Somogyi Néplap, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

Vallató Géza Szemben velük megbilincselték és bűnöket bizonyítottak rá Szemben velük állt és hallgatta bűnei sorát állt és a poroszlók is álltak — lesütött szemmel a poroszlók a többiek ültek ültek a bírák a szájtátók a szurkoló és az iskárióti is ütt Pilátus ülve mosta kezét Szemben velük állt és a gyülekezetben csak az 6 szeme ragyogott Mocsoktalan Műterem a századfordulón Szabó Vladimir grafikája Bencze József Hajnali vonatok Sínek futnak az éjben, száguld, kattog az elet, a sín sose sejti, vonat elfelejti, vándorláshoz örök nyom, mit megnyom a gondvagon. Sínek, sínek, ti örökkön futni készülök, vonatok szemét kémlelők, sziveteken imbolyog a föld. Vigy el, rejts el valahová, te legkedvesebb fekete sínpár. Síró vonaton, a síró szemafort, az öngyilkos csillagot kattogva siratom. Vágányokon sok a gond, a kerék mi mindent mond? Vágányokon sok a gond. Tehervonat ban érte lmes magány, Attila fekszik a vonat alatt, Attila szívén kattog a vonat, zajlik a robogón, földben a föld, zajlik vonat síneken az árván síkoltó világ. Fékezés. Csikordviás ..', Az emlékezés vagonja megáll. Szívemből mennyi vonat füttyöget, hány váltóőr köszönti pöttömét? A vonattetőkön átmos a köd, zajos a pályaudvar, megszűnik a csönd, indul a hétköznapi munka acélvágányok útjai* .. I Megy a vonat, fut a vonat, megsimogat csillagokat, a szívéből jaj sikogat, hoz a vonat, visz a vonat, síkságokat, villámokat, otthon rekedt bánatokat. Winkler Egon esete is azt bizonyítja, hogy az igazságot nem minden eset­ben az arra illetékes hivata­los szervek szolgáltatják. De nem is ez a fontos: a fon­tos, hogy az igazságot vala­ki szolgáltassa. Ez a Winkler Egon költi volt, hívő, rajongó, a patta­násokkal rügyező fiúk tiszta hitével. Pedig sörényét már rég elvesztette, szálanként simította oldalra haját, ki­nyúlt szvetterekben járt, mint az aggastyán kama­szok; a negyvenediket ta­posta. Feleségét, Editet meg­szolgálta, három esztendő szigorú böjtjével, a savnál is álihatatosabb rajongással, ami minden ellenállást vé­gűi is szétmar. Rajongott és hitt, s még akkor is szent maradt — káromló, bántó szava sohasem volt —, mi­kor Edit többé nem mondta, hogy „fáj a fejem, nehéz napom volt, hagyj”, meg hogy „ne várj, hová is me­gyek? a fogorvoshoz me­gyek”, amikor a nő már nem is volt többé óvatos, tapin­tatos, amikor már pimaszul szemtelen sem volt, amikor egyszerűen megkérte Wink­ler Egont, hogy hagyja el a lakást és életét, mert ter­hére van. Egon ekkor is szent maradt, és rajongott tovább: csomagolt és ment Vagyishát Egon — ahogy barátai keresetlenül, de ta­lálóan mondják — egy szent barom volt. Hová ment, és mit vitt magával? Nem többet, mint ami egy sportszatyorba bele­fér. De hát nyár volt még.. A városban szobát nem ka­pott; a hegyek közé vonult, vagyis a Szabadság-hegyen egy víkendház kamrahelyi­ségét — borsos áron, havi ezer forintért — kibérelte. A nyaraló — ahogy Egon nevezte új otthonát — desz­kából épült, de / cserépteteje és verandája volt, a veran­dán, szobája ajtaja fölé pe­dig egy szarvasagancs sze­gelve, a trófea alatt fehér temperával írva: „Párád 1928.” A nyaralónak konyhá­ja volt, egy nagyobb szobá­ja — ott laktak a háziak, a nyugdíjas patikus és nővére —, s a kisszoba, az a bizo­nyos kamra, amit Egon bé­relt a nyári hónapokra eze­rért, a téliekre kétszázért. A kamrában egy emeletes ágy Kőbányai György Agancs állt, lavórnak csővázkeret, a szekrény is kifosztott és om­ló volt, mint egy elhagyott, gazzal benőtt rom: polcai, fiókjai sem voltak, csak em­lékei, szögek akasztónak ol­dalába verve. Itt lakott most, s rajongott tovább: „Ha tudnátok, milyen a táj, a panoráma, a hajnal leg­szebb fent a hegyen, s kép­zeljétek, csak csupa i és e magánhangzóid utcán lehet feljutni hozzám: Cinege, Csipke, Kikelet. Ha óvtuk, figyelmeztettük — ezer uzsora egy ilyen egértanyáért, és most nyár van, de mi lesz, ha megér - keznek az őszi esők, a fa­gyos, téli idők —, csak to­vább rajongott: „Ha kedvem tartja, alulra fekszem, ha akarom, felülre, két helyen is alhatok, romantikus ez a hely, ti nem is tudjátok. És ősszel lehurcolkodnak a gazdáéik, egyedül maradok, és akkor már csak kétszáz a bér, egyedül, egy nyara­lóban!” Egyedül maradt fenn a tüdőt szaggató, fagyos kö­dőkkel, a csatakos utakkal, a deszkákon átjáró huzat­tal, a havas esőkkel, a bá- doglavórrad, és a lavórba fa­gyott vízzel, a vasággyal, az ágy első és második emele­tével, a kihalt, csupa t és csupa e magánhangzójú ut­cákkal. Valamiféle szent mamlasz volt; a befüggönyö- zött, jó meleg kávéházakból, csevelyek, ugratások langy- meleg termálmedencéiből volt ereje és hite kiszállni, s elindulni a keményre fa­gyott utakon egy hegyoldal­ban álló. magányos deszka­bódé felé. Kamasz hívő volt: hitt to­vább a nőben, rajongott Editért, mintha csak csupán bújócskáról lenne szó, ó most elbújt, fent, a hegyen (mert Edit elküldte, bújjon el), nemsoká majd kiabál ér­te — belátja a dolgokat —, szabad a gazda, merre vagy, előjöhetsz, és ő akkor majd veszi a sportszatyrát, dió­jön... Hát rémes mafla alak volt! Rovására tréfák születtek: Egon nyaralójában, ha rab­lók járnak, és teljes munkát végeznek, akkor sem lehet megtudni, járt-e nála vala­ki: semmi sem hiányozhat­na. Miről lehetne tudni, ha a Kikelet utcai deszkabódé­ba betörtek? Mi hiányozna? Hiszen már az egerek is rég el pucoltak! Így, tegnap. Ma aztán — füsifoe* óetzá. jó melegben, befüggönyö- zött_ kávéházablakok mögött — meséli: képzeljétek, betö­rő vagy betörők jártak ná­lam! Egyszerre csaptak rá: — És ezt te honnan tu­dod? — Tudjátok, a verandán, a szobám ajtaja fölött egy agancs volt. Ezt az agancsot az este, de lehet, hogy nap­pal, amíg lent voltam a vá­rosban, leszedték, ellopták... Befüggönyözött kávéházi ablakok mögött, fehér asz­talnál, füstben úszó, jó me­legben ülünk, hallgatunk. Egyikünk azt mondja: — Ezt a rehabilitációt Egon igazán kifagyta magá­nak. .. Ám ez otromba beszéd. Az agancsot háza faláról valaki­nek — ha betörő is — el­végre már el kellett vinnie. KERT Néhány éve még nem ér­tettem a nyarak hétvégi csöndjét kilencemeletes to­ronyházunkban. Hogyhogy nem gyakorol a főiskolás Gabika, mikor most igazán volna rá ideje? Miért hall­gat alattunk a csöveken föl­szivárgó furulya, és mag­netofonzene? És a gyerek- lábdobogás fölöttünk ? Meg a lift zuhogó dübbenései ? Miért nem szállonganak étel- illatok a nyitott konyhaab­lakokból, amikor hétközben azt Is tudni lehet, hogy Sző- kéék paprikást főznek, írón­kénál fokhagymás hús pirul a serpenyőben. Margó pedig alighanem kifuttatta a tejét? Alszanak? Csendet fogad­tak ? Kétnapos hidegkosz- tot? A néma és illattalan ház titkára csak vasárnap estefelé derült fény: a lift megkezdte zuhogó dübbené- seit, csapzott lakók érkeztek rajta sorban, kivörösödött képpel, a kézben kosarak, a kosarakban hervadó kara­lábélevelek vagy törődött cseresznye, kókadó virágcso­kor. Mi ez a szállítmány? Hát saját termés! Hol voltak két napig? Hát a kertben! A kertben. Azóta már azt is tudom, hogy a ház belső hétvégi zajszintje szoros ösz- szefüggésben van az évsza­kokkal és a külső időjárás­sal. Ezt, mint tudományos megfigyelést, ezúttal teszem közkinccsé. Azóta azt is tu­dom, hogy a kert a legna­gyobb divatok egyike ma nálunk. Akkora divat, mint a CB-rádió, a hifi-torony, a kisvállalkozás vagy déd­anyáink csipkegallérja. Csakhogy ez’ sokkal tartó- sabbnak ígérkezik, és na­gyobb halasa van életfor­mánkra, mint az összes töb­biek együttvéve. Mit jelent a kert? Meg­próbálom tisztázni. A kert először is gazdasági és pia­ci tényezőt jelent. Erről be­szél a rádió, ezt rögzítik a tévékamerák, erről írnak az újságok. Hajtatóházakról, fóliasátorról, a primörfelvá- sárlás szeszélyeiről. Mivel fejtrágyázzunk? Mikor ül­tessük ki a szabadföldi pa­lántákat? Kapáljunk-e szá­razság ellen? Hogyan öntöz­zünk? Permetezve, felülről vagy csatornácskás mód­szerrel? Mi legyen a krump­li bogár, a leveltetű, a liszt­harmat ellenszere? És szó esik vetőmaggondokról, kis­gépekről, hiányzó apróságok­ról; van úgy, hogy a sarló kaphatatlan, majd országos ügy lesz abból, hogy senki sem gyárt közönséges dug- gatófát, elszánt kerttulajdo­nosok mesés összeget fizet­nek ki nyugati import dug- gatóért, fémből készült és zöldre festették, olyan fölös­legesen, mintha egy kasza­élre valaki tulipánokat pin- gálna. Meg a piac. Hogyan ömöljék át a kiskertek ter­mése a nagykereskedelem csatornáiba? A rádió és a sajtó százalékarányokat em­leget (mennyivel növeli a kiskert a gyümölcs- és zöld­(Czinder Antal rajza) Iordan Popor Ellenálltunk a kísértésnek Semmi sem lazítja úgy el az idegeket, mint a rákászás, és semmi sem terheli meg oly nagyon, mint egy segély­kiáltás. A fuldokló megpró­bálta a víz fölött tartani ma­gát, hangja pedig csak úgy hasította a levegőt. Egy szem­pillantás múlva már a víz­ben voltam, és gumimatra­com segítségével sikerült a sziklákra vinnem a szeren­csét lent. Mindez Szozopoltól 11 km-re délre történt, kei­két és fél méter mélyen. A szerencsétlenül járt em­ber reszketve üldögélt, léleg­zete fokozatosan csillapodott, majd így szólt: — Megmentette az élete­met ... Ha ön nincs, a fele­ségem már özvegy lenne ... Majdnem ottmarasztalt ez a lapos fenék. Kimondhatatla­nul hálás vagyok önnek! Jó dolog ilyen szavakat hallani. Az ismeretlen pedig csak mondta, és mondta. — Nem vagyok közönséges hazudozó — jelentette ki vé­gül. — Én amyagi formában is kifejezésre akarom juttat­ni hálámat. Szeretne soron kívül új autóhoz jutni? — Nem — válaszoltam. — Ha nincs építési telke, közbenjárhatok, csak szóljon! — Nem. — Akar egy kis bungalót tízegynéhány leváért? — Nem. — Afcar turistacsoportot vinni Budapestre? Az utazás ingyenes lesz, és kiskirály­ként fogja érezni magát. — Nem. — Vannak gyerekei? — Igen. — No végre! Egyszer ön is azt mondja, hogy igen ... Szeretné, ha fölmenteném őket az építőtábor alól? — Nem. Még kicsik. — Akkor elhelyezem őket óvodában. — Nem. A nagymama vi­gyáz- rájuk. — Akarják, hogy megcsi­náltassam a nagymama fo­gait? — Nem. — Egy zongorát a gyere­keknek? — Nem. — Akkor kigondolunk va­lamit az asszonykának . .. — Nem. Nem kívánok előnyt élvezni azért, amit tettem. Gyűlölöm az „egyéb módon’’ biztosított szolgaita­tásokat és kiváltságokat. Ha továbbra is zülleszteni fog különböző javaslataival, visz- szadobom a tengerbe. — Hát ez, hát ez ■. . — da­dogta a fuldokló —, hát ez lehetetlen ... Maga nem is ember, hanem angyal! Már a nyelvem hegyén vök az elutasító válasz, ami­kor éreztem, hogy szárnyak nőnek a vállamon: fehér, pu­ha pihék sarjadnak, legfelül kémény, fényes tollak nőnek Meglebbentettem szárnyai­mat, és fölszálltam a menny­be. Fordította; Adamecz Kálmán ségkínatatot, mekkora sze­repe van a lakosság önellá­tásában), naponta hallani a kertek népgazdasági haszná­ról vagy arról a munka­energiáról, mely veszendőbe menne, ha a sok munkáske-j zű ember otthon-kocsmábaná szomszédban töltené a hét végét. A kert másodszor egészé ségügyi és életmódbeli té­nyezőt jelent Megmozgatja az izmokat, végi gropog tatja a csontokat, kiszellőztetí a tüdőt. És programteremtő ereje van! Készülni lehet rá és teljesíteni lehet Heti rit­must ad tavasznak, nyárnak, ősznek, elosztja az időt, és szétosztja a munkát a csa­lád tagjai közt, visszalopva valamit azokból az időkből, amikor a család már gazda­sági kisközösség volt, szi­gorú munkamegosztással. A kert azonban, harmad­szor, érzelmi tényezőt is jelent. Erről kevesebb szó esik, pedig ugyanolyan fon­tos, mint az első kettő. Meg merem kockáztatni, hogy tő­le nagyobb hatás várható, mint amennyit a kertkultusz a piaci kínálaton és az or­szágos egészségállapoton lendít. összetett tényezőről van szó, a kert kiváltotta ér­zelmekben sok minden keve­redik, elég ha csak háromra emlékeztetek közülük: Természetesen a tulaj do- nosságérzés kínálkozik el­sőül. Megvetettem a lábam egy darabka földön, és az az enyém. Megismerkedem min­den rögével, számon tar­tom füvének moccanását, fáinak rezdülését, még va­kondtúrásainak számát is is­merem. Hogy ez valami be­szűkülést jelent, önös ma- gambaf ordulást ? ördögöt! Az otthonlevés bizonyossá­gát jelenti: Magyarországon élünk, és résztulajdonosai vagyunk a közös hazának. , Ezt jelenti. Köznyugalmat jelent, ha úgy tetszik: a po­litikai közérzet stabilitását. Természetesen a sikerérzés kínálkozik másodikul. A részvétéi egy milliomodszor ismétlődő csodában: elvetet­tem egy csöppnyi szürke ma­got és bokornyi zölddé tere­bélyesedett. Vesszőt ültet­tem, és sátoros fává emelke­dett. S kínálkozik egy érzelem — harmadikul —, amelynek nehezen tudok nevet adni. Talán mert finom párlata a többinek. Talán mert olyas­minek a feltámadását jelen­ti, amit a génjeink is elfe­lejtettek már, hogy tudniil­lik az ember, eredetileg, kertlakó élőlény volt. Leg­alábbis mesés visszaemléke­zései szerint. Az emberiség eredetmítoszai nem ra emlékeznek, ném föMbe- vájt veremre, nem vesszőfo- nadékos sárkunyhóra, hanem kertre. Az ószövetségi embe­riségtörténet egy paradi­csomkertbe helyezi a kezde­teket, a lángpallossal ki­űzött ősszülők ivadékai az­óta is oda vágynak vissza. ! A keleti legendáriumok a világ hét csodája közt emle­getik Szemirámisz függő­kertjét. A görögök szent li­getekről tudnak. A magyar mesék égig érő fákról áb­rándoznak, és kertről, moly­ben aranyalma, szóló szőlő, csengő barack terem... Szin­te mindenkinek van egy gyermekkori kertje, lehet, hogy tágas-rendezett, lehet, hogy gazos, bozótos, lehet, hogy csak két bodzabokor a tyúkól és a kukoricagóré kö­zött — de kert, de gyönyörű és felejthetetlen. Ez a me­sékben és jelképekben és emlékeinkben élő kert az, amelyiknek — mint mond­tam — nem tudok nevet ad­ni, de amelyik, remélem, megnevezetlenül is felidéző- dött, s amelyiknek varázsla­ta — hitem szerint — ott dolgozik a mai kertkultusz­ban. Amikor felötlött bennem, hogy erről jegyzetet írok, körtefa alatt ültem éppen, parasztfüves szilasliget­széphegyi kertben. Olivér bácsi szomszédos öreg dió­fájáról rám bókolt egy fe- keterigó. Gesztusát, önké­nyesen, úgy magyaráztam, hogy az ötletet helybenhagy­ja. Faragó Vilmos

Next

/
Thumbnails
Contents