Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
Csswády János Békére-szántcm Bckére-szántan élünk itt mmd s zúg a hadiipar — Éiő napfényben tapad az mg s zúg a hadiipar — Balaton és tenger hulláma ring s zúg a hadiipar — Iskolába mennek gyermekeink s zúg a hadiipar — Vannak már védett berkeink s zug a hadiipar — Vétlenek védett otthonaink s zug a hadiipar — Hova érkeznek újszülötteink s zúg a hadiipar — Kibírjuk zsúfolt útjaink s zúg a hadiipar — Karmesterek pálcája int s zug a hadiipar — Történelmünk mindent kibírt s zúg a hadiipar — Az egész földgolyón Nessus-ing s zúg a hadiipar. fe-UUe-KT — -rouTHA-fe. — Emlék (Vörös Ferenc tollrajza) Az ismerős ismeretlen Jevgenyij Jevtusenko ötvenedik születésnapjára A hatvanas évek elején, nagyjából egyidöben egy újfajta költőd szó jelentkezésének lehettünk tanúi. A magyar költők közül ekkor váltak ismertekké Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszaadták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinokurov, Rozsgyesz'tvensz- kdj, Allen Ginsberg alkotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Váci Mihály fordításában a Tartsatok kommunistának!, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áiprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgerfyij Jevtusenko akkor harmincas éveinek elején járt S az idén — július 18-án — ötvenedik esztendejét tölti be. A mai szovjet költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról emlékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állomáson született parasiztgye- rekként. Tizennyolc éves korában bekerült a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolára, s mire lSöö-ben elvégezte, már két versesk<3ete látott napvilágot. A legkeményebb hidegháborús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt, vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a sűrítő publicitásr hoz, a szikrázó vitakedvhez, a rímek, a képek virtuozitásához. Amikor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovszkijról elnevezett téren — a föl jegyzések szerint vagy tízezer ember hallgatta meg majakovszkiji módon dekíamá'i verseit. A deklamációt azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak s a Moszkvába zarándoklók leg bensőbb érzelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jevtusenko titka az, hogy pontosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legégetőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, hanem az emberiséget is. Olykor azonban túlságosan is magára vállalta azt, amit ő a költészet dolgának veit, ám igazából a politika gondja. Mindjárt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a családtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Franciaországban, Spanyolországiban, az NSZKJban, az Egyesült Államokban. Nagy vitaesteket tartott. Ha provokálták, szikrázó élccel verte vissza; mert más az, ha a költő szatírát ír otthon a visszásságokról, s megint más, ha ugyanazokat a visszásságokat hazája ellen akarják fordítani. Több versében is megemlékezik arról, hogy milyen volt. amikor igencsak fiatalosan ágált — nem Párizsiban, otthon: kötekedő, hetveníkedő, szájhős, bolondos, hírhedt szibériai Villon, igazi lényege azonban a mély hazafiság, az érzelmek, a család, a szerelem, az emberiesség el nem múló tisztelete. Amikor Elbert János Az új szovjet irodalom című tanulmánykötetben értekezést írt róla, az volt az első mondata: „Lehet-e még újat Jevgenyij Jevtusenko r Elet, érzem trükkjeid Élet, érzem trükkjeid: fojtogatsz, leversz. ... Hetvenhárom évemig földre nem tepersz! Addig harminchárom év — kozák, türelem! Nem lesz édes lét a rév, de savanyú sem. Harminchét éves leszel, Pjotr, örökösöm. Ősöd? Bár ősz atya-fej, tudja, mi öröm! Pohár fenekére néz — lányokéra is! Hamar dühös kedvre kés? ha bármi hamis! Pár év — s más lesz. ami más; dolgok — változók! Ki kit győz le: nem vjtás. nem marad titok. Utcán, rue-n egy éj pihen, egy hajnal hasad. Rágyújtok Mitiscsdben, Chile új csomag. Vészharangok zúgnak ott: végítéletük várják televíziók — ahogy érdemük. Nem lesz „érrendszeri”, rák, bomba, telefon. S ha lesznek is ostobák — nem felsőfokon. Zeng-zúg, dob, szíj, tárcsa; ím, átfordul a tér! S az időgép szárnyain Puskin visszatér. Tanítóri Dezső forctitozr mondani Jevtusénkóról?” Utolsó mondata pedig; „Ismerjük-e Jevtusenkót?” Első verseskönyve 1951- ben, harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve jutottunk. hozzá, akkor adtás kr Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Azóta raőg kettő volt, de a harmadik, a Ballada a nekifutásról is csak válogatás, aíig van benne új fordítás. Jevtusenkót még most sem ismerjük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon változatlanul az egyik legnépszerűbb, legismertebb költő: évenként—kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentkezik. A legutóbbi híradás: Óvoda címmel filmet ír és rendez a Nagy Honvédő Háború idejéből. Jevtusenko ma, ötvenévesen ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1 978-ban írta egy szófiai pályaudvari képkiállítás után, és amely most is ember: - költői gond, vállalni való: „Nem látszólagos fegyver- szünetre, tartós, elvi békére van szükségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magas ztosabb vallás, nincs magasztosabb politikai meggyőződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Minden ember — szuper- hatalom.” S azt, amit ezután ír, vallásra, politikai meggyőződésre, államra való tekintet nélkül —, hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását —, valamennyi ötvenéves és minden éves költő, író elfogadhatja: . „S mi, földkerekségünk írói e szuperhatalom, az emberiség követed vagyunk.” Gy. L. Új könyvek Tolnai Ottó, a jugoszláviai magyar irodalom középnemzedékének egyik legtehetségesebb és legkiforrottabb költője. Éveken át az avant- garde törekvésekről ismert Üj Symposion szerkesztője volt. Laza szerkezetű szabad verseiben vagy lírai naplójegyzeteiben tudatosan elkerüli az ünnepélyességet, a közhelyeket. Szemérmesen fanyar, ironikus és önironikus gesztusok mögé, abszurd és nyers ötletek, meghökkentő és váratlan játékosságok mögé rejti fájó és mélyen humánus mondandóit Az egész munkásságát felölelő Vidéki Orfeusz című versgyűjteménye a Magvető Kiadónál jelent meg. Viszonylag kevés kötet jelent meg a nyugaton élő magyar költők müveiből itthon. Thinsz Géza egy kint megjelent magyar nyelvű verskötete két évvel ezelőtt már forgalomba került nálunk, most válogatott verseinek gyűjteménye látott napvilágot A párbeszéd művészete címmel. Thinsz Géza Svédországban él, a magyar és a svéd irodalom kettős vonzásában alkot. Hangvétele, stílusa rendkívül eredeti. A gyors és közvetlen reagálások mestere. Vannak nyelvöltögető grimaszai, játékos megoldásai, telitalálaté görbetükrei. Jelentős fordítói munkássága is: a magyar költészet legjavát az ő átültetéseiből ismerhette meg a svéd olvasóközönség. Dedinszky Erika Hollandiában él hasonló kettős vonzásban. Ragyogó fordításaiból ismerhette meg nevét először a közönség. Verseket is ír hollandul, magyarul egyaránt. Költészete a szürrealizmushoz, annak is egy nyersebb és sokkolóbb fajtájához áll közel. Költészetében felfedezhetők a nép- költészet hatásai, s a szövegirodalom legmodernebb törekvései is. Az avantgarde- hoz kevésbé szokott magyar olvasó bizonyára Urai hangvételű, szép szerelmes verseit fogja megkedvelni a leginkább. Meleg víz A szomsz é d om b an levő nagyvállalat még a tavasszal kicserélt valami csövet a föld alatt, és azóta nincs meleg vizem. A gázbojler ugyanis, amelyet nemrégen vásároltam, közalkalmazott értelmiségi fizetésemhez képest horribilis összegért, nem hajlandó begyúlni. N$ki az a víznyomás, mely a kicserélt csövön egyáltalán elképzelhető, meg se kottyan. No — gondoltam — oda se neki. Megírom. Csípősen, szellemesen (ahogy általában írni szoktam), s a gázrezsón való mindennapi vízmelegítés bosszúságát enyhíti majd valamelyest a megjelent glossza fölött érzett sikerélmény. Meg is írtam úgy, hogy: „A szomszédomban levő nagyvállalat stb,’’ Szigorú szerkesztőm, mi után stolvasia a kéziratot. megkérdezte: — Csak neked nincs meleg vized? — Csak nekem — mondtam. — Miért? Kinek nem kéne még hogy legyen? — Na látod, ez így a te magánügyed. Nem gondolhatod komolyan, hogy kihasználod helyzeti előnyödet azokkal szemben, akik tán éppen most is, ki tudja milyen fontos beruházáson szerelik a csövet. Különben is „Ha \_em tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed ...” — „Nincs rád szüksége a világnak” — vágtam rá olyan gyorsan és pontosan, ami a televízió Kapcsoltam című műsorában évek óta nem fordul elő, ha magyar irodalomról szól a kérdés. Ezután ismét meggyőződtem arról, hogy rajtam kívül mindenkinek van meleg vize a házban, s így az en A józan ész trónfosztása ? A modern művészet és magyarázata I^ova tettük a józan eszünket? Újabban már nem is hivatkozhatunk a józan észre? Lehetséges, hogy a józan ész szerepe, rangja, tekintélye leáldozóban? Ami a világ zűrzavarai közepette ezredévekig megbízható tájolási pontnak, ítélkező fórumnak számított, ami az emberi haladásnak, a szabadabb gondolkozásnak, az emberi szellem ki- teljesedésének leghatásosabb erjesztője volt — a józan észnek végképp befellegzett volna? Nem az elméleti, a filozófiai racionalizmusra gondolok, hanem arra az eredeti ítéletalkotó képességre, amelyet hazai szóhasználattal közönségesen józan paraszti észjárásnak szokás nevezni. Talán így jellemezhetném: ítéletalkotás, következtetés az ismert tények, törvény- szerűségek és a mindennapos tapasztalatok alapján. Vagy nézzük akár a tudomány felségterületét, ahol is éppenséggel a ráció, az ész a legfőbb rendező elv, a legfőbb hatalom. Józan észszel — tehát az úgynevezett józan paraszti ésszel — felfogható-e a maga bonyolultságában a relativitáselmélet? A Heisenberg-féle határozatlansági reláció? A kvantumfizika, az atomfizika ilyen-olyan törvénye? Úgy tetszik, a józan ész napjainkban válságba sodródott. Annak idején, még diákkoromban, belém égette magát Arany János ritka versfordításaiból egy négysoros szakasz: „Ha a költő a végtelenbe vész,/ Könyvét, tanácslom, tedd le hirtelen./ Mit meg nem ért a józan emberész, /Hiányzik abban egy: az értelem.” Ha ezt a szigorú tanácsot megfogadnám, bizony, sok mai könyvet le kellene tennem, nagyon hirtelen. Nyilván volna köztük szép számmal olyan, amelyet valóban nem érdemes elolvasni, és nyílván volna köztük olyan is, amelyet érdemes, noha a költő a végtelenbe vész, s értelemmel'értelmezéssel alig követhető. Csak példaképpen négy kedves sorom, ahol kár volna becsukni a könyvet: „A semmi ágán ül szívem,/ kis teste hangtalan vacog./ Köréje gyűlnek szelíden,/ s nézik, nézik a csillagok.” Józan ésszel alig követhető, ahogyan itt József Attila a végtelenbe vész, de ezt nagyon szépen csinálja. Igaz, ő azt írja az Ars poeticájában: „A mindenséggel mérd magad!” És azt írja: „Én túllépek e mai kocsmán/ az értelemig — és tovább.” Tehát: tovább. Túl az értelmen — ezért nehéz pusztán értelemmel követni, talán lehetetlen is, messze az értelmen túl, a költészet birodalmába. háborgásom közösségi gondolkodásmódunktól idegen, individualista értelmiségi nyavalygás csupán. Abbahagytam ezt a cikket, s föltettem a tízliteres mosófazekat a gázrezsóra. Már éppen emelgetni kezdte a gőz a fedőt, amikor eszembe jutott a régi újságírói trükk. Ha valami bosszúság ér, írd meg úgy, mintha a barátoddal történt volna, s mindjárt nem mondják, hogy magánügyben sündörögsz. (Sőt, szót emelsz egy olvasó jogos panasza ügyében.) Vissza is ültem íróasztalomhoz — miután eloltottam a gázt a pöfögő fazék alatt (kinek van erre energiája?) —, s aztán írni kezdtem emígy: „Egy barátom szomszédjában levő nagyvállalat kicserélt valami csövet.. . stb. stb.’’ Egy hét múlva kivonultak a vizesek — természetesen barátom lakására —, s ásni kezdtek. Azóta neki sinc* meleg vize. Mester Attila Folytatható a példázat a fény görbületéig, az ikerpa- rndoxonig, a lézersugarak viselkedéséig, az antitestekig — bizony, a józan paraszti ész határain messze túlterjed az értelem felségterülete. Csakhogy a tudományokban ez nem okoz' különösebb gondot. Minden új, első pillanatra képtelennek látszó gondolat, fölfedezés, amely kísérletileg igazolható, amelynek a törvényszerűsége földeríthető, sorra- rendre beépül a józan ész világába. Nem mondhatnám persze, hogy késedelem nélkül. De józan ésszel ma már senki sem állíthatná, hogy a föld lapos, s hogy a sok tonnás repülőgépekkel nem lehet fölrepülni, noha kétségkívül súlyosabbak, mint a levegő. Kiegészültek a hiányos ismeretek, a hiányos tapasztalatok, kitágult a józan ész hatóköre. Csakhogy ez a menetrend nem érvényes q.z irodalom, a művészetek terepén. Itt a kísérleti igazolása a műnek, ha egyáltalán lehetséges is, korántsem naprakész, és még nagy időtávlatban sem egyértelmű. És hány olyan mű születik meg, amelyet az idő még eleve nem igazolhatott, s amellyel — józan ésszel —, nem lehet mit kezdeni. Vagy bízzuk magunkat végképp a magyarázókra ? Hiszen megszaporodtak a magyarázók, nő a szerepük, mindinkább közbeékelődnek a mű és a közönség közé. Ha egy versből az olvasó nem képes felfogni semmit, akár elölről olvassa el, akár hátulról, biztos lehet benne, hogy kerül, aki megmagyarázza. V S.B Ha egy kiállítás berendező munkásai netán hátára fordítva akasztanak föl egy képet, mert nem tudják eldönteni, melyik oldala a kép, a művészi alkotás — biztosak lehetünk abban, hogy ott terem egy tolmács esztéta, és — akár a tévé milliós nyilvánossága előtt — elmagyarázza, hogy az az olajfoltnak látszó valami a sarokban az emberiség nyomott közérzetét megdöbbentő erővel fejezi ki. Természetesen bonyolultan és összetetten, mert enélkül a két jelző nélkül — bonyolult-összetett — már hogyan lehetne kellőképp modern és korszerű egy magyarázat! Zeneesztéta ismerősöm a karistoló, csikorgó, fülcsikaró modern zenedarabokra panaszkodik. Szigorúan négyszemközt. Irodalomkritikus barátom kifejti — szigorúan négy- szemközt —, hogy a szórejtvénybe csomagolt semmit- mondás, a kimódolt meg- hökkentés, a blöff hogyan hódít, s hogyan minisül át a kritikai rovatokban formai bravúrrá, és a — természetesen bonyolult, ösz- szetett — korunk modern ábrázolatává. Érdemes művész barátom így minősít egy reklámozott énekszámot: „színtelen kappanhang”. Egy másikra: „Ki merészelne nyíltan bevallani, hogy ebben a röfögésben, harakolásban nem talál semmi szépet. Inkább azt hazudja — magamagának is —, hogy megőrül érte. Mert ez a sikk.” Ha ők, a vájtfülűek, így vélekednek, mit tehetne ehhez hozzá a nem beavatottak kakasüiőjén a csak-ol- vasó, csak-néző, > csak-hall- gató szerepében a józan ész? Ügy tetszik, még akkor sem mondhat le a józan ész az önálló ítéletalkotásról, ha a tévedésre megnőttek az esélyei. Csak ne legyen olyan biztos abban az ítéletben, hogy belegörcsölve akkor se igazítsa helyre, ha — józan ésszel — be kell látnia, hogy tévedett. Fekete lijnm
