Somogyi Néplap, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
Szirmay Endre HIND EMBEREK Mintha csak úgy ... ahogy egy keserű vita után feláll és meglódul az öreg az ajtófélfának nekimegy bután talpa alatt pattognak a kövek ... — no nézd, milyen balgaság ez az egész hiszen én nem is vagyok részeg a hiedelmekbe botlott meg a lábam vagy ez a mozdulat ez már a végzet? Mintha csak úgy ... ahogy a csillagok omló ködbe fúlnak és utánuk már semmi sem marad csak a hideg, szürke neszezése a múltnak és a zuhanó, ájult pillanat... — no nézd, valami mégiscsak eszmél szemed tükrében halk remény dereng lehetőség bujkál a szakadékok között i akik ott túl jönnek már mind EMBEREK. Pulyka® ászt or. Szabó Vladimir grafikája Pap Gábor Á második nap Reggeli körsétái* sex eszraétet megsimogatta a tárgyakat; Az emlékezet tükörbe nézett: látja-« a borostás mát? A dobhártya tapogatta a rezgéseket; türkiz-sor vonult el: á napi vizit... VtWan ykapcsoil óként kattant egy rádió és hangok rugdosták a falakat. . . Színek cikáztak me áporodott levegőben; az ablak nagyítóüvegét átszűrte a most edzett sugár ■ a gyújtópon tbam az asztalterítőre — a vézna vászonra — „ÍT-t tetovált. Falusi József Mindennapi örömeinkről Ezópusi után, szabadon Állati konferencia Erdőország Makulátlanok Tanácsa elhatározta, hogy az érdekeltek bevonásával heteket tartanaik a „bűnözésről”, mart az utóbbi időben megnövekedett az erőszakos cselekmények száma. A Nagyerdő tisztáséra hívták össze a konferenciát. A meghívottak valamennyien megjelentek: a gyors öz, a gyáva Nyúl, a fehér tollú Buta Liba, a kényelmes Kacsa, és még sokan mások a hasonlóan agresszívak közül. A Rókát, a Sakált, a Viperát — valamint ezek közeli és távoli rokonait — senki sem hívta. A tekintélyt parancsoló nagyságra felfúvódni képes fehér Galamb előadása alatt Tájkép. Stefi«« Votsis ciprust művész festménye Csukás István Futhat a vonat messze veled Őrizlek már, futhat a vonat messze véled, vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, más látomások, mint a csillag s mint a telihold; mást mytat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék — tégedet sejt meg először, aki már e világnak más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon — De a szédülő mámorból felocsúdva, a józan pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! Ö, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, s ezüst léteidet imitálja a megcsaló holdfény: csükvs a tofcroke; tartó tócsákon, repedésein. a bcácrok közül lopakodó Hiéna elrabolta a hallgatók utolsó sorából a Borjú és a Kecske között álldogáló Bárányt. A Borjú csak bámult — hiába idézik tanúnak: nem látott semmit —, a Kecske pedig azit sem mondta, hogy nyekk ... A vadkutyák Az Ismeretlen Állat hosz- saú évek óta élt az Erdőben. Ott született. Sokszor kitaposott, néha pedig útta- lan utakon, járt, keresve, hogy melyik a célhoz vehető rővidebb. Életében számtalan embernek köszönt, • sokan fogadták köszönését. Útkeresés közben néha letört egy-egy virágot de minden évben fát ültetett; hogy többszörösen pótolja ügyetlenségét Erdóország lakóinak többsége elégedett volt az Ismeretien Áliat munkájává*, pedig az egyre jobban érezte, hogy az évtizedek salakja lerakodott gyomrában és idegrendszerében: érezte, hogy fáradt. Fáradtságát bevallotta, nem úgy, iránit számításán távoli vagy közeli rokona: az Ismeretlen és Ismert Állatók. Az utóbbi időben azt vette észre, hogy iátokban követik. Először az új ösvény egyik, majd másik oldaláról hallott óvatos zörejeket, Látott lopakodó állatokat. Ösztönösen regisztrálta: vadkutyák. Nem félt, mert nem egyéni, hanem társadalmi vadászösvényen járt. Fáradtsága a Magányos Tölgynél pihenésre kényszerítette. A vadikutyák ekkor támadtak rá. Első harapásuk mohó volt. a többinek erejét dühük adta. S két harapás között vicsorogva morogtak: „Erdő- ország lakossága nevében .. Az Ismeretlen Állat testében iszonyú volt a fájdalom. A hazug harapások fajdalA medve A Nagy Medve — Erdó- orsizág választott uralkodója — délutáni pihenőjére vac- kolódott: aprólékosan elhelyezkedett kedvenc sziklájának: lágy ölén. Ismételt örömmel konstatálta, hogy lent a völgyben több lett az új ház, és a régi utcáik törzséből újabb utcahajtások sarjadtak. Szemét pihentetve most az égre nézett Ott is minden igazi volt: a hatalmas kék mezőben fehér bárányfelhőfalkák legeltek a juhászkodó szeliótőil terelgetve ... S £kkor — a nyáj között botladozó Szamár mozdulatának következményeként — a közeli bokorról egy névtelen levél hullott a Nagy Medve bal szemére. És ez a parányi levél eltakarta előile a valóság jelentős részét. Figyeljék csa.k meg! Találkozik két ember, és az érdeklődés .szokványos szavai után csakhamar megtalálják a közös témát: panaszkodnak. Baj van a munkahelyen ; vagy a muníka nem ízük vagy a főnök vagy a munkatársaik. Gond vari' a családban, nem akar tanulni a gyerek, nem lehet szerelőt kapni az elromlott vízcsaphoz, aztán megint megtámadta valami a kertben a gyümölcsfákat, hetekig kell várná a kocsi javítására, nem lehet automata mosógépet venni és így tovább. S ha már más panasz nem jut az ember eszébe, szidja a televíziót, milyen rossz volt a műsor. Rászoktunk bizony a panaszkodásra. S már észre se vesszük néha, hogy panasz- kodásunk csupa dicsekvés; hiszen panaszaink forrása a legtöbb esetben nem az élet primer jelenségeihez kapcsolódik', hanem jobbára az általunk hőn szeretett tárgyaikhoz. Arról meg különösen könnyen elfetedkezüink, hogy napról napra, óráról órára megjelennek életünkben apró, látszólag jelentéktelen, de mégis tartalmas, meleg, kedves örömök. Bizony, bizony, lassan alig vesszük észre őket. Mindezt egyik barátom juttatta az eszembe. Komoly, súlyos műtét és ágyban tőle tött hosszú hetek után néhány nappal ezelőtt ment ki először az utcára. Mintha idegen, világban járt volna — mesélte. Megállt az utcasarkon, nézte a várost, és rájött, hogy gyönyörű. És tetszettek neki a kirakatok, és örült az. aprócska hóesésnek, örült, ha valaki megismerte az utcán, és megkérdezte tőle: „Hogy vagy?” Még ha formális volt is a kérdés-, még ha nem takart is különösebben meleg érdeklődést, örült mégis, mert úgy érezte, hogy kötődik valakihez, valakikhez; vannak emberi kapcsolatai, ö mondta: rájött, hogy menynyi csodálatos -kis örömmel vannak tele a mi mindennapjaink. Betegség kellene hozzá tényleg, hogy észrevegyük ? Tragédia, súlyos emberi helyzet teremtené meg csakugyan a lehetőségét annak, hogy merjünk örülni a bennünket körülvevő világ szépségeinek? Valami nehéznek, szomorúnak — valóban súlyos gondnak — kell bekövetkeznie ahhoz, hogy saját életünk, cselekedeteink mögött észrevegyük a szépséget, az örülndvalót ? Nem hiszem. Azt mondják, a jóhoz könnyű hozzászokni az embernek, a rosz- szat pedig sose lehet megszökni. Túlságosan hozzászoktunk volna a jóhoz? Ez volna panaszkodó szertartásainknak a forrása? Nem tudom. Csak szeretném hinni, hogy mi, egészséges, műtét néüikül utcán sétálórohanó emberek is képesek vagyunk észrevenni a min- denmapók szépségeit, és képesek vagyunk örülni is azoknak. Még akkor is, ha nem világrengető dolgokról van szó. Mindennapos panaszaink már megvannak. Mikor ismerjük fö9 — mert vannak — mindennapos örömeinket? Mikor merjük válilaimi azokat igazam magunkénak? Nem lehet, nem szabad meg- engedni, hogy a panaszko- dás keserű hullámai amnyira belepjék figyelmünket, hogy eltűnj ön a képességünk: ráérezni a mindennapok örömedre. Hogy is írta Ilivé* Gyula? „Ragyognak a tárgyak, nyald meg a ceruzád* Az írók-toölltők üzenete min*- ha nekünk, hétköznapi embereknek. is szólna: vegyük észtre a világban felragyogó tárgyakat, A Jós csodák”-at, ahogy«* egy másik költő; Garai Gá- bor megfogalmazta. Eye* kis csoda a létezés maga, teljességével, tartalmával, • igen: kudarcaival é® keserűségeivel együtt. Hogy vannak a világban emberek, akikkel közös a sorsunk, a gondolatunk, az érzéseink, akikhez tartozhatunk, kapcsolódhatunk. „ •. • a lég~ emberibb szükségletünk — a másik ember” — írt» Marx, de ez akkor is igiaa lenne, ha nem o irta volna. És ilyen kis csoda, hogy mindennap, az élet minden órájában tehetünk vadamat, létrehozhatunk tárgyakat, fogalmazhatunk gondolatokat, s munkánknak látszata, eredménye van, amelyekkel mi magunk, a közösség i* gazdagabbá válik. Barátommal még sokáig beszélgettem a téli hidegben az utcasarkon. Nem mértei* neki mondani, most hát beírom; egy boldog emberé«! beszélgettem, aki fel tudta fedezni saját maga számara az őt körülvevő világból az örömök forrásait. Mindennapi örömök érnek bennünket percről percre. Ha mindegyiket nem .is tudjuk észrevenni, legalább azokra figyeljünk, amelyeknek mi magunk vagyunk C forrásai, amelyek bélőlünfc, munkánkból, érzeftmeúnfcből; gondolatainkból fakadnak; S ha ráismerünk arra, hogy képesek vagyunk alkotói lenni az örömnek, talán befogadására is nyi tottab b lesz a szívünk. Tálán meg tudunk állni egy-egy pillanatra, rácsodálkozni életünk egyik fontos tartalmára: a ms»: dennapd örömökre. Bényei József Az Oroszlános kid korlátjának támaszkodva keservesen zokogott. Nem elfojtott bánat volt ez, hanem gazdag tonalitásba emelt, jellemző háromnegyedes melodikus csuklásokkal kísért könnyű mollregiszterben kitartott (írás. A köré sereglett tömegben főleg olyan emberek gyűltek össze, akik mát jó ideje nem sírtak, s inkább hallgatták, mintsem vizsgálgatták az ismeretlent: így érdekesnek hatott számukra a zokogás. Ilyen figyelmesen hallgató közönségről álmodozhatna valameny- nyi szimfonikus zenekar. Egy rendőr lépett a zokog o hoz, és megkérdezte: — Mi történt, elvtársam miért sir? — Hogyne sírnék. — A zokogó férfi válasza a kérdés előtt megkezdett bőgés folytatása volt. — Hogyne sírnék, amikor nem tettem eleget ígéretemnek. — Milyen értelemben? A zokogó férfi hatvannégy sztotinkát érő zsebkendőjével letörölte a könnyeit, és folytatta: — Két fiatalember szabálytalanul kelt át a villa fordán Popov Ne sírj! mossíneken. A vezető, szörnyen felbőszülve, megállította járművét, kinyitotta az első ajtót, s elkezdte őket szidalmazni. Ekkor én félbeszakítottam, és megígértem neki, hogy beszélek a fiatalokkal, ő csak menjen tovább. Megnyugodva útnak indult, én pedig odamentem a két sráchoz, hogy beszéljek velük. Ahelyett, hogy meghallgattak volna, hátat fordítottak, és elszeleltek, — Nem értem, miért sír? — vont vállat a rendőr. — Mert megígértem a vezetőnek, hogy beszélek velük, de kereket oldottak. Hogyne sírnék, amikor becsaptam egy embert. A vezető meg van nyugodva, hogy alaposan megmostam a fejüket, de egy árva szót sem szólhattam nekik. Ha hagytam volna, hogy végigmondja, most az arcuk is égne a szégyentől! — Ne sírj, elvtársam! — mondta a rendőr. — Megesik az ilyesmi. Én ts ígértem egy lakást a kollégámnak, de nem tartottam be az ígéretemet. — Ne sírj, barátom! — mondta egy férfi a tömegből. — En is megígértem egy fiatal párnak, hogy a násznagyuk leszek, de visz- szaléptem, nehogy költségekbe verjem magam. A pénzen Romániába mentem, s nézd csak: itt ez a sál a nyakamon, ez is onnan van.., — Ne sírj, testvérem! — szólt közbe egy harmadik férfi. — Én is ígértem szolgálati lakást tizenhét dolgozónak, de ha meglátom őket az utcán, átmegyek a túloldalra. Ha beszáll valaki közülük a liftbe, én gyalog megyek... . — Ne sírjon, tisztelt úr! — szólalt meg egy negyedik férfi. — Három éve ígérem az egyik ügyfelemnek, hogy megnyerjük a pert, amit három perc alatt vesztettünk el — Ne sírj, elvtirsam! — furakodott előre egy ötödik férfi. — Én is megígértem két évvel ezelőtt, hogy az Ogosta vize tisztán fog folyni, de minden ünnepnapon képeslapot kapok az alábbi felirattal: „Vigyen el a szennyvíz!” • — Ne sírj, kedvesem! —* mosolygott egy gömbölyded asszonyka. — Én is megígértem egy hadnagynak, hogy hozzámegyek, de mégis egy alezredes vett el. — Ne sírj, sorstársam! — nyugtatgatta egy hatodik. — Én is ígértem minden kétgyermekes egyetemistának külön lakást, de nem tartottam be az ígéretemet. — Ne sírj, galambom! — rikoltotta egy részeg. — Ma megígértem a feleségemnek, hogy olyan szárazon megyek haza, mint a forgács, de mégis olyan nedvesen térek meg, mint a szivacs ... Egymás után járultak az emberek a tömegből a zokozóhoz, mindenki nyugtatgatta egy teljesítetlen ígérettel, s bátorítóan vállon veregette. Késő este, amikor egyedül maradt, újult erővel sírva fakadt. Ezúttal a vállában érzett fájdalomtól. Fordította: Adame ez
