tapasztalható... Figyelem! A Lét-arénában megjelenik Borik. Épphogy világrajött, de győzelmi esé­lyei, pozitívnak látszó küz­dőképessége révén a pályá­ra lépés pillanatában látszik: övé a pálma. így hát Borik megadja a kezdő kiáltást, a mérkőzés elkezdődik. Borik már egyéves korá­tól családkapitány. Szilár­dan kezében tartja a veze­tést, jól helyezkedve, célra­törően futkos a lét-terepen: bölcsődéket, óvodákat válto­gatva jut el a speciális fran­cia tagozatos iskolákba. Le­hetőségeinek összetettségét lehetetlen felsorolni: italok, jó cipők, bőrkabát, japán karóra, nagy teljesítményű hangzóeszközök tulajdonjoga aktív párviadalra ösztökéli az élettel. És Borik befejezi az ts- kolát. A szülőkre nehezedő nyomás erősödik. Most, az élet pozícióit az egyetem dékánja egyengeti. Ám Bo­rik erre a térfélre is szeret­ne betörni. Már majdnem kapun be­lül érzi magát, holott a fel­vételi még hátra van... De semmi vész! Telefon Vova bácsinak. Aztán még egy telefon. Ezúttal azonban Ma­sa néni a hívó fél. A dékán ellenáll... Micsoda megfe­szített mérkőzés! Vajon ki kerül ki ebből a párviadal­ból győztesen? E meditativ pillanatban érkezik a segit- ség, Petya bácsi személyé­ben. Neki bejárása van a minisztériumba... A rektor ajánlására Borikot fölveszik, íme, az ilyen ragyogó kom­bináció csak sikerrel járhat! Az összetartó család örö­kös nógatása közepette Bo­rik minden szemeszteren túl­jut. Már egészen közel áll az egyetem befejezéséhez, kiadós rendbontás miatt 15 napi elzárásra ítélik. Állja-e a család az élet eme oldal- barúgását? Ajaj! A család egy kicsit bemelegít, neki­rugaszkodik, és Borik né­hány óra múlva visszatér az arénába. A fenti kis közjáték után Borik előadóként az egyete­men marad. E pozíció meg­szerzése után a család szin­te vérszemet kap; újabb ro­hamra indul, offenzíváját kiterjeszti az élet egész te­rületére. Az élet, egyik ol­dalról nemcsak szilárdan vé­dekezik, hanem lendületes ellentámadásba is átmegy. Ugyanis Borik kocsival elgá­zol « járdán egy járókelőt. Hosszan tarló, csendes ma­gányra van kilátása, amit — úgy látszik — az összetartó család sem tud megakadá­lyozni. Csakhogy az aréná­ban váratlanul megjelenik Petya és Fegya bácsi, s tar­talék játékosként mentőak­cióba lendülnek: visszapasz- szolják Borik rúgásait. S micsoda átadások! Ezek a cselek — tananyagként — valószínűleg bekerülnek a kriminalisztikai tankönyv­be! Nemcsak a legfőbb ügyészség számára fontos tudnivalókat, de a kvalifi­kált útbaigazításokat is tar­talmazni fogja. És a bíró (ság) a nagy játéktól való hosszú eltiltás helyett enyhe bírsággal sújtja Borikot. Bo­rikot jnost már nehéz lesz föltartani. Testben, lélekben megerősödve, megizmosodva fitogtajta egyéni tudását, ne­kifutásait ragyogó cselekkel kombinálja: egyik munkatár­sát a másik után gáncsolja el... és elegáns manőverek­kel védi meg disszertációját. A nézők ordítanak. Az első félidő a végéhez közeledik, és Borik gyözelrr>.° már nyilvánvaló. A Tudo­mányos Minősítő Bizottság döntése értelmében Borik jutalompihenőt kap, hggy kellőképpen erőt gyűlhes­sen és fölkészülhessen egy jelentős külföldi útra. Közvetítésünk ezzel végei ért. Minden jót kívánunk! F'?rdít®H*: Bar*« *«íália Eötvös József fogadalma Nagyapja, báró Eötvös Ignác, kegyetlenkedéséről és. szigorúságáról vált hírhedtté. 1022-ben a kancellária őt küldite Nyitra megyébe, hogy szavaztassa meg a megye­gyűléssel a hadiadók föl­emelését Azzal kezdte a dol­gát hogy a legkiválóbb em­bereket Uzovács Jánosi alis­pánt és Ocsikay Ignác szol- gabírót elfogßitta és börtönbe vettette, azután fö loszlatta és katonasággal kergettette szét a megy egy ű lést, mert nem akarta megszavazni az adót. Mikor a megyeház nagy­termébe lépett, óriási inge­rültség tört ki a jelenlevők­ből. „Halál reá!” kiabálták, s a báró halálsápadtan áíit az ajtó mellett, majd körüi- tökintebt a dühös embereken, kik láttára egyre csak har­sogták: „Ki vele! Halál reá!” Hirtelen egy fiatal köznemes előugrott, és kivont karddal a királyi biztosra rohant. „Segítség!” kiáltott most már ő is. A katonaság, amelyről jó előre gondoskodott, meg­mentette, a fiatal nemest, ki le akarta ütni, elfogták. De neve azontúl még gyűlölteb­bé vált az egész országban. E családi hagyományt folytatta ugyanezt a nevet viselő fia. Éppoly gőgös volt. Az udvar iránti fölitétlen en­gedelmességet örökölte apjá­tól, s vele a szigorú termé­szetét is. Ö Sáros megyében kegyetlenikedett, ahova a ko- lenalázadás idején küldték ki királyi biztosiként az elége­detlenség elfojtására. Felada­tát akként oldotta meg, hogy akire a legcsekélyebb vétsé­get rá tudták bizonyítani — felakasiztaittia. Ha ilyen em­bert vittek eléje, mindig el­hangzott a mondat: „Amice cardssime, eras pendebis!” (Kedves barátom, holnap függni fogsz!). A nemzet nem felejtett... Gyermekkorában ugyan sem­mit nem tudott meg Eötvös József arról, a gyűlöletről, amely családjával szemben az egész országban elterjedt, de “amikor a budai gimná­ziumiba beíratták, azonnal tapasztalhatta. Helye az el­ső padisorban volt. Társai minid elhúzódtak tőle. Dühö­sen kérdezte: „Miért nem ültok ide, hol eddig ülte­lek?” Egyik osztálytársa vá­laszolt: „Hazaáruló unokájá­val nem ülünk egy padiban!” A gyermek arcát láng bo­rította eL. Jól hallott? Ho­gyan? Ö hazaárulónak volna unokája? Mit árulhatott el, mit nem becsült eléggé nagy­apa? Kérdés kérdés után, s egyre izgatattabban várt választ, de senkitől nem ka­pott. Méltatlanságnak érez­te az elhangzott, szavakat, a szégyentől és a fölindulástól reszketve ért haza. Rohant, már-már az illendőségről is megfeledkezve tért be a há- zitanitó szobájába, és zokog­va ismételte a sértést, amely- lyel az iskolában illették. „Miért nem ülnek velem egy padban? Hiszen az lehetet­len, hogy a kedves, jó, öreg nagyapa hazaáruló. Ugye nem igaz?” Várta, sürgette a tagadást, ismételte újra meg újra az utolsó kérdést, s szá­mára egyre inkább úgy tűnt, hogy már állítás, hogy tár­sai tévedtek, rosszindula- túak... Nevelője végire el­szánta magát a válaszra. Ha­zudni nem akart, s mint a haza iránit lelkesülő ember, azt sem szerette volna, ha a gyermek apját vagy nagyap­ját követi. Kertelés nélkül, egyenesen mondta tanítvá­nyának: „Bizony igaz. Haza- áruló az apád is, nagyapád is. Ügy látom, te it k 1*^ szel bizonyosan, mert még magyarul sem tudsz jól be­szélni!” Kegyetlen felelet volt... Annyira, hogy még a zoko­gást is elállitotta, hogy bele- lehéredett a fiú, s úgy tűnt, rögtón elhomályosul előtte a világ. Csak ült, mereven, szótlanul. De a szavak őrüle- tes gyorsasággal váltogatták egymást agyában... „Haza ... magyar... Mi az a haza, hogy el lehet árulni?... De hát árulni csak megfoghatót lehet. Hol fogható az a ha­za... Birtok lenne... embe­rek ... vagy más?” Ügy érezte, belülről feszíti, szorít­ja valami. Egyre jobban erőlködött, hogy megtalálja a választ, hogy megértse: mi a haza? Kérdezze újra nevelő­jét? Nem, magának kell megfejtemé a titkot... A tanító látta, mi megy végbe a fiúban. S azontúl csak magyarul beszélt vele, olvastatta a Családi lapok és az Atheneum példányait, A magyar nemzet csinosodás- át, Virág Benedek munkáját a Magyar századokról... A mélyen érző és fogékony fiú előmenetele gyors volt. Na­pok alatt pótolta magyar be­szédben hiányosságait, s másfél hét után senki nem mondhatta, hogy nem tud jól magyarul. Két hét múltán az iskolában odaállít tanulótár­sai elé: „Fiúk! Esküszöm nektek, hogy egész életemet az édes, imádott magyar ha­za boldogságának fogom szentelni! Dolgozni, küzdeni és harcolni fogok érte!” A hatás fergeteges volt. id A fiúk, akik szinte rá sem néztek, köszönését sem fo­gadták, lelkesen és kipirult arccal sereg lettek köréje. Hirtelen váltókra emelték, .és úgy hordozták körül a tan­teremben. „Éljen, éljen, él­jen!” Nem bántotta, nem csúfol­ta többé senki: Az esemény annyira beíródott léikébe, hogy sohasem engedte haza­fiúi érzéseiben meginogni. Azért ham,“ mert névelője, Pruzsinsz&y József gondosko­dott arról, hogy a mag szár­ba szőlek énjén, hogy a bővü­lésre késztető eseményeket és eszméket egyre alaposaiban, mélyebben megismerje A francia honiból érkezett „li- be,rté”-t, amelynek magyar követőd között a nevelő is ott volt. A fiúval sokszor ki­sétált a budai Vérmezőre, s ilyenkor elborult homlokkal mutogatta a szomorú helye­ket: „Itt végezték ki őkét, hóhérpallossal. Martinovicsot és hős társait. Vedd le n kalapodat! Áldott legyen em­lékük!” A gyermek megha­tottam vette le kalapját ée sóhajtotta: „Áldott legyen emlékük!” Évekkel később tovább erősítette benne az érzést a pesti egyetem tanára, Hor­váth István. Eötvös ezt írta róla : „Ki egyszer hallá a tudós férfiút, midőn mindent, ami nagy és dicső volt a vi­lágon, fajunkhoz tartozónak, a magyarok által elkövetett- nek állttá: az kételkedhetett mestere állításain, de azon óriási honszeretet hatalma, mely a tudóst elragadta,, el­ragadta tanítványait is. Nemi volit tanítóink közt egy sem, toi töl annyian tanulták volna a hazát szeretni, mint amennyien ó tőle.” A későbbi életút, tettei éa könyvei bizonyították, hogy a fiatal Eötvös jól megtanul­ta nevelői szavait, s nem tért el iskolai fogadalmától. Lacika András Matyiké Sebestyén József Kőrózsa-koszorú Kegyetlen és iszonyú ősz. Halottaim a hantok alól: Csepeli, Tóth, Kiss, Pintér, Kőszegi, Ángyán — száz éve ott vonul a téren át — agyamba, sejtjeimbe; micsoda mélységek ösztöne szerint e famíliák!? Tüzet védek és szíveiket. Itt kint a szőlőhegyen: a szervetlen színén tanulom a rendet, s törzsökig otellók magja emel — e dzsungel — s a fagyott lápok, akár egy gyűjtemény, szavamra felel az árok ... Villog a fejfa, s e lét utáni ábra csontomig ragyog; » zöld standokat járom, perzseli térdem, néma nővény ' mint hálók szemein porzó-szemalórok. Magyar művészek a Szovjetunióról Kiállítás a Szovjet Tudomány ős Kultúra Házában Bortnyik Sándor: Vörös május Patay László: A vihar szele

Next

/
Thumbnails
Contents