Somogyi Néplap, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
A hogy az öregasszony a vaksi szemét az ablak felé fordította, fölfigyelt rá, hogy már nem az éjszaka mesterséges, hol inkább vöröses, hol jobban kékes fényei, hanem a hajnal szüremkedik be a szűk kis félszoba sötétitőfüggö- nyén. Fölkecmergett — ő, úgy érezve, régi frisseség. hajdanvolt mozdulatok ritmusa ébred benne, azt hitte: fölpattant — a heverőről, és néhány, a hite szerint a sötétség miatt aprózott lépéssel odaiapogatódzott a villanykapcsolóhoz, majd némi szöszmötölás után fölkattin- totta. A csupasz villanyégő még az ő szemének is metsző fénye egy csapásra kioltotta a kintről jövő derengést. A világos tapétán élesen rajzolódott ki a szekrény árnyéka. Az öregasz- szony kitárta a szekrényajtót. Reszketeg, a képzete szerint viszont határozott lendületű kezével ellenőrizte, hogy a keresztfádon nem maradt-e fogas, s rajta valami, ruhanemű.. Aztán, a biztonság kedvéért, a szekrény alján is végigmatatöt+ — ő úgy érezte, fürgén sik- lanak az ujjai —, majd a fiókokat is kihuzigálta, de minden üres volt — nem hagy itt semmit. Hátravolt még az éjjeliszekrény, de a iárryáék" szobájában.' éppen fölberregétt pz ébresztőóra, s az öregasszony, a testében nekilendülő mozdulatokat egyenként' visszagyéplőzve, ahogy öregasszonyhoz i lük, szikáran, a korába merevedve megállt a szekrény, a heverő és az éjjeliszekrény közötti szűk kis térségben. Most lélegzetek mérték neki az időt, s amikor már nem tudta számolni őket, mert, mint autóból nézve az útmenti fák, suhanón-el- mosódottakká váltak. Nem ügyelt többé rájuk. Hanem még egyszer, talá.n utoljára, visz- szazsibbadva a tenyérnyi falak gyöngéd, de mert szűk, mégis enyhén fojtó szorításába, a pakkjaira tapadt a szeme, melyek a heverő végéhez zsúfolva várták, az elmozdulást, majd göcsörtös ujjai is görcsösen végigtapogatták őket, idegszálaikban a neki-nekirugaszkodó szárnyalással, amely majd az élete való voltát bizonyító tartalmukat szétrebbenti az otthon sűrű emlékű zegzugaiban. , Ahogy az apró lakás más részeiből egyenlőtlen darabokban eljutottak hozzá az ébredés zajai, egy új nappal rossz hangzatú, zagyván ütemezett nyitóakkordjai, maga is józan készülődésbe fogott. Kibújt a vastag há- ióingéből. és' ügyetlenül, de hogy mégse olyannak tűnjék, inkább tempósan magára cibálta-igazította a tegnap este kikészítette ruháját, a' fekete alapon apró fehér pöttyöset, melyet itt a városon a lánya rosszalló, tehát, mondhatni, tiltó szavaira nem viselhetett, de a szomszédság, ha hazaér, mégis ebben az őrében, a hozzá illőben lássa meg. A hálóinget minden ideiglenességet kijáró, úgymond, részletekben kidolgozott mozdulatokkal hajtogatta ősszé, s rakta az egy ellen nyitva hagyott bőröndbe. A z ajtón egy koppintás, az öregasszony visszanyelte a szót, hogy még csak véletlenül se tűnjék úgy: türelmetlenül várakozik, aztán még egy, egy harmadik, egy negyedik koppantás, s az öregasszony, mint akit most riasztottak elmélyült , gondolatokból vagy mint akit fontos ügyködésben zavarta meg, most szólt ki a lányának, hogy bejöhet. Ezek már a formális búcsú percei voltak, hiszen a regebben megszületett, de csak másfél hónapja kimondott szándékával, hogy hazamegy a régi házba, az öregasszony már elbúcsúzott a lányától, a vejétől s attól a lehetőségtől, amelyet emezek a hátralevő életként kínáltak föl neki. Már az országúton suhantak a vejével az autóban, amikor az öregasszony, önmaga számara is váratlanul; hirtelen arra gondolt: „Halamegyek, az életbe." Riadtan kapta fW a fejét, azt hívén, a gondolat harsányan hangzott el, de * veje egyforma-éberen figyelte a* utat, s a gondolata miatt az öregasszonynak így csak önmagában kellett szégyenkeznie. Hiszen amikor otthon volt, az életben, melybe már rég visszavágyott, s melybe most visszatart, ő maga szólt úgy, hogy nem élet az övé, nem élet az örökös, inakat feszítő, csontokat-izületeket ropogtató görnyedezés kertben, állatok mellett, ház körül. Hogy haszna van — a lányááknak a lakás a városon, autó —, azt nem ő fölözi le, ő hetven év után sem ízlelte meg az élet fölét. Nem, azt igazán nem hányhatja föl, hogy a láNoszvadi Gábor Csupasz viüanyégő nyáék nem hívták szíves szóval az élet kóstolójára, sőt igazi szíveslátó gazda módjára már a csömörig kínálták. A reggelit elé rakták, az ebédet elkészítették neki, hogy csak melegítenie kelljen, a vacsorához együtt ültek le. s utána neki még a piszkos edényt sem volt szabad a meleg csapnál elöblítenie. Meg aztán vitték. idegen tájakra, az élet ismeretlen tájaira, föl a havas hegyek közé s le a tó napsütötte partjára, csakhogy ... annyira idegen s éppen ezért szinte félelmetes volt neki minden, hogy az öregasz- szony, önmagába riadva, csak tanakodott, tusakodott a gondolataival: lám, lám, akinek élet adatott a maga talpán, az ne próbálja ki a más léptét, mert csak elbotolhat. Hát így, ezért, egyszerűen, ahogy a sorja hozta, tökélte el, hogy visszaáll a maga talpára, hogy az ideje, ami még hátra van, valóban élet, az ő élete legyen, s többé ne ez a hebehurgya- ság, amiről annak idején zavarodott fejjel gondolkodott. Az alig éves kitérő, ostoba kaland után ott folytatódott az élete, ahol abbamaradt. Göcsös kezét barátságosan invitálták az orgonabokrok, hogy nyesse meg őket, figyelmeztetőn cibálta a gaz az udvarban, hogy ott is rendet kell rakni, s a könyökét a porladó padláspadozat, a kivül-belül máló falak gondja rángatta. Az öregasszony nyesőollót fogott, megnyírta a bokrokat, előkereste a gyomlálókapáját, a gereblyét, simára fésülte az udvart, napokon át sarat dagasztott, végigkente vele a padlást, s mindenütt kijavította a vedlő falakat. S közben azzal is visszaköszönt neki az élet, hogy a szomszédságból fölröppenve, lomha szárnycsapással. Art Buchwald Tanácsadás egy tanácsadónak — őrmester, elküldjük Salvadorba tanácsadónak a kormánycsapatok mellé, megtanítani ókét, hogyan kell harcolni a baloldali gerillák ellen. — Igenis, uram. — Parancsa szerint fctfcép zik a kormányerőket a ge rillarejtekhelyek felkutatására és elpusztítására. De semmilyen korülények között ne bocsátkozzon harcba személyesen. ,— Értettem, uram. A csapatokkal megyek, de én magam nem tüzelek. — Kivéve persze, ha magára lőnek. — Világos, uram. Milyen fegyvereik vannak a gerilláknak? mint a kflítöafl madaraké. körbtfUepült a faluban a hír, hogy a ... néni hazajött. 4* öregasszony a végső elé- gültség örömével, ugyanakkor az életet megéltek méltóságával fogadta ezt a köszöntést. Most már tudta apró lépteivel, melyeket régebben a mérve-méretlenül a nyakába vállalt terheli, most meg az öregség nehézkedése fogott vissza, messze maga mögött hagyta azokat, akik most keréken gurulnak az életben; elhagyta, itt hagyja őket. S egy este, mikor a nyirkos hideg már ajtón belülre löki a várakozókat, ő, tudva, hogy a rendbe tett falai között többé nem gyújt tüzet, a nyáresték szokását követőn kiült a ház elé. A szokás tilalmát megszegve, homályosan, méghozzá éppoly homályosan, mint ahogy a vaksi szeme a látványsorokat az utolsó években az agyába közvetítette, látta, hogy ő, az ő élete, nélkülözhetetlen része valami egésznek, amit kopott aggyal, egyszer, nem is olyan régen, föl is akart mérni. A teli holdkorong fáradtan, vörösen nyomult föl a tornáccal szemközt Az öregasszony, magasított sámliján ülve, a holdba bámult. Merev pupillájú szeme fehérén az égitest vöröse rózsaszínűvé hígult. A hűlő fal, melynek támaszkodott, hideget lehelt a hátába. Bizsergések kúsztak- m ás ztak a testében rajta- kaphatatlanul, tagjait er- nyesztették, csontjait nehezítették. Nem mozdult. A hideg, a fáradtság, amit most érzett, távozó vadludakként, s mint azok, ködbe vesző emlékképek gyanánt — melyeket csak szemlélni érdemes és szép, de törődni nem kell velük —, távolról-távolról jutott el hozzá. Aztán egyszer mégiscsak elszakította a hátát a faltól, s mint annyiszor ebben az apró léptékű életben, fölállt. Ezentúl, amit mozdult, viaszos arcán a belső fény át-átütvén, azt már a teste maradék ereje határozta meg. Megszédült. Nekizuhant az ajtóval szemközti tornáclábnak. Itt nem maradhat. Átjutott a konyhaajtón, melyet magára csukott. E ttől a pillanattól az ünnepek rítusa parancsolt neki. Nem dőlt le a konyhában a heverő j éré, megnyitotta a tisztaszoba ajtaját, fölkattintotta a villanykapcsolót, s a csupasz villanyégő fényénél, azaz most már semmiféle külső fénynél,, hanem az utolsó megvilágosodásban, erőfeszítéseit ki tudja, meddig fokozva, az alsóneműtől kezdve az ünneplő fölsőruháig, ujjainak is ismerős helyről, a kétajtós szekrényből kitapogatva, mindent magára öltött, hogy amikor megtalálják, ugyanolyan rendezettnek ítéljék, mint amilyen az életében volt. A csupasz villanyégő, mivel a most már nem vaksi, hanem az életen keresztültekintő szeme nem érzékelte a fényét, égve maradt, rcyég akkor is, amikor a holdkorong halványezüsten alámerült a következő nappalba. Mestrovic, a szobrászat óriása tását, meri jellegénél fogva alkalmasnak mutatkozol arra, hogy életének és kora nak drámai sorsfordulóit egyetemes érvényességgel szimbolizálja. A háború után hazájába visszatérve Zágrábban és Splitben élt. Mint a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia rektora és vezető szobrász-professzora új művész- nemzedéket nevelt föl. Az ő érdeme elsősorban, hogy a szobrászat — európai színvonalon — a legjellegzetesebb műfaja les.z az új jugoszláv képzőművészetnek. 1947-ben a. Metropolitan Museum reprezentatív kiállítást rendez müveiből. Ez volt az első eset a múzeum fennállása óta, hogy élő művész alkotásai kerültek bemutatásra. A legnagyobb művészeti kitüntetések birtokosa, egyetemek, művészeti akadémiák tiszteletbeli tagja lett Európában és az Egye- sült Államokban, művészetét számtalan cikk, tanulmány és monográfia értékelte. Késői korszakának legjobb szobraiban a fájdalom, egyedüllét és rezignáció érzés« jut kifejezésire. (Perszephoné, 1946; Kontempláció, 1952: Ember és szabadság, 1953). Mestrovic 1962. január 17- én halt meg az indianai South Bendben. Otavicében temették el. Monumentális és századunkban szinte egyedülálló életmű lenyűgöző, tolsztoii arányai bontakoztak ki művészetében. ÖSSZEBÉKÜLÉS Akt Banovic Strahinija (márványtorzó) amely lényegében nemzeti Pantheon létesítését célozta az 1389-ben elesett hősök emlékére. Eszmei mondanivalóját a művész így foglalta össze. „A népi és nemzeti eszmék fejlődésének szintézisét akarom adni, szoborban és épületben kifejezni történelmünk legnagyobb pillanatainak emlékét és jellegzetes fázisait. Ugyanakkor a jövőbe vetett reményt is kifejezni, a természetben, a szabad ég alatt.. Az első világháború alatt Mestrovic Géniben, Londonban és Cannes-ban. él. Géniben kezdi el — a háború embertelen szenvedései elleni tiltakozásul — új szimbolikus művét, a Jézus élete relief ciklust, ám csak a második világháború után fejezi be (1916—1954). Ez a különös alkotás végigkíséri Mestrovic művészi pályatuSzirmay Endre Száz esztendővel ezelőtt, 1883. augusztus 15-én a horvátországi Vrpolje faluban született Ivan Mestrovic, a XX. századi szobrászat kimagasló egyénisége. Hatása a század első felének egész európai, sőt amerikai művészetére is rányomta bélyegét. Nagyon mélyről indult. A múlt század utolsó éveiben az írni-olvasni alig tudó, farag vány okát készítő pásztorgyerek — akinek rendkívüli tehetsége még a szegényes horvát-dalmát hegyvidéki környezetben is feltűnik — a giottói legendára emlékeztető módon került Splitbe, majd Bécsbe. 1990 őszén, tizenhét éves korában Bécsbe a Művészeti Akadémia előkészítő tanfolyamára, s 1904- ban fejezte be tanulmányait a szobrász- és építész tanszakon. Mestrovic, aki mondanivalóját mindenkor magas fokú érzelmi telítettséggel ábrázolta, igyekezett kitörni a bécsi szecesszió dekoratív formaköréből. Párizsban próbálta megvalósítani az első világháborúig terjedő korszaknak nagyszabxsú tervét, a Koszovo-ciklust (1907—17), — Többnyire amerikaiak Vietnamból kapták, vagy a salvadori csapatoktól zsákmányolták, esetleg megvették tőlük. Egyik feladata éppen annak megakadályozása lesz, hogy a tisztek áruba bocsássák fegyvereiket. — Igenis, uram. Kell tennem valamit a népszerűség megszerzéséért is a salvadori nép körében? — Hogyne, ezért küldjük oda. Küldetése során bizonyosodjon meg, hogy a kor- mánycsapatők nem ölnek meg túl sole parasztot, és nem égetnek fel túl sok baloldaliak támogatásával vádolt falvai. — Ezt, ksffi érhetem efí — Ugyanúgy, ahogy Vietnamban. Magyarázza meg a kormánykatonáknak, hogy Reagan elnök nem tűri el az eröszaktételt, a gyilkolást és a fosztogatást. Ez vissza kell, hogy tartsa őket. — Bizonyára. És milyen a salvadori csapatok morálja? — Ragyogó, bár előfordult néhány szökés. A maga feladata lesz megakadályozni, hogy a csapatok átálljanak a másik oldalra. — Használhatom ilyenkor a fegyverem is? — Nem, de felhatalmazhatja valamelyik tisztet. Ám az isten szerelmére, semmit ne adjon Írásban! •seg« UatMf ■*..< Megszólaltak már az augusztusi tücskök esténként piárrögnek, cirregnek vontatottan feleselnek a rongyos felhőkkel, a holddal porolnék boldoggal, boldogtalanokkal; de aki egyszer kéretlen dalba kezdett el is kell annak hallgatnia végül fátyolt borít a felhő a sanda holdra .a gond a késő vágyakkal összebékül. Pákolitz István Találkozás A takarón kékeres, szárnyaszegett kéz mozdul fojtott sóhajként, tétován. Megreszket félúton, jaj, iszonyúan hosszú az álomtalan, vaksüket éj; és lehet, hogy holnap már nem találja a másik kezet.
