Somogyi Néplap, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A vonat nem siklott ki Ügy éreztük, a azernafor valameimyíüTLknek zöldet jelez. Szocialista hazánknak tízezer mérnökre van szüksége és sok-sok tanárra, orvosra, agronőmusra. ezt hallottuk éa olvastuk napról napra Nemsokára tapasztaltam, hogy ez nem üres propaganda: ötven- ben az agrártudományi egyetem hallgatója lettem. Boldogságom azonban nem tartott sokáig . .. Egyszer váratlanul hívattak a rektori hivatalba. „Osztályidegennek az egyetemen helye nincs”, közölték kurtán-furcsán. „Kérje el a leckekönyvét, és tűnjön el; ne is lássuk többet!” Néhány nappal később tudtam meg: apámat — a reá hagyományozott föld miatt — kuláknak nyilvánították. A volt voroskaton* és a direktórium egykori tagja — ha nem is túlságosan hosszú időre — munkatáborba került. Fia is golgotát járt: voltam munkaszolgálatos a hadseregben, majd postai alkalmazott; rövidesen ki is kerültem állásomból, mert „osztályidegen nem dolgozhat bizalmi munkakörben”, majd megtanultam Sztálinvárosban az olvasztár mesterségéi, s három év alatt kétszeres sztahanovista lettem Jól kerestem, megházasodtam, egyszóval kiegyensúlyozottabbá vált az életem. Lelki sebeim azonban még sokáig sajogtak . .. Ezért kaptál súlyos sebet tizenkilencben Salgótarjánban? Ezért kerültél a Horthy-rendórség feketelistájára? Ezért bújtattál üldözötteket életed kockáztatásával? Ezért vertek félholtra a gestapósok ? — ilyen és hasonló szemrehányásokat tettem apámnak. Ö azonban nem bizonytalanodott ei. • Csak az járt a fejemben: osztálytársaim nyolcvan—kilencven százaléka már vitte valamire, én pedig... Az öt- és tízéves érettségi találkozókra nem mertem elmenni: úgy éreztem, én vagyok a fekete bárány, az osztály szégyene. Sokáig, nagyon »okáig visszhangzott bennem egy ötvenhárma* beszédnek ez a mondata: a kulák mindig ku- lák marad, mert a kutyából nem lesz szaTalán szokatlan vott a módszer, amelyet választottam, de nem tehettem mást: a község érdekeit fontosabbnak találtam, mint egyik-másik vezető jóindulatát. Nem a hiúság hajlott, nem az úgynevezett feltűnési viszketegség munkált bennem, amikor szembeszegültem a falu irányítóival, csak egyszerűen nem nézhettem tétlenül, hogy Csorna, ez a hatszáz lelkes szép kis település, ahol születtem, nevelkedtem, sorvadni kezdett EJ tudja képzelni, hogyan zilálodik szét egy közösség, ha tagjai úgy érák: rájuk sem néznek, gondjaikkal-bajaikkal a kutya sem törődik? Nem tudom, sejti-e, hogyan j harapódzik ei ilyenkor a minden mindegy hai«u4at, hogyan gubóznak be, hogyan mennek el érzéketlenül egymás mellett olyan emberek, akik korábban barátságban éltek, akiknek egy volt az öröme, egy a bánata. • Reggelenként, amikor a vonatokat indítom, a hátam borsónk a magányosan toporgó, ‘ búskomoram háHgató, egymást még üdvo- vürú is csak immel-árrtmal hajlandó embe- ; rek látványától Mint egy holt anyagnak »tökéletesen érzéketlen molekulái .. . Aki képes felfogni ennek jelentőségét, nyilván megérti majd tet- 1 item indítékát, ‘és nem talál > bűnösnek, lá- 1 Eadónak, törvényszegőnek. r>e hadd kezdjem elölről I Mert ötvenhárom év jalatt ezen az „ügyön” kívül is történt velem egy és más. Apám vasmunkás volt, thsenki lenében a budapesti nyolcadik kerületi direktórium tagja, majd a Land- ler-hadosztály katonája, aki többször is ki- tümette magát a felvidéki harcokban. A Tanácsköztársaság leverése után „felforgató elem”-nek nyilvánították és örökre kitiltották a fővárosból, így került — rokonai segítségével — Büssübe. Anyám élete ugyancsak regényíró tollára kívánkozna: szegény és munka nélküli parasztcsalád gyermekeként vándorolt — pontosabban szökött ki — az Egyesült Államokba, ott egy szívargyárban dolgozott betanított munkásként naponta tizennégy—tizenhat órát Néhány év múltán a honvágy kényszerítette haza, Somogyba. Itt találtak egymásra apámmal, aki addigra elsajátította a földművelés, az állattartás fortélyait, majd megtanulta a tej- és vajmesterséget Apámat váműanul meglátogatta egy volt voröskatona társa Budapestről Nem tudom, az illegális kommunista párt küldte-e vagy az akkor már erősen szorongatott szociáldemokrata párt de tény: az pUenzék üzenetét hozta. A munkáspártok és az üldözött zsidóság érdekei közösek, ez volt az üzenet lényege. El kell hát rejteni minél több zsidót vagy ha ez nem sikerül, legalább a javaikat „átmenteni”, elkobzásukat megakadályozni és a pénzt az illegális mozgalom céljaira felhasználni, míg a jogos tulajdonosok vissza nem térnek. Apámnak vérében volt a lázadás ösztöne, ráállt az „alkura”, vállalta néhány, a zsidótörvények által már jogfosztott: dombóvári iparos és kereskedő javainak elrejtését, 5 hamarosan — a mozgalom tanácsára — befektette a vagyontárgyakat: negyvennégy boldnyi földet vásárolt a Stryck-birtokból azzal a szándékkal, hogy a háború ólán eladja. Lakásunk is ekkoriban vált a Hunyady-birtokról szökött zsidó munka - szolgálatosok teanzitállomá- sává, amiért — nyilván egy „törvénytisztelő állampolgár” besúgása nyomán — a Gestapo elhurcolta apámat. Csak egy szerencsés szökéssel sikerült megmentenie az életét A vagyontárgyak tulajdonosai a háború után nem tértek vissza... A föld apám nyakán maradt, megműveléséhez kénytelen volt bérmunkásokat alkalmazni, gépeket vásárolni, s ez később csaknem végzetes következményekkel járt... Igaz, a háborút követő négy évben a baj még nem jelezte jöttét Tanultam szorgalmasan, társaimmal együtt teli torokból énekeltük a mozgalmi dalokat, tüntettünk a westem-filmek bemutatása ellen és levertük a turulmadarai az iskola épületéről A New York-i szivargyárban keresett pénzből futotta egy zsúpfödeles házacskára, sőt egy gőzgéppel hajtható cséplőgépre is. Tulajdonkeppen zavartalanul tölthettem hát gyerekkoromat itt, Csornában, egy nem gazdag, de megbecsült iparosember fiaként. Igaz, „hátrányos helyzetű” srácként, de bejutottam a kaposvári Somssich Pál gimnáziumba, és hamarosan sikerült ledolgoznom a hátrányt a városi fiúkkal szemben. Egyszóval : ment minden a maga útján, zökkenéSt, kisiklások nélkül. Csakhogy a háború a mi családunkat sem kímélte... Miközben a Somssichban a latint, a matekot, a hit- és erkölcstant bifláz^ tam, idehaza különös dolgok történtek. Akkor senki sem hitte volna, hogy ezek később az én életemet is döntően befolyásolják, hogy néhány esztendőre érdemtelen sorara kényszerítenek... lorana. Nem adtam fel! Már szánté mazochista módon vártam az ütéseket, de álltsmi is őket. S ha tudtam, visszaütöttem. Például amikor — nem sokkal azután, hogy Sztáfin- vároeból visszajöttem Csornába — egy szemeílenzős hivatalnok ki akart eforudaJtatni a lakásomból mint osztályidegent. Hogy sommásan értékelem, elítélem-e azt a korszakot? Ékről szó sincs. Negyed&zá- zadmyi távolból megpróbálom tárgyilagosan szemlélni az eseményeket De tény: azok az évek, amelyekben oly sokan kaptak lehető-, séget a kibontakozásra, nekem csak keserűséget, megaláztatásit, kitaszítottságot hoztak...” Tudja, dacos, konok ember vagyok, ea valószínűleg apai örökség, * nem tagadom, hiú is. Az ötvenes évek végén erősen kezdte hirizgálni az önérzetemet, hogy egyik volt osztálytársam már országosa* is elismert jogász, a másik neves népzenekutató, a harmadik világjáró külkereskedő, én pedig — a körülmények miatt — a társadalom perifériájára kerültem. Nekiálltam hát kapaszkodni fölfelé a vasúti szamárlétrán. Pályamunkásként kram pácsoltam, később váltókezelő lettem, azután forgalmista, majd tanfolyamokra jártam, szakvizsgáikat tettem, s végül szín jelesen ed végeztem a tisztképzót, nyolc éve pedig áHomásfőnökké neveztek ki. Lassacskán megnyugodtam, a munkám egyre jobban ínyemre volt Rossz közérzetem, kitaszítpttság-érzésem maradványai azonban, bármilyen különösen hangzik, csak akkor tűntek el végleg, amikor fölvettek a pártba, majd a marxizmus—leninizmus esti egyetem után a szakosítót is elvégeztem. Most propagandista vagyok az a iapszerveaet- best, tanácstag, egy tanácstagi csoport vezetője, valamint a Hazafias Népfront községi bizottságának elnöke. „Álláshalmozó”, mondhatják a cinikusok. De nem szenvedek elmés rangkórságban. Egyszerűen csak tenni akarok valamit ezért a faluért. Nem mindig a kitaposott úton redutok el? Most valószínűleg arra a par évvel ezelőtti esetre gondol.' Netm volt az olyan nagy, amekkora ügyet később csináltak belőle. Csak annyi történt: illegálisan, engedélyek nélkül kezdtünk ei művelődési hazat építeni Csornában a fiatalokkal. Láttam, hogy unatkoznak, lézengenék, italoznak, s hogy az illetékes tanácsi vezetés csak igerget. Tudtam, hogy hiába kuncsorgok tanácstagként é» népfrontéi nőkként, ráadásul elkeserített a már tü relmetleané váló fiatalok megjegyzése: „Ottó bácsi, maga is csak ígérgetni, házi időzni tud nekünk ...”, hát elszántam magara a cselekvésre „Vasárnap elkezdjük ásni az alapokat”, feleltem. A község egész fiatalsága ott volt. Az induláshoz a szüksége» építőanyagot saját, megtakarított pénzemből vásároltam, a terveket magam készítettemet egy szakemberrel Az egész falu segített. A vezetők? Az egyik a szó szoros élteimében kiröhögött és baleknak nevezett, a másik igyekezett lebeszélni azzal az érvvel, hogy saél ellen nem lehet... A harmadik pártfegyelmivel fenyegetett, a negyedik börtönnel, az ötödik az én „partizánkodásomra” hivatkozva lemondott. .. Később szerencsére akadt egy-két vezető, aki nem tekintette főbenjáró bűnnek az állampolgárok kezdeményezését és önálló cselekvését Fölépült hát a ház, három év alatt, társadalmi munkában. A gyanakvás azonban nem párolgóét el könnyen. Az avatásra mindenkit meghívtak a környeaó községekből, aki valamicskét i* számit, rólam anno ban ... hogy is mondjam? ... nos, megfeledkeztek. Ne értsen félre: nem sértődtem meg. Erre számítottam. Emlékszem, akkor este az utcán sétálgattam, néztem a csillagos nyári eget hallgattam a frissen avatott művelődési házból kiszűrődő zenét, » arra gondol tam: mégsem voH fölösleges. S gondolja csak el, mit éreztem, amikor a fiatalok „testületileg” jöttek értem! Jöjjön, nézzük meg a házat! Szép a nagyterem, szép a könyvtár, ott van az orvosi rervdeiö, hamarosan lesz büfé is . . . Tetszik? Ügy tudom, a község lakosainak is. Akik — szerencsére — egyre többen lesznek. Mert megállt az elvándorlás, sőt nyolc uj házhelyet sikerült nemrégiben kijelöltetni, Üzem is épül Csornában. Egyszóval: a nagyberki tanács már nem tekint bennünket mostohagyerekeknek. Valamelyest a lakosság is ocsúdik: nemsokára társadalmi munkában parkosítunk . .. Az álmaim? Régebben bizony gyakran „viszontláttam” éjszakánként azt a hivatalnokot, aki kirúgott az egyetemről láttam munkaszolgálatos társaimat, és apámat, amint rendíthetetlen biztonsággal, konokan emlegeti azt a régi mondatot: „Kutyából nem lesz szalonna!” Itettam azoknak az embereknek kegyetlen, merev arcát, akik kilakoltatni jöttek. Üjraálmodtam a tizenötévé« érettségi találkozót, amelyre gyötrő szorongással, alig leküzdhető alacsonyabbiendűségi érzessél mentem el Ébredtem jó néhányszor arra a mondatra: „Ottó bácsi, maga hazudik!” De az a vezető is előfordult már álmomban, aki az ifjúsági ház építése idején így fenyegetőzött: rossz útra léptél, nagyon meg fogod bánni... Mostanában azonban nyugodtak, könnyűek az álmaim”. Orbán Ottó csornai állomás főnök vallomásait lejegyezte: Lengyel András
