Somogyi Néplap, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

* Minden épület daliamét sugároz Arckép Zataváry Lajos építészről — Nem készültem tuda­tosan építésznek, bár gim­nazista koromban azért már sok épületet ..terveztem”, rajzolgattam, csak úgy a magam gyönyörűségére — mondja Zalaváry Lajos épí­tész — Rajzban ugyanis ki­tűntem az iskolákban. Az építészkarra édesanyám íra­tott be még a háborús évek­ben, ő fedezte fel bennem a hajlamot. kedvet. Nekem akkor azonban még nem voltak- határozott céljaim, csak közvetlenül a szigorla­tok előtt éreztem, hogy meg­találtam a nekenj való pá­lyát. — Hol kezdte építészi pá­lyáját? — A háború után, ahogy megszereztem a diplomámat, az Építéstudományi Intézet­be kerültem. Az ott lévő építés acsoportból alakult meg később a mai Középü- létitervező Vállalat, ahol ma is dolgozom rangidős alapí- t ótagként. Nagy szerencsém, volt az induláskor, mint mindig is később az egész pályámon, mert a neves építész. Janáky István mel­lé kerültem, akit mindmáig a mesteremnek tekintek, s akivel munkakapcsolatom egészén haláláig tartott. Ez a kapcsolat egész pályáimra kihatott. A ta,pasztalat iga­zolta: az építészetet nem le­het áz egyetemen megtanul­ni, erre csakis egy kiváló mester mellett kínálkozik lehetőség. — Mi volt az első megbíza­tása? — Janáky István más kol­légáimmal együtt bevont a Miskolci Műszaki Egyetem építésének tervezésébe. Ez a munka rendkívül tanulsá­gos volt számomra. Az egye­tem hosszúra nyúlt építésé­nek 25 esztendeje alatt — bár igaz, közben sorra kike­rültünk mesterünk védőszár­nyai alól — két alapvető dolgot tanultam meg. Az egyik; az építésznek nagy türelemre van szüksége; a ' / 'J A veszprémi úttörőház — A tervező mennyire követi a megvalósítás mun­káját? — A kivitelezés végigkö­vetését a szakmai fejlődé­sem érdekében tartottam fontosnak. Minden alkalom­mal sok gondot fordítottam a művezetésre. így volt ez már Miskolcon vagy később a veszprémi úttörőház épí­tésekor is, ahol hetenként háromszor én is megjelen­tem. Sohasem sajnáltam a fáradságot, és ma is ezt ta­nácsolom minden építész­nek. — Mi volt első önálló ter­vezése. — A jászberényi fürdő. Hangulatában, atmoszférá­jában magyaros elemmel jelentkezhettem. A fehér fa­lak, a búbos kemencékhez hasonlatos fürdőépületek csakis a magyar Alföldön épülhettek meg. — Hol valósíthatja meg leginkább építészeti elgondo­- - - - -- - , , A jászberényi fürdő másik, hogy igen gyorsan változnak, a szokásos kíván­ságok. stílusok. — Nem vágyott közben végre saját, önálló megbí­zatásra? , — Nem nagyon siettem önálló munkához jutni. Már az egyetemi évek során sok mindent megfogalmaztam, körvonalaztam magamnak. Először is azt, hogy kellő tudásra kell szert tennem ahhoz, hogy tervezhessek. Már ott igyekeztem kifej­lesztem magamban ezt a módszert, hogy fejben és ne papíron kísérletezzem. A másik elhatározásom az volt, hogy minden épület, ház, amelyet megtervezek, opti­mista atmoszférát sugároz­zon. — Sikerült elképzeléseit megvalósítani ? , — Pályámra visszatekint­ve úgy érzem, igen. veit is együtt készítettük el, mely ha megvalósul az ere­deti elgondolások szerint, korszakalkotó kórház lehe­tett volna, ök ketten tanít­ványaim, de egyúttal bará­tok és munkatársak is va­gyunk. Most a keszthelyi 1 Leste tich-kastél y rekonst­rukcióján dolgozunk közö­sen, már hosszú ideje. — A már átadott Duna- parti hotel, az Átrium Hyatt mennyire tükrözi tervezőjé­nek elveit? — Erre is vonatkozik mindaz, ami a szakmáról ki- Irris-tályosodott bennem. Az Átrium azonban egy városi palotaépület, kicsit kozmo­polita jellegű. Általános tö­rekvésem, hogy magyaros stílusú épületeket tervez­zek az országban, és ez a vidéki munkáimban föl is fedezhető. Am ide, a Roose­velt térre magyaros épületet tenni komikus lett volna. —, Pályája csúcsának te­kinti az Átrium megépíté­sét? — Majd azt az épületet tekintem pályám csúcsának, amely sok minden más alap­vető tulajdonsága mellett magyaros is lesz. Ez az épü­let azonban még nem szüle­tett meg, de ba majd netán kapok egy ilyen feladatot, megpróbálom megoldani. Én keresem ezt a lehetősé­get. Ott, ahol már hagyo­mányai vannak a magyaros építészetnek. Persze a ma­gyaros építészeti elgondolást úgy kell megvalósítani, hogy közben semmiben seim ma­radjunk le mások mögött. Ügy érzem, minden épület dallamot sugároz, s én csu­pán dallamokat akarok át­menteni. Sz. B. lásait, a fővárosban vagy vidéken? — Vidéken nagyobb lel­kesedést tanúsítanak az épí­tész tervei, elgondolásai iránt. Jobban megértik, ér­tékelik egy-egy formába ön­tött gondolat megvalósítását. A jászberényi fürdő terve pályázat eredményeként szü­letett meg, s a helyi tanács vezetői elfogadták a merész tervet. Az ötvenes évek vé­gén ez a fürdő valóban kü­lönlegességnek számított, és fel is figyeltek rá. Ugyanez történt a veszprémi úttörő­ház tervének kiválasztásá­nál is. A vidék, véleményem szerint, nemcsak hogy lé­pést tart a fővárossal, de sok mindenben — így az építészetben is — megelőzi. Nagyobb ihletetíséggel tudok tervezni a vidéki emberek­nek! Ügy érzem, vidéken bőven van segítenivaló, és ott értékelik is ezt a segít­séget. — Vannak tanítványai? — Sorozatosan együttmű­ködve dolgozom Csontos Csabával és Dobozi Miklós­sal. A dél-pesti kórház ter­Sintői Mihály Sámánkodó VOGUL KOITÖBARATAIMNAK (Hanti-Manszij$zkba) majd fölveszem sámánruhámat a madárjollas verdesőt erdőkoromban valaha már jártam itt erdőlltem itt veszem madártollas ruhámat itt voltam én elsőröpös itt voltam ingovány virága itt voltam hótomyos fenyő fejedelemfi medvefi kardos és karmos — s még mi minden kezemből itt pattant a szikra s felséges fejemből az isten majd fölveszem madárruhámat kerengek mint a kerecsen közös sorsunk minden verését s varázsát magamra veszem Kiss Benedek G. Bruno verse arról, hogy ki kit tanít Mondom a gyereknek: a kő az kő. Mondom neki: a kenyér — kenyér. S mondom, hogy ördög, boszorkány az^pedig nincsen, csak hát, ha lemegy a NAP, televény éjszaka, s televény éjszakában Vénusz, a láprózsd-ISTEN. Tükreink, lámpáink: ti gyerekek! beláttatjátok szemünk árnyékosát, vakító nyargalások, anyagbontás mögött a hátországot, fölfedezem hát én is újra: a kő az kő, kenyér az kenyér — heuréka, s vallom szabadon: ördög, boszorkány az pedig nincsen, csak hát, ha lemegy a NAP, televény éjszaka, s televény éjszakában Vénusz, a láprózsa-ISTEN! Labda a falhoz A szomszédasszony csen­getett. Az arca egészen fel volt dúlva, szinte lángolt Már amennyire a folyosói gyönge lámpafényben, így estefelé, látni lehetett. A szemei megnagyobbodtak, és a szája félig nyitva volt, hogy rögtön mondhassa a _mondókáját, amint föltárom az ajtót Mondta is. — Most már szólnom kell — kezdte köszönés helyett —, mert a gyerekei a falhoz dobálják a labdát, és foly­ton puff! puff!, csak ezt hallom a konyhában. Hiába szólok nekik, újra csinálják. Most már . . . ugye. .. — Nahát! —■ mondom, mert jó szomszéd akarok lenni, s mégiscsak bölcsebb békében élni egy tízszintes házban ötszá za dmaga mma 1, mint folyvást perlekedni. — Ne tessék haragudni! Majd én beszélek velük. S már megyek is le az utcára dühösen, fölajzva:- — Büdös kölykök! Hát nem megmondtam, hogy ne dobják a faihoz a labdát! Hogy ne zavarják a lakókat! Nem értenek a szóból... A lépcsőfordulóban azonban már lassítok; érzem, nyű­göd tabb ritmust ver a szív, és a tüdőnek sincs szüksége annyi levegőre. Dühóm er- nyed. Az emlékezet előhív egy régi képet. A kisfiú egy vi­déki ház falánál labdát do­bál, s az pattog a vakola­ton. Mert jó játék volt ket­tesben a fallal: labdádat do­bod a merev anyaghoz, s le­sed, hogy hova pattintja vissza. De itt? Egy lakótelepen? Itt mégsem járja. Meg kell érteniük a gyerekeknek, hogy ezek a falak nem ilyesmire valók. Itt nincsen udvar, a játszótér is mesz- szebb — tehát mást és más­ként kell játszani. Meg­szokhatták volna már. Hi­szen négykézlábas koruk­tól kezdve mást sem halla­nak a lakásban, mint hogy halkabban, csendesebben létezzenek, ne trappoijanak, ne kiáltsatok, alattunk, fö­löttünk, mellettünk emberek élnek. És most tessék! Fal­hoz dobálják a labdát... Ismét sietek. Ezt egyszer és mindenkorra meg kell beszélni velük. Majd dühös leszek, tele haraggal, hogy lássák milyen rosszat mű­veltek megint. Felelősségre- vonom őket. És elveszem a labdát... A labdát? Milyen jogon? Hiszen gyerekek. Ki fosztja meg őket az örömeiktől? Ki veheti el a nekik tetsző já­ték lehetőségét? Űrhajók repkednek a fejük fölött, négy keréken gurul az em­beriség, egy szobába rántja a világot a televízió, és ak­kor én a gyerekektől elve­szem a labdát? Amikor már annyi személyes tér, saját terület sem jut nekik a vi­lágból, ahol egy Cigány kere­ket vethetnének? Nono! Csak ne essem túl­zásba! Még a végén én fo­gom majd a szomszédasz- szony konyihafalához rug­dosni a labdát, úgy belelo­valom magam a gyermekek védelmébe. Azért annyira nincs igazuk. A békés egy­más mellett élés technikáját már most meg kell tanulni­uk: türelmesnek kell lenni­ük, hogy mások hozzájuk is türelmesek legyenek. Hogy ez egy lakótelepen ember- fölötti erőfeszítésbe kerül ? Különösen a gyerekek szá­mára? De — azt mondják —, csak ezzel az építési móddal kerülhet sok ember feje fölé (és. talpa alá) fö­dél S ez fontos szempont, ha igaz. ’ — Fiúk! — kiáltom. — Kész a vacsora! — S mikor odaérnek, szomorú a han­gom: — Miért dobáljátok folytan a falhoz a labdát? A szomszéd néni szólt... — Hova dobáljuk? — sza­kít félbe a szemtelenebbik, a kisebb. S míg a válasz ott vibrál a rovar-tetemektől mocskos lámpabúrák körül, elmegyünk vacsorázni. IM Nógrádi Gábor Székely Dezső Hómezö Fehér tájakat lapozgat a szel: barbár jelek közt rettegést tanul. A temetőkapun most fordul be a nap. Fejfa bámulja irgalmatlanul. Nagy hómező, országok nyitott panaszkönyve, rójátok bele, madarak — mert az ember vacog —, hogy jó lenne még élni egy kicsit, ha hagynák a hatalmasok. Wolfgang Ebert Hogyan bontotta meg Bernd bácsi a családi békét? Rettenetesen kínos ez az egész. És nemcsak a szom­szédaink miatt, akik már ördög tudja, mit gondolnak, hanem a különféle szervek miatt — ezek most le nem veszik rólunk a szemüket. El kellett volna kermünk a dolgot, de most már késő. Kipattant az igazság. Az igazság pedig szörnyű: ro­konaink között pacifista akadt. Még jó, hogy nem a vérrokonunk, csak szegről- végröl való atyafiság. Családunk becsületére le­gyen mondva: ilyesmi elő­ször fordul elő nálunk. A családfánkon soha nem volt egyetlen korhadt ág sem. A következetes antipacif izmus nálunk családi hagyomány. Talán egyedül csak Beáta unokahúgom húzott már- már csőbe bennünket, ami­kor egy tudóshoz ment férj- hez, aki a béke kérdéseivel foglalkozott, de szerencsére csakhamar elváltak jellemük összeférhetetlensége miatt. Sajnos, ezúttal nem úsz­szuk meg ilyen szárazon. Egészen más, amikor valami olyan szerencsétlenségről hall az ember, ami idege­neket ért, de ha a tulajdon családodban csap le a mennykő... A mi szeren­csétlenségünknek Lose a ne­ve, Bernd Lose Kiéiből. Tö­kéletesen ráillik a mondás, hogy „lassú víz partot mos”. Látszólag olyan ártalmatlan kis emberke ... Álcázás persze, ismerős az ilyesmi. Gertrud néni a maga igazo­lására (mert hisz ő hozta a családba Berndet!) azt mondja, hogy amikor össze­házasodtak, a bácsi nem volt ilyen. A legutóbbi há­ború tette pacifistává, amelyben elvesztette a fél lábát. A néninek eszébe ju­tott, hogy egyszer Bernd bá­csi ezt motyogta álmában: „A háborúnak soha nem szabad megismétlődnie.” A rettenetes gyanú, hogy Bernd bocsi pacifista lett, azon a napon fogant meg bennünk, amikor a szobájá­ban megláttuk egy tábornok arcképét. Ráadásul még autogram is volt hozzá. Kép­zeljék el, a hírhedt Bastian tábornok ■ volt! (Egy tank­hadosztály parancsnoka, akit büntetésből nyugállo­mányba helyezte a NATO raketadöntése elleni kritiká­jáért, a békemozgalom aktív harcosa. — A ford.) Gya­núnk csak erősödött, ami­kor olyan hírek kezdtek szállingózni, hogy Bernd bá­csi pacifista, pontosabban szólva defetista pozícióból kritizálja a NATO fegyver- ketkiegeszítesi terveit, ame­lyek amerikai középhatotá- volságú rakéták telepítését irányozzák elő a szövetségi köztársaságban. Igaz, kezdetben még azt a reményünket dédelgettük, hogy Bernd bácsi a Heiss- ler-féle igazi pacifisták közé tartozik (Heissler: a CDU főtitkára, a fegyverkezési hajsza egyik dühödt híve. — A ford.), vagyis az olyan pacifisták közé, akikkel le­het a békéről párbeszédet folytatni, minthogy ők azért akarnák fegyverkezni, hogy aztán lefegyverkezzenek — feltéve persze, hogy ez az „aztán’-’ elkövetkezik. Sze­rencsétlenségünkre azonban a bácsi nem bizonyult iga­zi pacifistának. Ö, tudják, azok közül való, akiket csak az izgatja, hogy életben ma­radjanak. , Ám végérvényesen aktkor értettük meg kicsoda, mi­csoda a mi Bernd bácsink, amikor felfedeztük a nevét a fegyverkiegészítés elleni krefeldi felhívás másfél millió aláírója között. Pedig azt mondják, hogy azt a legigazibb kommunisták is aláírták! Természetesen mi minden tőlünk telhetőt elkö­vettünk, hogy a békébe be- legárgyult nagybácsinkat letérítsük a hamis útról — legalább a családi békénk érdekében: — Bernd bácsi — mond­tuk neki abszolút békeszere- tően —, képzeld csak el, mi lenne, ha a földön minden ember úgy kezdene gondol­kozni, mint te. — Akkor felelte szemtelen mosollyal — végre eljönne a földre a béke. . Hát igen. Bernd mindenkit kihoz a sodrából a pacifizmusával. Zahemszky László fordítósa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents