Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
N yilvánvaló volt, hogy valami dombháton vannak. A vaksötétben nagy döndüléssel kénsárga lények gyulladtak, vakítón, mintha villámlana. Távolodó sárga fénycsíkok vonalazták be az eget. Távol, körül, ott lent, mintha üres lett volna. Csak ez a nagy* sárga parkettás terem volt a sötétség tetején, a dombon. A felvillanó fényekben látszott, hogy oldalai csak mellmagasságig érnek. Ablakszerű bevágások voltak rajtuk, ezekre támaszkodtak az egymás mellett sorakozó nagy fekete gépek. Csöveiket a magasba tartották, és bár hozzájuk hasonlókat vég sosem látott, biztosan tudta, hogy rakétaelhárító ágyúk. A fények, dübörgések a kilőtt lövedékeket kísérték. — Csak ezek mellett lehet biztonságban az ember — gondolta, miközben egy sötét pillanatban, előrehajolva igyekezett a hatalmas cséplőgéphez hasonlító óriások között átfutni az egyik sarokból a másikba, keresztül a termen. Honnan, hova és miért futott, azt nem tudta, de biztos, hogy ő maga nem volt katona, mert a karjába kapaszkodott a felesége. Elengedte a karját, és a kezét fogta meg jó erősen, úgy szaladtak. Észrevétlenek akartak maradni, holott senki sem figyelt rájuk. Talán, ha két-három fekete katonafigurát rajzoltak ki a teremben a tor- kolattüzek. De ezek sem törődtek egyébbel, csak az ágyúikkal. Az ellenség a föld túlsó felén lehetett, onnan küldözgette azokat a láthatatlan lövedékeket, amiket a sárga fénycsíkok- kál elszáguldó rakétáknak kellett megsemmisíteniük, valahol az elgörbült térben, valahol messze a világ fölött. A szaladás szívdobogtató pillanataira ébredt föl. De a szoba sötétje mintha még az álombéli színhelyhez tartozott volna. — Hol lehetnek a gyerekek? — riadt föl benne a kérdés,. mikor, még mindig az álom tényeiben gondolkodva, megnyugodva észlelte volna, hogy ők ketten együtt vannak, hiszen mintha még mindig fogná a kezét, ahogy előbb, futás közben is. Keresztültört az álom utolsó hártyáján is, és erővel fölébresztette magát, hogy megkönnyebbüljön. Hogy tudja, hogy itt fekszik, megszokott helyen, az ágyában, és a szomszéd szobában alszik az asszony és a kicsik. (Mióta a második gyerek megszületett, a felesége ismét átköltözött a gyertfc;- szobába, hogy ne kelljefc mmden moccanásra kiugrania az ágyból és átszaladnia.) Felkattintotta a villanyt, és hunyorogva látta, hogy még csak fel három van. 1 —; Még legalább három órát alhatok — sóhajtott mosolyogva. Három órára még érdemes újra elaludni. Mert amilyen éberré tették az előbbi izgalmak, ha közelebb volna a reggel, már vissza se feküdne, mára megkímélné magát a vekker otromba hangjától, a vattás, nehéz ébredéstől. A sötétben ismét az álom kiváltotta szorongás hatása alá került, az idegeiben még jelen voltak a nyomasztó események. Milyen valóságos volt minden, milyen kézzel- iogható és közeli. Igen, csak az ilyen atomokádó szörnyek tövében élezhetné magát valamennyire is biztonságban az ember. Azt mondjak, a következő háború, csak a katonák élnék túl. — Meg kéne építeni legalább azt a nyomorult pincét — hárította el magától a baljós gondolatokat. Eszébe jutott, amit egy ismeret- terjesztő füzetben a bunkerekről olvasott. Négy métei melyen kell lennie, és vízréteg kell, hogy körülvegye, ahhoz, hogy a neutronbombától is védjen. Ilyet úgyse tudna építeni. Vízréteg. Ki a fene tudja a pincéjét vízfallal körülvenni ? Ma-, szekba ezt nem lehet megcsinálni. De aztán eszébe jutott, hogy meg lehetne tölteni vízzel nagy meszeszsákokat. megkötni a szájukat, és falat építeni belőlük. Náluk úgyis csak földbe ásott pince jöhet szóba, mivel a ház alatt nincsen. Akkor meg nem is olyan lehetetlen. C!sak a felszín felőli részét kellene ilyen zsákokkal megrakni, arra négy méter föld és kész. Meg persze ólomlemezek. Végső soron azt is be lehetne szerezni, ha az ember komolyan gondolná a dolgot. Dehát mikor? — Megcsinálom — gondolta, miközben elhelyezte a fejét a kispárnán, és nyakig húzta a paplant. Puha, meleg és jószagú volt, ettől egészen megnyugodott. Lehunyta szemét és igyekezett az ágy kényelméből feltörő jóérzéssel az álom felé közelíteni. Mezey Katalin Véres szúnyogirtás Abban a percben, amikor már csaknem elaludt, halk, zokogó zümmögést hallott a füle mellett. — Szúnyog —■ kelletlenül rántotta elő kezét a paplan alól. Csapott egyet a hang irányába. Jól f ültöv ön vágta magát. Belehallgatott a sötétbe. Csönd volt. — Nem jelent semmit. Lehet, hogy csak felült a falra és vár. Ha újra elhelyezkedem, újra jön. — Elrendezte ismét a kispárnáját, és lehunyta a szemét. — Talán sikerült agyonütni. Alighogy ez átfutott az agyán, a szoba feketeségéből ismét közelített hozzá a finom, zizegő hang. Megfeszülve figyelte, mint a zsákmányra leső vad. Megint bélecsapott a sötétbe, de most óvatosabb volt, és így eleve eltévesztette az irányt. Alighogy leeresztette a karját, újrakezdődött a s'zú- nyogzene. — Na, várjatok csak! Mindjárt adok a pofátokra' — kiugrott az ágyból, Lekapcsolta a nagy villanyt, és gyorsan becsukta az ablakot. — Az a nyavalyás szúnyogháló! Föl kéne szerelni végre. Ötödik éve, mióta ideköltöztek, minden nyáron megismétlődik a szúnyogcsata. — Agyonütöm őket — mormogta, de még mindig nem látott a hirtelen vilá■ Egyetem után egy tervezőirodába kerültem. Tennivaló van nyakig — fogadtak örömmel —, szakemberhiány van. — Ülj asztalhoz! Vedd elő a ceruzád! Hegyezd! Rajzolj! Asztalhoz ültem, elővettem a ceruzám. — Ne erőltesd magad — 'mondta valaki. — Gyerünk! Kimentünk. — Ne légy hülye, mit stta- pálod magad!? Bólintottam, visszatértem, elővettem a ceruzám. — Rágyújtunk? — kérdezte valaki a hátamat tapogatva. — Hát ha nem sokáig ta rt . . . — Mit mondott neked az előbb Vilkin? — Hogy ne törjem annyira magam. — A szemét! Este kérj szót az értekezleten . . . Bólintottam, visszatértem a helyemre, elővettem a ceruzám. — Menjünk ki egy kicsit — szólt Vilkin. — Miket mondott neked az előbb Koiskm? — Hogy este kérjek szót Timed az értekezleten. — Nyugalom! — kiáltott Vilkin, és beszaladt a mos i >t a. gosságtől. Fölvette ,az ágyról * kispárnát, és várta hogy a szeme megszokja a fényt. Aztán támadásba lendült. Guggolásból fölugorva. nagy erővel csapta a meny- nyezethez a kispárnát, ahol csak szúnyoghoz hasonló árnyékot látott. Volt, hogy elnézte a dolgot, de a találatok száma is egész szép volt. Három véres maszat jelezte a sikeres vadászatot a fehér mennyezeten. — Na, most nézzük a falakat! — Rögtön az ágya fölött, a fejénél ült egy. Telibe találta. Aztán az ablak mellett még kettőt. Mindegyik alaposan megszívta már magát. Végül a szemközti falon is megpillantott egy jellegzetes, vonalnyi fekete rajzot, de az már a közeledtére fölrebbent, és szem tévese tő, cikkcakkos röpüléssel eltűnt. Hátrafeszített nyakkal pásztázta újra végig a falakat, a mennyezetet, de nem sikerült fölfedeznie. Türelmesen rótta az újabb és újabb köröket a kis szobában, de a szúnyog nem volt sehol. Becsapkodott az asztal alá, az ágy alá is, fölemelgette a székeket. Figyelmesen végignézte az ablaküveget, de nem találta sehol. — Rafinált vén dög. Már az ember árnyékát is ismeri. Túlélhetett egyjkét ilyen vadászatot. Megfájdult a nyaka. Leeresztette a fejét, egy-két fejkörzést végzett. Szinte kattogtak a nyakcsigolyái. — Legalább nekik jót tesz. — Erősen meszesedett a gerincoszlopa. — Csak a rendszeres torna segít, mondta az orvos. Most alaEz S város — ezzel a címmel nyílt meg nemrég Hemző Károly fotóművész kiállítása a budapesti Vigadó Galériában. Képeinken alkotásai közül kettőt mutatunk be. Á gondolkodás iskolái posan megtornáztatta a nyakát. Szerény vigasz volt. Egyre ingerültebbé tette a hetedik szúnyog eltűnése. Milyen jókedve lett az első gyors sikerektől. Akkor kellett volna abbahagyni. Mérgében — és persze a tapasztalt szúnyogvadász ösztönével — felvágta a kispárnát a lámpa mellé. Két-három dög is kiröpült a mennyezetre szerelt kerek foglalat alól! De épp mert többén voltak, képtelen volt követni az útjukat. Egyet elkíséri tekintetével egész a sarokig, de ott a barnás tapéta és a fehér meszelés találkozásánál szem elől vesztette azt is. Néhány újabb eredménytelen kör járat után kedvetlenül dobta le a párnát az ágyra. Elment a drága alvásidő, szúnyog meg épp elég maradt. Mintha egyet se ütött volna agyon. A lényeg semmit se változott. L eoltotta a, villanyt, és feje búbjáig felhúzta a paplant. Tudta, hogy nem sokáig bírja így a fülledt melegben, de remélte, hogy elalszik, mielőtt még kitakarózna, és meghallaná a szúnyogzenét. Visszatértém az asztalomhoz, elkezdtem rajzolni. — Elég az ücsörgésből — szólt Koliskin —, gyerünk ki! De gyorsan!. .. Bólintottam. Az ajtó előtt egy kis susmus, majd Koliskin és Vilkin ordibál. Aztán engem hívatnak. Az igazgatóhoz. — Ide figyelj — szól a diri —, te itt új fiú vagy, nerr árt tudnod: ne keverd a kártyáidat! — Méghogy én keverem?! De hiszen ök... Visszamentem, leültem 3 helyemre, rajzolni kezdtem. — Na, ebből aztán elég! — kiáltott Vilkin. — Velünk jössz! — parancsolta Koliskin. Kimentünk. — Miről beszélt veled a diri? — kérdezték szinte egyszerre. — Hogy ne avatkozzam semmibe. — Micsoda balfácán ez o póré! Tökfej! — méltatlanki deli Koliskin. — És karrie :i.<ta! — toldotta meg Vilkin Be reze fózsef versei Veled Veled, sorsodért még betellek, kínom birtokosa, szívem vándor-ágyasa, életem népballadai lánya. Kutak Kutak hűvöse szánd meg mindig a szomjasokat, akikben teremtő láng ég, töröld meg izzadt homlokukat. Ha nem hajlik Ha nem hajlik más karjába olyan könnyen derekad, az életem temelletted örökre is megmarad. Szeretném Szeretném hallani megbántó hangod, tudom veled s nélküled se jó, várj vissza és küldj el, hogy előbb lehűljek. Visszamentem a helyemre. — Hé, maga új fiú, az igazgatóhoz! — szólt be a titkárnő. — Mit mondott neked Vilkin és Koliskin? — kérdezte a főnököm. — Hogy maga egy tök-filkó, egy... — Elég! — ordított a fonok. — És ez ezt elhiszed? Nos, nem akartam erről szólni, de jobb, ha előre tudod: Vilkin egy lógós, Koliskin intrikus, de olyan, amilyet a föld még nem hordott a hátán. Szerinted mit csináljak velük? Mondjak fel nekik? Bólintottam, visszatértem a helyemre. — Rád várunk! —1 szólt Koliskin, miközben Vilkin kidobta a ceruzámat az ablakon. Kimentünk. — Miről beszélt veled a diri? — Arról, hogy maguknak fölmondjon-e. — Hót ezt sejthettük vol na — kiáltották egyszerre, és Az olvasás, a könyvismeret igénye, a könyvtárhasználatra való nevelés nem cél, hanem eszköz — vallják az olvasótáborok lelkes, szervezői, vezetői, akik között az idén is találhatunk könyvtárosokat, népművelőket, pedagógusokat, fiatal írókat,' természettudósokat, ' orvosokat, olvasásszociológusokat egyaránt. 1983-ban immár tizenkettedik esztendeje helyet kér és követel a fiatalok ezreit indulásra késztető építő-, üdülő- és művészeti táborok mellett az olvasótábor, az Olvasó népért mozgalom egyik legreményteljesebb és legki- sérletezőbb kedvű vállalkozása is. Az ország kisebb-na- gyobb településein könyvtárak, iskolák, vállalatok, művelődési- házak patronálásá- val az idén 133 olvasótáborban mintegy tízezer — többségében 10—16 éves-— fiatal vesz részt. Az olvasótáborok résztvevői határozottan állítják, hogy a tanév befejezése u á- ni közös táborozás semm,rohantak az igazgatóhoz, engem is magukkal vonszolva. — Ezek szerint mégiscsak? — kérdezte az igazgató. — Űjfent kevered a lapjaidat? Ezért jöttél ide? Intrikálni? — Dolgozni! — kiáltottam. — Természetesen dolgozni! — Nem úgy nézel ki — jegyezték meg Vilkinék. — Mindenesetre még adok egy kis próbaidőt — enyhült meg az igazgató. — Aztán majd meglátjuk ... Visszamentem a helyemre, leültem, megmarkoltam a ceruzát. — Ne izgulj — szólt halkan Vilkin. — Gyere, «ondók valamit. — Nem mentem. — Hová hivott Vilkin, mit akart mondani? — érdeklődött suttogva KoUskin. — Gyere, elmondhatod ..; — Nem mentem. Am ők mindketten rohantak az igazgatóhoz. — Helló, új fié! — szőtt be a titkárnő. —• Gyerünk az igazgatóhoz! Nem mentem. Sehova se mentem. Ültem ét dolgoztam. — Hagyjanak. S — kiabáltam. — Hagyjanak békén! Estére elbocsátottak: Stsze ■f érhetetlenségért, utasítás- megtagadásért, elégtelen munkateljesítményért. (Fordítettei: Baratt Rozália) képpen nem az iskolai nap-ok meghosszabbítása. Az olvasótábor ugyanis formáját, módszereit, sőt tartalmat as- kintve sem hasonlítható az iskolához. A 10—12 résztvevőből áll* kis csoportok tagjai közös alkotó munkára vállalkoznak azért, hogy • a közösségben történő ^gondolkodással lej lesszék személy i- ségüket, s újabb ismereteket szerezhessenek azért, hogy tisztán lássák helyüket, lei- adataikat, demokratikus jogaikat a társadalomban. Az olvasótáborok munkájuk során természetesen epi tenek az iskolákban szerzett ismeretekre, de egyúttal annak hiányosságait is érzékelik. A nemzetben, az emberiségben való gondolkodás rendhagyó „órái” közben felfedezhető, hogy egyes alapvető fogalmak értelmezése — nemzet, haza, internacionalizmus — körül mily sok a bizonytalanság. A szakmunkásképzős fiatalok olvasási készsége, a valóság feltárását segítő könyvek iránti érdeklődése szomorúan alacsony színvonalú. Olvasásszociológusok figyelmeztető számokkal igazolták, hogy a 10—14 évesek a hetvenes években legkedvesebb időtöltésüknek már nem az olvasást, hanem a tévénézést, a tánczene hallgatását, a barátokkal való együttlétet mondták. Talán ennek is következménye, hogy a gyermekkönyvtárba járók útja sajnos nem 'mindig vezet — természetesnek tűnő módon — felnőttkönyvtári polcokhoz, sőt ellenkezőleg: az olvasás iránti igény elhalványul, nem válik szükségletté. Az olvasótáborok rövid két hét alatt tevékeny életmódot felvillantó, az ismeretek iránti kíváncsiságot felkeltő kellemes napokat nyújthatnak, de az ott fölfedezett gondolkodási forma nem maradhat röpke pillanat. Az olivasótáibori kis közösségek továbbá együttes művelődésének a lehetőségeit iskolában és iskolán kívüli keretek között, könyvtárakban, művelődési házakban, diákotthonokban is meg kell találni ahhoz, hogy a fiatalok számára a folyamatos művelődési életük természetes igényévé váljon. ,, SOMOGYI NÉPLAP Borisz Kudrjavcev Új munkaerő
