Somogyi Néplap, 1983. szeptember (39. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
Gautter,' » MM ftrancfai Bterátor leitende- ző méltatást int k Jowmal de Saimi-Peters- bourgba és a Párizsban megjelenő D'Artistebe. JZichy, akár Dóré Gusztáv, egy monstre de genie, latin kifejezést használva egy por- tentum, és tehetsége állandóan kitörőfélben levő kráterhez hasonlít. Cikkünk nem tökéletes, de mégis megérthető belőle az, hogy egyik legbámulatosabbika azoknak a művészegyéniségeknek, akikkel 1830 óta, a művészet ezen forduló korszaka óta találkoztunk Gautier cikke hozta az Európa-hírt, s Szentpétervár még nagyobb megbecsülését, végül a cár íényes ajánlatát. Zichy 1853 januárjától kezdve hatezer rubel évi fizetéssel a minden oroszok cárja, II. Sándor udvari festője. I. Miklós után (mert ő is elhalmozta megbízatásokkal) három Romanov (II. és in. Sándor, II. Miklós) járt a kedvében, látta el megrendelésekkel, arany rubelekkel. Nos, a felvilágosodás eszméivel gyermekkora óta együtt élő Zichynek éppen a despoták despotája, I. Miklós és utódai adnak lehetőséget a kibontakozásra, a gondtalan életre. III. Sándor például még a szabadság szó hallatára is ideges lett, ennek ellenére a Szibériai fogoly, a Szomorú viszontlátás és más, a zsarnokság természetét megmutató művek alkotójával karonfogva sétálgatott, barátján elbeszélgetett, és esze ágában sem SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK ' ' ' " A kőszívű ember művész fia Egyufcás falu, nyárvégi csendben. Autón érkeztem Siófokról, s talán fél órát utaztam mindössze. Köziben Jókait idézgettem magamban, aki pontosan. 103 évvel ezelőtt ugyancsak Siófokról indult el Zálaba (és nem az azonos nevű megyébe), hogy meglátogassa Zichy Mihályt. „Ilyen utak még Boszniában sem lehetnek", jegyzi meg, majd A magyar nábob első fejezeteire emlékeztető erővel jeleníti meg ezúttal nem az alföldi, hanem a dunántúli táj ősállapotát. A „lehetetlenségek meglepő változatossága” után az író csakhamar megtalálta hősét ebben a kúriában. Mert Zichy Mihály Jókai- hős volt a javából. Mondhatnám a „kőszívű ember” egyik fia, de nem a regényből ismert három, hanem a regénybeliekhez hasonló sok száz közül való. Többnyire ilyen kúriában születtek, nevelkedtek, mint ez a zalai, s szülőházukat már az is megkülönböztette más nemesi portáktól, hogy a nélkülözhetetlen pipatóriumon kívül könyvtár is találtatott benne. A reformkori rügyfakadás idején végezték iskoláikat, s mindössze két, fenyes-borús esztendő — 1848—49 — határozta meg végérvényesen sorsukat. A kőszívű ember fiai közül kerültek ki a rettenthetetlen forradalmárok, a hősi halottak, az aradi vértaawik, a távollétükiben jelképesen kivégzett emigránsok és az önkéntes szám- úzöttek. Ez a szabadságeszményeiért minden körülményben „hevülő”, más népekért is harcot, halált vállaló nemzedék ontotta a tehetségeket a világnak. Igen, a világnak... Kiváló stratégák, tudósok, művészek, mérnökök bontakoztak ki a külföld javára, emléktáblák, utcanevek emlékeztetnek erre ma is különböző nyugati országokban. A kőszívű ember fiai csodákra lettek volna képesek Magyarországért. De részben ifjan elpusztultak, részben a száműzetés tájain építették fél életművüket, részben pedig (az Itthon maradottak) a középszerűség közegében elvetéltek. Zichy Mihály, ez a düreri tehetség, egész életében Magyarországért, Magyarországon akart valaki lenni, s ezért minden tőle telhetőt megtett. Az eredmény lehangoló: munkásságának 62 esztendejéből mindö66ze 9 hónapot töltött itthon. Szentpéterváron élt a leghosszabb ideig. Négy cár udvari festője volt, külföldi útjai során uralkodók, királyi hercegek látták vendégül, halmozták el megrendelésekkel, s már ifjú karában hozzá- szegődött a siker. Amikor bécsi mestere, Waldmüller, akadémikus ellenlábasait pukkasztandó kiállította a fiatalember két művét, a Meggyógyult leány és a Haldokló ttrag címűt, Közép-Europa szellemi központjában, a császárvárosban egyszerre híres lett a Zichy-mév. A bécsi lapok elismerő cikkeket írtak róla, képeit megvásárolták, s akkor figyeltek föl rá először Pesten is. A Pesti Divatlap emlékezett meg róla elismerően. Zichy Miska bizonyára örült a szívélyes soroknak. Úgy érezhette, máris bizonyíthat édesanyjának, aki sehogy sem tudott kibékülni a gondolattal, hogy a fiából „piktor” lesz. A zalai nagyasszony ugyanis 'kijelentette, hogy inkább a föld alá szeretné elásni, minthogy festőnek tudja Elképzelhető, mennyi lelkifurdalást, álmatlan éjszakát okozott ez az anyai átoknak minősíthető megjegyzés az érzékeny fiúnak. Mégis — az anyagi támogatás megvonása ellenére is — otthagyta a jogi egyetemet, s szinte repült Waldmülilerhez. Ezek után — feltételezhető — szerette volna mielőbb bebizonyítani önmagának is, családjának is, hogy helyesen választott. A bécsi siker lázában hazai hívásra örömmel viszi művét a pesti kiállításra. Az ígért hozsanna azonban elmarad, helyette lekezelő, váll veregető kritikák jelennek meg a lapokban. Ez volt az első „hazai pofon”, és nem az utolsó. Elképesztő és torokszorító tény, hogy valahányszor hazatért, vagy munkáit küldte Magyarországra, elismerés helyett támadások érték. Talán ez az 1846-ban rendezett kiállítás tapasztalata sejtette meg Zichyvel, hogy Magyarországon különösen megszívlelendő a mondás: „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. Elment Oroszországba egy nagy hercegnővel, aki egzisztenciát ígért neki annak fejében, hogy a lányát rajzolni tanítja. Az egzisztenciát végül nem a nagyhercegnő (aki többet ígért, mint teljesített), hanem saját maga teremtette meg egy idegen világ közepén, ahonnét megérkezése után egy esztendőre erős hadsereg indult a magyar szabadságharc eitaposására. Vajon, hogy érezhette magát azokban a napokban a „minden lében kanál” Ilona nagyhercegnő udvarában, ahol egyszer maga Miklós cár, Európa főcsendőre is megszólította. „Rokona ön annak a gróf Zichy Ferencnek, aki magyarországi hadseregem mellett mint osztrák császári biztos működik?” „Felség — felelte az ifjú —, én megtagadok minden összeköttetést azzal az úrral." Ezt a választ első Miklós nem vette zokon, sőt hamarosan képeket rendelt Zichynél. Nem valószínű, hogy ez időben már a letelepedés gondolatával foglalkozott, sőt! Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy több mint fél évszázadot tölt majd Szentpéterváron, bizonyára kinevette volna az Illetőt. Pedig ez történt. Zichy Mihály „Szent- oroszország” fővárosában talált munkát, megbecsülést, s éppen a feladat, a megbízatások teljesítése köziben fejlesztette tökélyre a később Európa-sZerte megcsodált rajz- és akvarellművészetét, melyről Theophile vott őt Szibériába küldeni. Tudták róla, hogy szabadgondodkodó — sosem rejtette véka alá véleményét —, sőt nemegyszer előfordult, hogy konkrétan a cárizmust bírálta művében, például A pusztulás diadalában. (Botrányt kavaró festményét éppen a „szabadság országában”, a Francia Köztársaságban vétették le a kiáüi tócsámnak faláról, s míg Párizstól Budapestig cikkeztek ellene, Oroszországban még azt sem. mondták, hogy ejnye.) Vajon minek köszönhette a cári udvar megkülönböztető figyelmét, szeretetét? Csakis zsenialitásának. Miközben a hazai művészeti élet fanyalogva fogadta minden gesztusát Szentpétervár a lángészt látta és tisztelte benne, s a szabadságesánéfctóa leginkább irtózó, hírhedt elnyomó a legkevésbé sem korlátozta szabadságában. Művészfieje- delemkéot élt műteremlakásában, körülötte fölmérhetetlen értékű műtá rgygy üjtemény pompázott, s rajztolla mint a villám cikázott a különleges^ neki készített raj7.papí rokon. Odakint az utcákon szánok csilimgjeltek, hozták, vitték a drága bundába öltözött hölgyeket, urakat, művészetének őszinte csodáiéit. Fényes vadászatokra, rendezvényekre volt hivatalos. Nemcsak a cár és a nagyhercegek, hanem az angol trónörökös is rajongott művészetéért, barátjául fogadta, hívta, csábította Angliába. Eközben ő Magyarországra gondolt. Tervezgette, építgette magában a távoli otthont, azon tűnődött, mit tehetne a hazai képzőművészétét fellendítéséért, szenvedélyesen levelezett, hazakészülődött. Huszonöt év után elérkezik a várva várt nap... Vagyont érő gyűjteményét Zalára küldi, családját is itt helyezi el, hogy a gyermekei végre magyar levegőt szívjanak, s ő maga — mielőtt hazaköltözne — Párizsban próbál szerencsét. A franciák fővárosában so- kan szerették, de még többen támadták, és ki volt az, aki a legkeserűbb órákat szerezte az ünnepléshez, jóindulatú ámenekhez szokott művésznek?, Nem , más,, mint, honfitársa, a hírneves festő, Munkácsy Mihály. Persze, az igazság szerint Munkácsy nagyravágyó feleségét kell hibáztatnunk, aki egyébként férje robusztus tehetségét is a szalonok parf üm- illatába fojtotta. Zichy jellemétől idegen volt a pályatársi féltékenység (ezt az is bizonyítja, hogy párizsi csalódásai után is jóindulatú figyelemmel kísérte Munkácsy művészetét), mindenkiben megbecsülte az értéket, jó szívéről, segítókészségéről legendákat meséltek, írtak a hozzá forduló fiatal magyar művészek. „... Ha esetleg névjegyedet otthon felejtetted volna, írd fel egy darab papírra: „Magyar vagyok”, s ö e szavaklcal fog fogadni: „Hozta Isten, barátom!" Vele viszont mostohán bánt Párizs, és Budapest sem kecsegtette semmi jóval Pedig hazafi volt a jaívából. Szervező, adminisztratív képességét a magyar egylet elnökeként kamatoztatta honfitársai javára 1875. április- 4-tól egészen párizsi tartózkodásának végéig, 1880-ig. (Az egylet ma is létezik, s örökös elnökéről, Zichy Mihály ró1 1975. november 30- án emlékeztek meg díszközgyűlésen.) Végül már csak. ez a közösség köti Párizshoz 1879- bem egy nagyszabású estélyt rendez az operában a szegedi árvízkárosultak javára. Kétszázötvenezer frankot küld haza, ám elismerés helyett megint csak bosszúság ... Sera a magyar kormány, sem a szegedi polgármester nem mondott köszönetét a párizsi hatóságoknak, így ez a kötelesség is rá hárul „Én itt még egyszer a magyar nép becsülttét megmentettem, írja levelében, de tudjátok meg, hogy ti otthon egy elvakult és elbizakodott nép vagytok”; de még ezután s reméli, hogy szükség van rá; leveleket ír, terveket, javaslatokat fogalmaz, s várja az otthoniak kedvező válaszát Hiába. Ekkor Oroszország ismét üzen. Pártái sebeire szinte gyógyír a kancellár levele, melyben sajnálatát fejezi ki, hogy Zichy otthagyta Qnosgországot, ahol azóta sem töltötték be helyét. „Ez a levél mintául szolgálhatna s mi kormányzó, pöffeszkedö nagyuraruknak. ”, teszi hozzá a érzékeny művész, de egyelőre mégsem Oroszországba, hanem Zalába indni a csaladjaihoz. Harminc had éri külföldi tartózkodás után . újra itthon, a gyermekkori emlékekkel benőtt tájon. Úgy tetszik, itt a sebek gyorsa« gyógyulnak. Jókai már az előzékeny, kellemesen társalgó házigazdát találja Zalán. Tárcájában kedvvel, színesen írja le a művész egzotikus környezetét, mesés gyűjteményét, hosszan elidőzik műveinél, s magáról Zicfoy- ről és családjáról is találó portrét rajzol. Nem pihenni, hanem dolgozni jött szülőfalujába, s a szíve mélyén azt remélte, hogy itt fejezi be életművét és életét is. Nem rajta múlott, hogy másként történ t... Néhány jó képet festeitt Zalán, de itt kezdett hozzá orosz kiadók felkérésére páratlan Lermovtov- és Rustaveli-illusztrációihoz is, melyek a Madách-mű és az Arany-balladák ihlette rajzokkal együtt a műfaj felülmúlhatatlan remekei. Kilenc hónapot töltött a faluban, a köaíben tapaisztaihatta, hogy nemigen vesz róla tudomást a hazai kulturális élet Tapasztalhatta, hogy Magyarországon sem a jó szándék, se a tehetség, csupán az alkalmazkodóképesség és a megalkuvó szellem érvényesül. Zichy — szerencsére — híján volt az utóbbiaknak, következésképpen akár bele is fulladhatott volna a somogyi sárba. Amikor a Kaukázusba indult hogy ilLusztráooi- hoz motívumokat gyűjtsön, azt hiszem, már menekült... Nem mondta, de valószínű tudta, hogy sosem tér haza többé. Odakint fejedelmi fogadtatásban volt része. Ismét fölajánlották régi állását, de most 12 ezer rubel évi fizetéssel és kétezer rubel lakbérrel. Elfogadta. Ült a rajztábla előtt pompás pete rvári lakásában, miközben odakint szánok csilingeltek. Visszatért oda, aiiol becsülték és sohasem bántották. Ahol nem voltak ellenségei. Egyutcás falu, nyárvégi csendben. A kúria, az egykori árván hagyott műterem ma dicséretesen karbantartott múzeum. Benne a káprázatos hagyaték töredéke. Egy öreg, barna fénykép Zichy temetését idézi. 1906 októberében írt haza utoljára, s 1906. március elejére virradó éjszaka halt meg. Tetemét a magyar kormány hazahozatta. A szertartás pompás volt. A Műcsarnokban ravatalozták fel, innét kísérték a Kerepesi temetőbe. A régi kép fakult barnáján átüt a lakk- cipók, cilinderek fénye. Hát még a szavak, hogy ragyoghattak! Hiába. Temetni, elpa- Mnlaini kevesen tudnak nálunk szebben. Bsapwdi André«
