Somogyi Néplap, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
Mester Attila Csak az határtalan Barátok, én még itt vagyok, s mar ésszel is fölmértem: e tájon élni, — s bárhol — sem büntetés, sem érdem. Felőletek ha hallok, már irigy sem vagyok, lett légyen Isten iába amit megfogtatok. .Szőlő-bozótom ez a város és nyűgöz annyi ág, ha rendre elmesélem, meghajnallik rqpnk. Emlékeztek a Sasra? A legszebb kocsma tán, halk nóta dünnyög ott, már kora délután. „Hogy élek meg, ha nem lopok?" — így dünnyög ott a nóta, s fokossal Angyal Bandi áll blokkért mögénk a sorba. S a régi Nyíri-fészek? (túl hangos mostanában) csipke égett, mint hóvirág a pincérnők hajában. Jaj. és a Három Rózsa ... nagyapám odajárt, most is látom a füstben világló homlokát. Sört ivott, bort? — már nem tudom, csak azt, hogy messze van, s a dal, amit itt hallok, csak az határtalan. (Czínder Antal rajza) Cselényi István Gábor A DOLGOK BELSEJE vakságát benned oldja fel néma de benned énekel nem tartja foglyul bénaság feltépi börtönajtaját van de csak benned létezik ad szeret hazaérkezik benned lesz szó és gondolat felölti emberarcodat a föld tebenned vár vetésre a szerszám téged vár kezébe benned kezd alkotni a gép csak benned lángol ami szép a víz tebenned oltja szomjál a tenger benned bont vitorlát jóllakik benned a kenyér életed megfér tenyerén te vagy a dolgok belseje a tárgyak fölnyíló szeme á. világ sorsa váltadon fenséges kínzó hatalom A költő és az idő Beszélgetés Csorba Győzővel Ponte Vecchio. Vadász Endre grafikája. ISZLA! ZOLTÁN (A Nemzeti Galériában rendezett kiállítás anyagából.) Törmelékes munkálatok Az egyiptomi kultúra reprezentatív művészettörténeti figurája a fáraó és az írnok volt a régi — iskolai — nyomatokon. A görög fömo- deil az isten, az atléta meg a filozófus. A rómaiak részint császárnak, részint gladiátornak, részint laikomázó- nak álcázva ábrázoLtatták magukat. A keresztény birodalmakat a szentek, a lovak, a trubadúrok reprezentálták — nálunk Magyarországon egyebek között a Hunyadiak. Aztán a hóhér, a kurtizán, a tengerész, a csiilagágz, és az anatómus lettek elkövetkező korok repróhősei. Az újkor úgy tükrözte önképét, hogy előtérbe állította a polgárt a tannyotnatokon. Később esett már egy-egy . művészi pillantás a parasztra is. Meg persze a zsoldos 'katonára, axi folyamatosan csak dúlt, ahol tudott. Legislegújabb kort még nem iktattak be a tantervekbe — nyoma tilag. Nálunk mégis kezdenek feltűnni a jövő tanulmányi ikonográfiájának megörökítése után valósággal kiáltó alakzatai. Nem a Távolság Tengerészére, az űrhajósra gondolok, ezzel -.csak a nyitott sztratoszférát döngetném. Inkább egy — eleddig még .igen keveseknek megjelenő — lát- ványcsoportozatra figyelmeztetném legújabb korsza-. kunk lito-, illetve fotográfusait. Én ebben vélem föltalálni jelenünk reprezentatív képmását, taníthatóan érzékletes jelképét, újdonsült pedagógiai szimbólumunkat. t A szem lél he tőén elhelyezett tüneményt Jóanyám mutatta be nekem, három éve tatarozott belvárosi bérházuk negyedik emeletének ablaká-1 bóL A látomás hat alkatrészből adódott össze. Két szállítószalagból, egy törme- lékbefogiadó konténerből, egy széles vállú — IKV-alkalma- zásban álló — férfiúból s egy lapátból, amelyre a férfi támaszkodott. A természethű kompozíció hatodik alkatrésze imaginárius volt: Falusi József Felhőket hajt a szél Napfényre vágytál és felhőket hajt a szél? Lesz majd napfény is, várj, és senkitől se félj. Lesz még tisztább Is, lesz még kékebb is az ég, akkor nevetsz minden kudarcodon — semmiség és jókedvűen nézel föl az égre. Vigyázz:' íi ne égjen-álmaid vetése, mert kell az eső is. a jószagú zápor, hogy a fárasztó hétköznapok porától frissre mossa testedet! Önarckép, 1983 Szemem körül szaporodik a szarkaláb. Ősz hajszálak bujkálnak hajam erdejében. Gyomromban érzem évtizedek salakját. Már megroppan a kezem más tenyerében. egy láthatatlan, de föltételezhető másik ember. Ő azért neon látszott reális valójában, mert a pincébe lett rendszeresítve, hogy ott fölrakja az első, a pincéből kivezető szállító- szalagra a törmeléket, magyarán a sittet. Az így kimunkált munkafolyamat végzéséhez mindkét szállítószalag természetesen bekapcsolva járt És szállított volna, ha a Lenti láthatatlan rakogatta volna rá a himmi-hammit. De nem rakta! Hanem — képzelőerő el ne hagyj! — vagy nem is tartózkodott az alsó régióban, vagy ha igen, aludt ott lenn. A második szállítószalag tehát semmit, az első pedig — legalábbis Jóanyám véleménye szerint — csupán egy-egy kis fehér kavicsot szállított felületén alulról fölfelé. A fehérségről előbb én is elhittem, hogy kavics. Később persze — színházi látcsővel — már megállapítottam: valójában a gumiielü- leten fehérrel beragasztott (salierezett) pár négyzetméternyi folt. S mint ilyen, le nem eshetett. Ezért az Ember a Lapáttal nem is karolhatta át a másik szalagra. Az idegesítóen fotogén látványt tizenegy percig figyeltem Jóanyámék erkélyfokán pihegve. Ekkor akartam bár- dolatlanul leüvölteni az Embernek — kinél az ókori görög drámaírók óta közismerten nincsen csodálatosabb —, hogy hejhó, kapcsolja mán ki a szalagokat, mit fogyasztja olyan veszettül az energiát. Jóanyám azonban — ki a sokéves tatarozásokkal együttjáró pimasz zsarolási manőverekbe már . többször belebetegedett — nagyon szépen megkért: ne tegyem ki őket ordítozásommal az Ingatlan Kezelők vandettá- jának, vagyis vérbosszújának, melyet ő a maga részéről nem tartana egészen jogtalannak. Hisz az az Ember a Lapáttal bezzeg nem üvöltözik bele az én újabban már írók által is kétségbevont haszontalan írói munkámba, mint ahogy én szeretek beleszólni az övébe, s még ki tudja jú mindenkiébe. Mire —mindeddig csendesen fortyogó — Jóatyám azért mellesleg megjegyezte: ha a konténert, mondjuk, az első szállítószalag alá szervezik oda, akkor oda nem kelelne a Lapát se meg az Emíber se. Jóanyám erre visszavágott, hogy akkor veterán Jóapám miért tántoríthatatlan híve a teljes foglalkoztatottság — általa is kivívott — szociális vívmányának. Mielőtt Jóatyám vissza tudott volna vágni, delet kezdtek harangozni, szerte Magyarországon. Az Ember megmozdult. Leejtette a Lapátot, és kiment az autóbejáraton. Az első szállítószalagon ekkor jubilált ötvenkétezer- kétszáztizenhatodszor vagy tizenhetedszer a fehér folt, amit Jóanyám kavicsnak nézett. Europa Hunyadi nándorfehérvári diadalát ünnepelte. Ám én úgy állottam erkélyünk magosán, dugába dőlve, mint Dugovics Titusz, kinek nem jutott már török, hogy legalább azzal együtt ugorjék fejest a konténerbe. Csorba Győző Pécsen <K. 1959-ben jelenít meg A szó ürmepe cúmű verses/kötete: ez volt a költő első oíyam köipyve. amely fővárosi kiadónál látott napvilágot Azóta tötoib min* tíz verseskötete jelent meg, köztük egy gyűjteményes kötet és két válogatás. Rengeteget fordít Napvilágot látott válogatott fordításainak gyűjteménye is. A szó ünnepe óta csaknem huszonöt év telt el. — Hogyan érzékek ezt a negyedszázadot? — Ami már lezárt, ami málr történelem, a maga megjegeces ülésével, a kiválasztással, az idő szűrőmun- kájavaí! mindig szilárdabbnak, határozottad bna&, biztosabbnak látszik, mint az, amiben benne vagyunk, amit átéltünk, aminek alakításában részt vettünk. Tatán még ama sem vagyunk jogosultaik, hogy véleményt mondjunk róla, de ha mondunk is, a véleményünk mögött mindig bizonytalanság rejtőzik, ha az agyunk hetyke akar is lenni, érzé- seimtaet kétely kíséri, elbd- znnytalasnodunk. Abban, amit megélünk, a stzutojekiti- vttásunik mindig benne van, de a kollektív értékítélet még hiányzik. — Milyennek látja ezt a huszonöt évet a magyar irodalom szempontjából? Értéket teremtő korszaknak? — Föltétien. Ha csak szubjektív véleményt mondhatok is, szerintem óriási dolgok történtek nálunk. Ebben a huszonöt évben nagy pályák születtek, és néhány esetben, sajnos, le is zárultak. Csak néhány nevet mondok: Nagy László, Pilinszky, Kormos István. 1958-ban, amikor Pilimszkyből jóformán még semmi sem látszott, csak a Trapéz és korlát című vékony kötete jelent meg, még senki sem tudta volna megmondani, még csak nem is sejthette, hogy hamarosan. milyen nagy életművet alkot. Vagy Kormos István . .. Huszonöt éve voútt egy kis füzete, a Dülöngélünk, meg néhány meséskönyve, és amdkor h os szú- hosszú hallgatás után sorra meg jelen,tefc. a könyvei, a Szegény Yorick, az N. N. bolyongiásai, válogatott műfordításkötete, a Fehér mágia, akikor döbbent meg az ember, hogy megint itt van egy kiváló költő. És itt vannak azok, akik szerencsénkre ma is alkotnak, akiknek még nem lezárt a pályája: Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Kálnoky László, Juhász Ferenc. ök is ebben a huszonöt évben bontakoztak ki. Persze minden ilyen felsorolás péfldajellegű, a nevek csak jelzések. Szépen magyarul — szépen emberül Tengeri vagy kukorica? Nemrégiben a *rádió egyik riportere valamelyik mezőgazdasági műsorban egy Hajdúböszörményi tsz-taggal beszélgetett a háztáji sertés- hizlalásról. Természetesen szóba került a tengeri vagy más szóval a kukorica is. A megkérdezett tsz-tag, aki egyébként sok jószágot tart, először a kukorica szót használta, majd azonnal hozzátette: „vagyis tengeri", és a későbbiekben inkább ez utóbbi formával élt. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon melyik változat a helyes, a tengeri-e vagy a kukorica, illetőleg, hogy vajon a riportalany miért nevezte ezt a fontos terményt először kukoricának, aztán miért beszélt inkább tengeriről. Először is tudnunk kell, hogy a szavak eredetét vizsgáló Történeti—etimológiai szótár szerint a kukorica név úgynevezett vándor szó, megtalálható az ausztriai németben, a bolgárban, a szerb- horvdtban stb., nyelvünkben valószínűleg ez utóbbiból került át, á XVII. század második felében. A tengeri változat magyar fejlemény, a tengeri búza jelzős szerkezetből rövidült le, illetőleg önállósult, szintén a XVII. század vége felé. Az utóbbi elnevezés arra utal, hogy a tengerentúlról került Európába, illetőleg hozzánk. Valóban Kolumbusz Kristóf és emberei hozták át Közép-Amerikából, s nálunk főiként a XVI—XVII. században a török hódoltság alatt terjedt el (innen az erdélyi törökbúza elnevezés). Egyébként az említet szótár azt is megjegyzi a tengeri névváltozatról: „Az északkeleti nyelvjárásterületnek a Tiszától keletre eső részein élő szó”. Másodszor azt is tudnunk kell, hogy az egységes magyar irodalmi nyelv e termény neveként mind a kukorica, mind a tengeri változatot befogadta, amit az is jelez, hogy Értelmező szótárunkban egyik szó mellett sincs ott, hogy „népi" vagy „táji" használatú. De azért valahogy hivatalosabbá mégis a kukorica változat lett. Ezt többek között az mutatja, hogy például az Vj magyar lexikon a kukorica név után írja le a tudnivalókat, a tengeri szóalaknál csupán visz- szautal a kukoricára. De ahogy említettem: a Tiszától keletre levő vidékeken a tengeri forma a természetes (Arany János is mindig így élt vele.) Helyes tehát mind a kukorica, mind a tengeri szóalak. És az is érthető, hogy Hajdúböszörményben természetesebb, élőbb a tengeri változat. Dr. Szattamári István — A Negyedszázad a magyar vers nyelvében, a kifejezésben, a formai megoldásokban is érzékelhető. — Történt valami a magyar költészetben ... Két okot látok kirajzolódni. Az egyik a Weöres Sándor vonala, amely a s zúrieaiíznrreust és a formai kísérletezést fogadta el, a másik a titokibain ható és nagyon ritkám felszínre jutó Kassák-hagyo. mány. Ez a két „vonal” a hatvanas években nyíltan a felszínre tört. Ekkor jelentkezett az a törekvés, aim bátorítást adott aztán a fiataloknak. Ez kapcsolatban van az irodalompolitikái változásokkal is, és nagy ellené a,tás volt a sematikus lírára. Fölszabadított egy olyan általános mozgási iná giert, hogy aiki akkor indult, maridén tekintetben igyekezett korszerű, modern, „avamtgairde” hangot megütni. S mintha lépcsőzetesem fejlődött volna líránk, egészen odáig, hogyha valaki a most harmincévesek verseit nézi, sokszor bizony eléggé tanácstalan. — Költészete belső terem is érzékeli a változást? — Lehet, hogy hangban én nem változtam olyan > látványosan, mint ahogyan a következő generáció. Valahol azt olvastam, hogy az új magyar költészet megteremtésében az én költészetemnek is szerepe volt. Nem tudom. Igyekeztem ajtókat, ablakokat nyitogatni másoknak, talán olyanokat is, amelyeken éh nem mindig mentem vagy néztem ki. Régi törekvésein az úgynevezett funkcionális versbeszéd megvalósítása. Ez azt jelenti, hogy igyekszem elkerülni a fölösleges vagy félig fölösleges jelzőket, metaforákat, cifraságokat, szé- peigésaket, mindazt, amit sokam, szerintem' tévesen, a költészet lényegének tartanaik. En egyre kevésbé szeretem. Ha van lírámban változás, akikor az ilyen. Valami módion ez is a kifejezés megváltozása. 1 — Mit várhatnak olvasói a legközelebbi jövőben? — Készül új kötetem a Magvetőnél, a címe Simeon tűnődése. Ha valaki boncolgatná a címet, talán megint az idő problémája jönne elő. A címadó versben ugyanis arra keresem a választ, mint ama bibliabeli „agg Simeon”, vajon találkoztam-e már aiz én Krisztusommal, vagyis volt-e életemnek olyan pillanata, ünnepnapja, aminél nagyobb már nem lehet vagy ezután jön el És ha volt, az miben nyilatkozott meg: egy versben, egy könyvben, egy nőben vagy valami másban? Vajon fölismertem-e? És ha ezután követk.ezik el, fölismerem-e majd? E. S. Karitász. Marisa István szobra.
