Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
Tckáts Gyula Ahogy a pillanatból odaát Onnan, hogy mit s hogyan... Hiába szólnál... A létezés iszonyába elvesz, mert minden oly esendő, mint az időben az esztendő. Kitart tajak között csak változó jelek sora pereg, akar a szó s testet nem ölt, de mégis abba, mintha állna egy tükör lapja. Enyém így vagy s maradsz! ...Az irgalom épp abban, hogy mégis láthatom e rettentő szép változást, ahogy a pillanattól odaát, — kegyetlen bár — de lényegülve, suhogsz egy méretlen tükörbe. Napozók. Amerigo Tot rajza. Szepesi Attila Alkalmi vers egy tornacipőhöz kék volt ahol a sár kiette nem akármilyen : a Vitosa és. Trákja sara hol Orfeusz fölött szálltak a keselyük es a bércek alatt árva delfincsapat buokáz a tengeren odébb a fövenyen nyüves kutya kutat halcsontvázaikat mosták a sós habok míg sirály vijjogott s' ős városok pihentek h-ullám mélyiben elmyűtte Kartli és moszkvai jégverés majd halotti torát ülté az Ararat szuhumi völgyeken eltiblábolt vélem évekig kaptatott megfakult elkopott kékje fakóra vált akár a tiszafák és Cehére ahogy a Rióm-ha bök ezer diribdarab- ra szerteszét szakadt emléktelen velem és nélkülem Győrffy László Hol van az a régi nyár? K eszthely szerelmetes emlékű városom. Tizenkilenc—húsz éves koromban — ! 9ö.9—60-ban — az akkor még korántsem oly híres Bergendy együttessel töltöttem nyaraimat a Hullám- es Hungária-szállóban zenélgetve. Mondanom sem kell, hogy albérletben laktunk, kissé szűkösen, mint valamely bekvártélyozott, s Keszthelyen állomásozó ka- tonabandérium díszhuszárai. A Hullám-szálló teraszán játszott a zenekar, csillagokkal telefröcskölt égbolt alatt, pár száz méterre a strand napozószigetétői, ahol délelőttönként a még hínártól mentes, tiszta vízben és a fa pali ókon heverészve szövögettük szerelmi pókhálóinkat egy-egy helybeli vagy Pestről érkezett nyaraló lány- hyal. Most pedig a Hullám- szálló kivert ablakú épület., már hosszú-hosszú évek óta rogyadozik, mint a balatoni táj egy-egy téli fagyban, nyári füvet sárgító napfény tü- zében ágaskodó útszéli pléh- Krisztusa. ahová a tó körül védőpajzsként magasodó hegyek között lapuló falvak szerelemre lobbant leánykái olykor elsompolyogtak némi fohászt dadogva, hátha sikerül szerelmetes életük. Alig negyedszázada még sok helyütt saját szabadságuktól megrészegülten, boldogan futottak partra a Balaton hullámai, és nem be- tonbörtönbe zártán fordultak vissza önmagukba, mint manapság. Hogy ezáltal is fui.dokük a nemzet, es Balaton asszony, ahogy magamban nevezni szoktam, már közhely. De ez jut eszembe a téglákat repesztő téli fagyokkal és nyári forrósagok- kal dacoló pléh-Krisztusokra emlékeztető, egykori Hullám szállodáról. S az is eszembe jut, hogy Hemingway-nek, az írónak, vadásznak, halásznak ott van a tenger kardhalaival, óriás marlmjaival és cápánál, nekünk, magyaroknak itt a Balaton. A nádasok ponty ozásra alkalmas rejtett zugai, az emberi szemnek, léleknek befogadható táj; kardihal helyett ponty, dévérkeszeg süllő és végtelennek látszó csónakot dobáló víz helyett strandok padjai, vízben ágaskodó stégek, ahol a csöndesen horgászg.atók Hemingway öreg halászának izgalmával k í ser! etezg etnek. agyar tenger. Nemre, korra nem tekintő, mezítelen igazságot követelő magyar tenger. Hiszen szemérmeteken takarjuk csak testrészeinket nyár elejétől meleg kora őszig a Balaton-part kertjeiben, strandjain, akár csak Louis Aragon egyik regényének hősei az uszodában, ahol a gazdag milliomosfiú és a munkásgyerek a vízben úszva egyforma. Kint az uszoda előtt, ruhában, már igencsak különböznek egymástól. Balaton nagyasszony demokráciát követel, és azt, ha tetszik, ha nem, pucér mezítelenségükkel be kell tartani. Hiszen hány keser-édes szerelmet engedélyez, hányán próbálgatták és fogják próbálgatni testi-lelki szeremed- ket esti mezítelen fürdőzéseikkel vagy napközben, érzékeiktől és tűző naptól föihevü'ten egymás melléit he- verészve Akarattyától Keszthelyig. A Balaton, azt hiszem, az ország egyik legdemokratikusabb — és most dadogva fogalmazok, hiszen nehezen tudnám meghatározni — in- tézme n-y re ndszere, szórakoztató skanzenje, sarjadozó, nyiladozó, rangot, protekciót mellőző szerelmi emlékeink bölcsője. Talán ez utóbbi lehet sokunk számára: szerelmi, emlékeink bölcsője. De vigyázzunk, mert akármilyen régi, szere lmetes ez a bölcső, bizony, reped, korhad, s egy- szercsak .. . Köztudott, hogy hajócsavarok okozta oxigéndús vízben, szinte a hajókat követve úsznak a halak. Fölöttük pedig a sirályok követik a hajókat, nemcsak a kenyérdarabkák reményében, hanem a mélyben olykor a felszíni-e vetődő halak miatt is. Valahogy így lehetünk sokan: Baiaton-parti'szerelmeink után hosszú évekig küszködünk. és egyszer csak jön a nagy Sirály, és lecsap ránk. z az élet rendje. De az életre vigyázni kell, hiszen míg nem kerülnek egy éles sirály csőre közé. addig is élnek a halak. Csakhogy ha nincs Balaton, nincs szerelem. S akkor mi lesz velünk? És hol ringatjuk kicsi, magyartenger-élményeinket? A magamfajta középkorú már -n- kább simogatásokra és csókokra emlékezik, de a táj, a nappali hegyek övezte tó, s az éjszakai csillag- és iám- pafüzérék vibrálása változatlan. De meddig? Vajon húsz év múlva ötven év múlva is ezt láthatja egy kamasz szereim espár? Irodalmunk görög barátja Kosztasz Aszimakopulosz Á kultúra rentabilitása A fenti cím azt a kérdést rejti magában, hogy kifizetődő-e a kultúra. Látszólag nem, vagy csak abban az esetben, ha a kultúrát úgy kezeljük, mint bármely más terméket, árut, ami a piac törvényeinek van alávetve. Miért nem fizetődik ki a kultúra az első megközelítésben? A kulturális beruházások semmiképpen sem olcsók. Nem olcsók, hiszen ehhoz. hogy egy iskolát vagy egy művelődési házat, vagy akár egy színházat felépítsünk, meglehetősen nagy anyagi eszközöket és nagy építési kapacitást kell lekötni. Mindenki tudja, hogy beruházásokra, sőt költséges beruházásokra is szükség van. Az alapvető közgazda- sági meggondolás a beruházások esetében azonban az — s így is számítják a beruházások értékét —, menynyi a beruházott pénzösz- szeg megtérülési ideje. Nos, a kultúra ebből, a szempontból rossz helyzetben van. Szinte teljesen kiszámíthatatlan a kultúra visszatérülése. Egy múzeum alapítása és fenntartása valóban sokba kerül, a múzeum látogatási díja formális összeg, ezen az alapon egyáltalán nem lehet lemérni egy-egy kiállítás társadalmi és kulturális hatását. A fentebbi okok, melyekhez még jó néhányat hozzáfűzhetnénk s a példákat is szaporíthatnánk, közgazdasági értelemben szinte kilátástalanná teszik a kultúra helyzetét. Olyan országokban, ahol a pénznek és a termékek árujellegének átfogó szerepe van, a kultúra kétségtelenül drága. Egy sor területen alá van vetve a piaci törvény- szerűségeknek. Ezért kerülnek sokba a polgári országokban a színházjegyek, a mozijegyek stb. De még ezekben az országokban is fölismerték azt. hogy a kultúrának nem szabad minden területét és teljesítményét a közgazdasági hatóerőnek alárendelni. Nincs olyan polgári állam, ahol az állami oktatásnak ne lenne jelentősége. Sőt maga az egyház is — mégpedig különböző egyházak — felismerték. hogy az oktatást — s helyeként a kultúra értékeit is — részlegesen ki kell vonni a gazdasági törvényé szerűségek hatóköréből. Az egyházi iskolák, az egyházi gyűjtemények éppen ezért tőkeátcsoportosítások és alapítványok révén tudnak működni, s néha magasabb színvonalon, mint a hasonló polgári állami intézmények. Ezen túl a kultúra különböző területeinek viszonylagos függetlenítését a gazda* sági törvényektől úgy oldot* ták meg, hogy részben aá állami költségvetés támogai bizonyos kulturális intézményeket (elsősorban múzeumokat és egyes színháza* kát), részben pedig főként a tudományos tanulmányok területén a különböző alapítványok biztosítják azt, hogy a kultúra az ökonómiai törvényszerűségeken belül mégis viszonylagos függetlenséget élvezhessen. Mindebből következik, hogy az az elv, mely szerint á kultúra minden tekintetben támogatandó össztársadalmi erdek, végsősoron helyes. Ez nem jelenti azt. hogy a kultúra teljesen független a gazdaságtól. A kultúra előállításának és terjesztésének megvannak a gazdasági feltételei es együtthatói. Igaz, hogy az író munkája nem áru; de az író is a piacról él. Másfelől pedig a könyv előállításának költségei gazdaságitényezőktől és gazdasági szituációktól függenek. Egy színdarab előadasa viszonylag független a gazdaságtól tartalmi tekintetben, de a színház fenntartása, valamint a színészek és a közreműködők fizetésé mar gazdasági kérdés. Nincs és nenn is lehet olyan kulturális terület, amelynek ne lennének meg a gazdasági szabályozói, de a kultúra maga viszonylagos függetlenséget kell élvezzen a gazdasági törvényszerűségeken belül. S itt vetődik föl, hogy ez a különleges helyzet rentábilissá teszi-e a kultúrát. Tudniillik a kultúra nem olyan dolgokban viszi előre a társadalmat, ami mindenképpen mérhető. Mert az még mérhető, hogy az iskolázatlanság mennyire függ, össze a bűnözéssel, mennyire visz közel a, garázdasághoz, illetve mennyire teszi nehézzé a kulturáltabb mun- foiyamatok bevezetését., De az már nem mérhető, hogy ha az emoerek maganbeszéi- geteseikben az új kulturális eseményekről folytatnak eszmecserét, akkor ez mennyivel hasznosabb, mennyivel teszi kulturáltabbá a munkát. finomabbá a társadalmi együttélést, a családi eletet, mintha az emberek közötti kommunikáció lehetősége a legdurvább es a legprimití- veob kérdésekre koncentrálódna. Eboen az értelemben’ hosz- szú távon a kultúra nagyon- is kifizetődő. S az a társadalom. amelyik valóban emberi célokat akar követni, erről — tehát a kultúra alig érzékelhető, de ugyanakkor mélyen tartalmi hasznáról — nem mondhat le. Hermann István Lezvosz szigetén született 1935-ben. A hetvenes évek írógenerációjának sokoldalú képviselője — játékfilm-forgatókönyvek, drámák, regények, versek és műfordítások szerzője; háromszor kapott állami díjat. Villámok az erdőben című komédiáját sikerrel játszották Romániában és Portugáliában, Rabok nemzedéke címmel jelent meg regénye 1979-ben az Európa kiadónál. Egyik szervezője volt a görögországi magyar fiimnapoknak. több ízben beszélt a görög rádióban a magyar kultúráról; bemutatta Kodály, Ady és Illyés munkásságát; fordításában játszották Heltai Néma leventéjét és Örkény Macskajátékát. Megjelenés előtt áll mintegy hatvan XX. századi költőnket bemutató antológiája. Ibükosz darvai Ha utunkat, állnak is a rablók, hogy szavaink kincsétől megfosszanak, ha meg is ölnének minket könyörtelen, a végső pillanatban vessük tekintetünk az ég felhőire, a vándormadarakra, amint épp áthúznak fölöttünk, elnémításunk — mintha csak vad kiáltás, * mintha csak földmélyből kiszakadó t robaj — s igaztalan, csúfos meggyilkolásunk fúl- s szemtanúiként; es megnyugodva a tudatban: most már nem tűnhetünk el nyomtalan, most már minden úgy fog történni, ahogy kell, dőljünk a földre, mintha aludni. Hiszen eljönnek virradatkor. hogy felköltsenek, txetmosz versenyteréről kiudotársamk. F'app Arp&d fordítása Szépen magyarul, szépen emberül Beszélni nehéz — valóban? „Beszél, mint a vízfolyás”: „Beszél, beszél, be nem áll a szája!”; „Egész nap jártat- ja a száját” — ezek a szólások mintha , azt sugallnák, hogy beszélni könnyű. Nézzünk még egyet! „Beszél, beszél, de nem mond semmit.” Szerintem ez a megállapítás a helyes válaszadás kulcsa. Nem beszélni nehez hanem mondani valamit. „Jót s jól!” — írta Kazinczy Ferenc több mint százötven éve. Igaz, a versírók elé állította ezt a követelményt, de mindenkire érvényes, aki valamit cselekszik. Cselekedet, tett a nyelv segítségével való megnyilatkozás is. „Jót...!” — ez a beszédben emberséges, igaz és lényeges megállapítások, szándékok, kérdések megfogalmazását jelenti. „...s jól” — azaz kellő pontossággal se többet, se kevesebbet nem mondva, mint ami szükséges; kellő érzékletes- seggel, kellő hangerővel, hogy el is jusson annak a fülébe,: akinek szánták; a hangok kellő mégformáltsá- gával, hogy az illető meg is értse; vagyis úgy, hogy a beszéd minden eleme — a hangerő, a hangsúly, a hangszín stb. — segítse a szemben állót a megértésben. Melyik a fontosabb a kettő közül? fíenkö Loránd professzor néhány évvel ezelőtt egy Nyíregyházán rendezett anyanyelv-oktatasi • konferencián az alábbiakat mondta: „... vajon melyik a lényegesebb veszély a nyelvhasználatban magában is, de nem utolsósorban annak a társadalmi magatartásra való visszahatásában is? Az-e, ha valakinek a közléseben tipikusan nyelvtani hibák jelentkeznek, vagy az-e, ha valaki nemtörődöm, hányaveti közléseiben minimális tekintettel sincs a hallgató megértési érdekeire...?” A végletes rosszat (vagyis ha semmitmondó, esetleg hazug tartalmat zavarós megfogalmazásban, szépségre nem törekvő megnyilatkozásban kapunk) mindenkeppen elutasítva — a sima beszédű . semmitmondás és a göcsörtös, darabos, esetleg nyelvtanilag hibás vagy nem eléggé jó hangzású, de igazságokat kimondó beszéd közül — inkább az utóbbit becsüljük. Természetesen tudnunk kell, hogy nem ez az igazi, hanem az, ha a jó, az igaz és a fontos tartalom szép formában jelentkezik, vagyis a beszéd dallama, a hangszín, a hangok tisztasága külön élményt ad, azaz: a forma szépsége erősíti a tartalom igazságát. Bármilyen furcsán hat is, az ilyen beszéd elsősorban a jellemtől függ. Ha az ember akkor szól, ha van mit mondania, ha csakugyan azt akarja, hogy akihez beszél, az megértse, ha tiszteli, mind önmagát, mind azt, akivel közölni akar valamit, akkor ösztönösen is arra törekszik, hogy szépen közölje gondolatait, Kalászáé Kállai Eszter Czinder Antal rajza.
