Somogyi Néplap, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

N

égyen ültek szorosam a kocsiban. Jóval Linz után jártak már, amikor megbillent a nap, hajtottak, a határon sebesen átkeltek, mindenesetre al- konyaitban értek Regen&burg- ba. Szürkület.

Ilyenkor szokta mindig elfogni őket a pánik: hol alszanak, hol szállásolják el magukat. Rájuk tört. Hiába voltaik kedélyes utazók, zsá- giereikben, legbensőbb reflexeikben élt az éjszakától való félelem.

Kiszálltak, hirtelen neki' akartak esni a városnak, föl- talmi, bekebelezni kedves szépségét, vártomyait, ha- mamgjadt, zegzugos régi utcáit. Kirajzolódtak az épületek a halványuló égre. De nem estiek neki a városnak, álltaik csak tétován az autó mellett, aztán hirtelen nekieredtek — azonnal, azonnal szállást keresni, szállodát, hotelt, fogadóit, ahol álomra hajthatják majd a fejüket. A, nem is az álom. Az álom már kit érdékelt, csak a biztonság. Meg hogy a csomagtartót nem kell lepakalni, garäz« vagy udvar. Törtettek.

Az előkelő hotelben élő- keíóen fogadták őket.

— Tessék megnézni.

A hotelsaolga halkan és egyenletesen vezette őket.

Nézték a szobákat Nézték a folyosót Nézték a kilátást

Süppedés szőnyegem át ha- ‘ ladtalk, mint az elveszett követek. Megfizethetetlen volt a szálloda. Uzsgyi tovább, szégyenkezve kikata-ódtalk.

— Mondtam, hogy idejében keressünk szállást — nyögte Kálmán festő. Puha arcát idegesen markoláseta. — Nem kapunk.

— Kapunk. Nem kell pánikba esni — rántotta vállára a felöltőt Imre író. Rohantak az utcán, az asszonyok a nyomukban.

Imre csak felületesen .„nyugtatta Kálmánt. Zsiigenei remegtek. Ó, nem attól, hogy lantost éppen nem kapnak sná Klódét. És ha nem kapnak. Tovább hajtanak hajnalig, vagy megalusznak pár órát a pezsgöszínű Zsiguliban. Régi zajok és toff égések kínozták Inkább: a félelem tompa morajai. Teherautók- álltak meg a ház előtt, a szobában mindenki megáll ott, ahol van, egyik: a tányérral a kezében, a másik az újságot tartja mereven, harmadik megáll a könyvla- pozásban, megdermedtek. Őket viszik? A szomszédot ? Hirtelen elhatározással a, falhoz ugrik valaki, leoltja a villanyt. Késő, persze késő. Ha jönnek-, úgyis fölverik a házat. Még gyanús is a villanyoltás. Torokban a szív, csurog a tenyéren a veritek.

No, ezt már nem lehet kiheverni. A régi félelmek marokra fogták a májat, tüdőt, agyat.

Szombat volt és Németország: ilyenkor sók a szállóvendég. Pénzük van, otthon unják egymást. Idegenben nem annyira. Egy másik városban. Zsúfolásig voltak tömve a szállók, itt-ott már pirosodtak is a bajor pofalemezek. Hiába, pirosaik

TÖRŐ ISTVÁN

HEGYMENET

Csak szív legye« elég, lábak dobbanásait visszaveri a hegy, s csúcsok fénylenek — tüdőtartályok feltőltödtek, kell, ha kevés az oxigén, s csak lendít a kwnha test, mi jól bírjuk a hosszú hajtást, lassan dobjuk el kölönceink, s ha rézsűt

megyünk is. balra —

jobbra,

de biztosam megérkezünk.

ezek az emberek, a vér nagyon átszövi a kötőszövetet, ez az igazság.

Már a harmadik hotelnél tartottak, Kálmán nem be- scaélft, bél-ülről tovább hergelte magát.

Az ötödik visszautasításnál kitört rajta a pánik.

Sapkáját földhöz vágta, ordítani kezdett

— Megmondom minden városban, hogy idejében álljunk be valami dög szállodába vagy fogadóba! Hiába pofázok. Rohadjunk a kocsiban éjszaka? Vagy vágjuk be magunkat az árokba? Nem és nem akartok idejében megállni! Még ez a kirakat, még az a selyemsál! Még ez a szentkóp! Előbb biz/tomságbam kell lennünk!

Felesége csitította.

— Mindig ezzel jössz. Majd megialszunk valahol. Ez kirándulási, most kóborolunk Európában, nem pedig be- szállásctLunik! Ha még nem vetted volna díszre. — Nagy

Gyurkovics Tibor

Kutya

rr •

őrzi

álmunkat

kegyesen lehajolt a földhöz vert sajkáért, és leporolta.

Továbbmentek. Nem voit életveszélyes. Kapva kaptak az első sztráda ments leágazáson:. hamarosan befutottak Nickeflsdorfba, s onnan nem messze a Gasthof előtti térre.

Kálmán ment be tárgyaltai

a feleségével.

Aggodalmaskodva JOt* vissza.

— Van szállás. Egy öregasszony s egy öregember vezeti a fogadóit Kérdezték, vacsorázunk -e, nyilván nekik az a pénz. És nem értettem pontosan, valami hatvan márka egy éjszakára.

HaxmiTichait márka volt, egyszerűen fogadták őket, lerakodhattak egy órán bejük

— És hova tehetjük a kocsit?

— Van udvar.

— Nem kell leszerelnünk a csomagtartót?

— Nem kell. Van Hund.

Megnyugodtak, a sötétben

Kálmán betárolt az udvarra, aztán békésen megvacsonáz- taik fönn, fölszabadultat» nevetgélve kisded biztonságukban az emeleti szobácskábán.

Rájuk se lehetett ismerni. Leballagtak a fogadó somrtsé- sége, s végre elvetették magukat

A sör — tökéletes volt. Soha nem látott sör. Arany. Finom fémszekrény volt fölerősítve a falra, abból eresztették. Habja, íze, hidege, konzisztenciája olyan vélt, amilyennek csak elképzelni lehet a sört. Beleremegtek a gyönyörűségbe. Nem nagyon sokáig, mert a szomszéd nagyobb teremben valami fér- fiitársaság rázendített a sörgyújtotta nótákra. Ügy Látszik, ez Németországiban ei- kertilhetetLen. — Mit Németországban ? — gondolta

Kálmán —, Magyarországon is elkerülhetetlen. Még jó, ha nem állnak rá a meztelen hasamra a Balaton partján fényes csizmáikban, mikor vadászataikról arra ruccannak.

A jó sörrel a gyomrukban azért hamarosan elszende- rülteik.

Reggel idejében indultak. Az öregember vasvi 1-lával a kezében búcsúákodott

— Valójában hány éves?

— Hatvankettő.

— Volt a háborúban?

— Ajaj. Persze.

— Men^?

— Tobn&nál harcoltam Rommeäial Aztán a nyugati hadszíntér.

— Megsebesült?

— Kétszer.

— Elvesztetté a háborút,

— Na. ja.

— Sajnálja ?

— Na, ja.

— Miből éltek a háború alatt?

— Ebből. Apámé volt ez a kis tanya.

— A fogadó ?

— Hartvanhánomban építettük.

— Jól élnek.

— Na, ja.

— Mindig jól éltek?

— Sokat dolgozunk.

— Mi magyarok vagyunk.

— Na, szép.

— Járt már Magyarországom?

—■ Á. Nincs idő. Nekünk nincs ennyi szabadság, mint maguknak.

— Én. festő vagyok és tanár az Iparművészeti Főiskoláin.

— No, szép. Sok szabad sága van.

kott?

— Nem. Rádiót haUgwtok néha.

— Märt hallgat?

— Katona-muzsikát. Azt

— Egyedül dolgoznak a Édességével?

— Két fiam van, azok segítenek néha.

— Jól megvannak.

— Na, ja. Itt. Városban nagyon rossz. Huligánok, bandák mászkálnak, szétverik: az épületeket. Anarchia. Rend kellene. Kézbe venni Itt azéirt megvagyunk. Ezért élek. Szeretem a gyerekeket, a menyemet, na az a menyem, az a fekete asszony a fekete kutyánál, aki simogatja a fekete kutyát, az az. Meg a kutyát is szeretem.

Káknánék akkor fordultak meg.

Döbbenet«» látvány fogad 6a őket.

O

tt volt a kutya. Nagy.

szobányi vasketrec- -ben állt a fekete németjuhász. Piros nyelve étónken himbálózott a fekete fiatalasszony keze körül. Tisztán tartható lakótermében olyan volt, mint a természettől elzárt vad, akit csak idomítva és pontosan használnak. Olyan volt, mint egyéb rendes kutya. Magyar- országon vagy Svédországban, egy fekete farkas. Csak a ketrec változtatta volna meg? Az ég kihasított négyszögében a vasrácsok csillogtak a korai napban.

— őrizte a Hund a ma guk csomagját, meg az álmukat — mondta mosolyogva a német gazda. — Mert éjszakára kiengedjük.

Káümánék zavartan néztek egymásra. Bólogattak, -telkösizöntek, gyorsan dhaj- tortrtak.

— Nektek nem olyan volt...? — Imre hátrafordult a nőkhöz, aztán elhallgatott Mind a négyen hallgattak, egészen a francia határig.

KORNISS PÉTER FOTÓI

Kelemen Lajos

Pákolitz István

Fázni fogsz

GALAMB

Hallgatlak, s a téren közben

kürtölve hajt át egy mentőkocsi; sír

a vak aggódás, nőttön-nö,

mivel váló nyugalmad megvolt csordája

nem áll elő, hogy simogasson,

mint egykor anyád keze, hálás meleg —

képed örégecske árkait nézve arcodra

látom, mit művel szívedben a döbbenet;

lapulj, ahogy a lehevert fű

takarózni könnyű csöndet kíván magára,

eredj, dőlj a díványra, idekint

fázni fogsz; én niajd tartom a hitet,

amíg e szanaszét alvó világ halkan

megrecseg; duhogó hó benti súlya alatt

azt álmodom, hogy fölkelek.

Noétól Pieassóig szünetleftül mozgósít,

világnyi küldetéssel uszít a békességre;

nem szegi kedvét-szárnyát, meggyötnk bár a kányák;

a fegyveré úlás kórfjen gallyával fotónk röppen,

ahogy fortyog a század, úgy teirebélyül ága;

a békés jóhírt szólja reményzöld lobogója.

Hansgeorg Stengel

A kérdések kérdése

Történetünk kisváraská- jában három orvos praktizál: a fogorvos, a fülorvos meg a körzeti orvos; akik közül a legutóbbinak az ég világon semmi köze sincs mondandónkhoz, mivel annak rendje s módja szerint épp az imént nyitotta ki rendelője ajtaját, s szólt ki rajta: •

— Kérem a következőt... Nem így a fogorvos. És nem így a fülorvos sem.

A fogorvosnak fáj a füle. Félbe is szakítja a rendelést, kifüggeszt egy kartonlapot az ajtajára („Rögtön jövök!”), s elmegy a fülorvoshoz. ' i

A fülorvosnak fáj a foga, félbeszakítja a rendelés}, kifüggeszt egy kartonlapot az ajtajára („Rögtön jövök!”), s elmegy a fogorvoshoz.

A fogorvos a főorvosi, a fülorvos a fogorvosi váróban ücsörögi elvégre fogorvosunknak a füle. főorvosunknak a foga fáj.

Namármost. A fogorvosi váróban fészkelódni kezdenek a betegek, köztük a fülorvos is. S a fülorvosi váróban szintúgy fészkelódni kezdenek a betegek — köztük a fogorvos is. i

Kétórai hiábavaló várakozás után a fogorvosi váróban egyszerre csak háborogni kezd valaki:

— Micsoda disznóság megint! Hagyják órákon át itt ülni az embert. Mintha idő- milliomos lenne!... Nekem fáj a fogam, ez elemi emberi jogom kérem, s tessék, itt a sorszámom, már régen kinn kellene lennem!...

A többi helyeslőén bólogat, (ki-ki saját fájós fogára gondolván közben), mígnem egy idős asszony végre megszólal: .

— Épp a fülorvostól fövök szegény beteg fülemmel. Ott is ugyanígy ülnek az emberek, ugyanígy mérgelődnek. A roló lehúzva, senki sem juthat be ...

Bolond egy história, mindhatóm. A fülorvosnál — vé- letlenül épp ez idő tájt — pontosan ugyanaz játszódik le.

Hja, ha csak egyetlen páciens személyesen ismerné a fogorvost vagy a fülorvost! Minden másképp sülhetne el, mivel a két idős asszony (mármint a‘ fogfájós meg a fülfájós) a váróba lépve már jó órával előbb felsóhajtott volna, imigyen: — Hiszen itt ül a doktor úr! Hát ezért!

Csakhogy minél inkább leszedik róluk a keresztvizet, annál kisebbre húzza össze magát zavarában a fülorvos és a fogorvos. Egészen addig, míg ki nem pattan az isteni szikra a fejükből. (Nem hiába koptatták any- nyi éven át a padlókat az egyetemen!) Mindketten kilopóznak a váróból. Persze

lábujj hegyen, s elviharza- nak áldásos működésük szin. tere felé.

S itt történetünk atya*

fordulóponthoz érhetne — magam is hallottam ilyesmiről —, hogy a két orvos egészen pitymallátig sorozatban* elszáguldozik egymás mellett. Csakhogy kinek használnak ezzel? A fülfájós fogorvosnak? A fogfájós fülorvosnak? A várakozó betegeknek? *

Fog- és fülorvosunk tehát nem rohangál oda s vissza a végtelenségig egymás mellett, hanem szem betalálkozik. Méghozzá hajszálpontosan félúton (kimérhetóen). így van ez rendjén. (Elvégre egyszer tán a valóság is produkálhat ily esetet!) S ekkor már nekünk is csupán egyetlen, noha döntő kérdésünk lehet: Melyik fogja hazakísérni a másikat — elsőként?!

Fordította; Makai Tóth Mária

SOMOGYI

NÉPLAP