Somogyi Néplap, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

SOMOGYI TA JAK, EMBEREK

A szerkesztő krédója

A beswilgetés első perceiben úgy íriszík:

Ifikéi Csaba a megtestesült farizeus. A kitűnő kávéból, melyet a ház asszonya, a népszerű teweriporter, Csurgay Judit tálal föl, nem kér; a cigarettát udvariasan eBiáritja. és a ezsverós)tőből is — ha gyanúm nem csel — csak vendégei kedvéért korty irrt egyet-kettőt A kérdésbe burkolt saemrehanyasra pedig tömör okfejtéssel válaszol a jeles téve«aeris«»K- tő — egy pillanatra úgy érzem: hotelemként is — * gyertyát a két végérát égetni hajfamv« fiatalabb kollégának.

— Vigyáznia kell magára annak, akinek céljai vannak. Minden nem fér bele az életébe. Lemondás es áldozat nélkül még játszmát tat lebet nyerni, aerohogy meccset

Semmi kétség: gótt kaptam. S mielőtt kő- aepkezdésbez állhatnék föl — azaz feltűnés nélkül elnyomhatnám a csikket — a kapuban a második is.

— Tudod, mi jutott most az eszembe? Az a warp. amelveB 10&2-ben megnyertem Somogy megye úttörő-asztali ten Kz-bajnokságát. Nem

— Sikerült Vasas-szurkolóvá válnod?

— Mindig Kinizsi- és Rákóczi-drukker voltam. Nézd. itt vannak az egykori tagsági igazolványaim: a Vörös Lobogóban kosárlabdáztam, a Vörös Meteorban pingpongoztam a Kinizsi serdülócsapatában fociztam és a Petőfiben atletizaltam. Vasárnaponként ott voltam a Dózsa minden bunyómeccsén. Ma iei tudom az összeállításokat, évtizedekre visszamenően.

Az első „Sportriporter kerestetik" vetélkedő országos győztese lett Aztán másféle feladatok vártak rá ..előbb az Esti Hírlap, majd a Népszabadság szerkesztőségében. Rengeteg lótásfutással és felelősséggel járó riporteri munka, hol a Parlamentben, hol a repülőtéren, hol az események színhelyén, „akkor és ott”. A legemlékezetesebb valamennyi közül: „az évszázad árvize” 1985-ben, Mohács térségében. A közös kétségbeesések, erőfeszítések, holtfáradt éjszakázások a gátakon munkásokkal, katonákkal, diákokkal. A szakadatlan készenlét eredménye egy kitűnő riportsorozat az Esti Hírlap hasábjain. A Munka Érdemrend volt a huszonhat esztendős fiatalember kiemelkedő teljesítményének az elismerése, s az a megtiszteltetés, hogy élő irodaírnij»k számos kiválóságának írásaival együtt jelenitek meg riportjai az Árvíz ’85 című kötetben. A gondosan szerkesztett, mívesen formait cikkek olvasta® szükségszerűen kívánkozik ki a kérdés a változatna életmódra hivatott hée- lapíróból:

— Érdem«»-« feladni ezt a eokszműséget a

snerkesztéa heíyhezkötöttségéért, az egyéni törekvéseket a sokszor hálátlan csapatmunka irányításáért?

— Minden szerkesztőt fenyeget az a veszély, hogy „hivatalnokká" degradálódik. Én azonban szeretek kimozdulni az íróasztal mellől, néha riporlereskedni, közvetlen tapasztalatokat szerezni. Erre csak A HÉT utóbbi másfél esztendejében volt lehetőségem. Be kell vallanom: öt ve »hétben szinte tragédiának éreztem, hogy Budapestre kerültem. Legszívesebben haza gyalogoltam volna a Szigetvári utcába vagy a Kisgát-dúlői tanyára.

sokkal «sután Kaposvárok Sidó Ferenc ajándékozott nekem egy Hagenauer-ütőt; ma is őrzöm. Azt azonban megjegyezte: egy igazi sportember nem dohányzik. De azért ne zavartasd magad, gyújts rá, nyugodtan!

— Honnan a nyugalmad és a céltudatosságod?

— Jórészt családi örökség. Kaptam belőle jócskán anyai nagyapámtól, aki somogy—zalai marhakereskedőként bejárta Közép-Euró- pát, * főként apámtól, aki három évtizeden át tevékenykedett tanárként Siófokon; nemzedékeket nevelt fel, legendás szívóssággal kutatta a Balaton élővilágát es a környék művelődéstörténeti értékeit. Sokat köszönhetek a kaposvári Anna utcai és a séta téri iskola tanarainak' — ha jól tudom, ma Tóth Lajos én Bartók Béla nevét viseli a két intézmény —, s a felejthetetlen alma maternek; a Táncsics gimnáziumnak.

És sorjázza az azóta elköltözött vagy nyugdijukat élvező pedagógusok nevét. Az el-el- révedő tekintetből, a szép mondatfűzésből kitetszik: Ilkei Csaba, a Televízió A HÉT.c. politikai magazinjának főszerkesztő-helyettese nem holmi tiszteletköröket ró tanárainak — Désy Emil, Arató Gizella, Nádasdi József, Marián Miklós, Földi Klára, Papp Antal és mások — emlékezete körül. A Táncsicsban jegyezte el magát visszavonhatatlanul az irodalommal, a filozófiával. A Somogyi Néplap 1953 és 1957 közötti számaiban jó néhány novella, tárca és kritika bizonyítja a kamasz Ilkei Csaba tehetségét és sokoldalú érdeklődését. S egy vezércikk, amelyből kiderül: a gimnazista fiatalember remek verset üt. — oroszul. Fordított is: Puskint, Lermontovot, majd bolgár költőket. Egyenes út vezetett hát a budapesti bölcsészkarra, majd az újjászervezett újságíróiskolába, hogy aztán néhány esztendeig üzemi és szakszervezeti lap szerkesztőségében sajátítsa el a szakma fortélyait. A paraszti és kisvárosi világ után Angyalföldön, a hajógyárban ismer le meg a munkás •

ig gondolat- es érzánvilagát.

Ügy éreztem, elveszek a* idegen tömegben, a rohanásban, a képmutatásban. Még ma is gyakran vissza vágyom a vidék nyugalmához, a somogyi tájak és szerelmein, a Balaton megtartó erejéhez, az őszintébb emberi kapcsolatokhoz.

De térjünk vissza az időrendhez! Mert ami

essután következett Ilkei Csaba pályafutásában, az nem más, mint a sajtótörténet egy

re«ae. nőt < «Boeiaijsta betont:- rácra fejlődésem* «agyúk jeé- l«*r*ző mozzanata. I960: a Televízióhoz került A Tv jelenti * riB»Ä, «sombsrt dehrta-noakewt jelentkező magazinműsor — A HÉT etűdje — egyik ewrkesz- töje. Többek velemenye

rint úgy kellett akkoriban becsempészni a politikát a nézők tudatába, ahogyan a Sabin-cseppeket kapják a gyermekek: kockacukron adagolva. Sporttal, „kis színes” riportokkal elegyítve. Ilkei csaknem egy esztendeig működött közire ebben a furcsa, de eredményes képernyős tudatformálásban, míg végre 1070 őszén — hala Pécsi Ferenc, Márványa György es „riportalanyunk” előkéseitő ötleteinek — nagy vajúdás után megszületett.: A HÉT. A „direkt" politikai hetilap let.jogo- sultságában még a szakmabeliek közifi m sokán kételkedtek. Tehát az új árut” olyan, sportriporterként híressé vált műsorvezetők segítségével kellett „eladni”, miwt Szepesi György es Várat Tamás. S az eddigi négy

fősaerfcesKtő nvrilett — a fejlődés vagy vkwza- lépéa valamennyi stádiumában — Ilkei volt „a második ember”, ha úgy tetszik: a szürke eminenciás, a folytonossá* képviselője, a Mi seg jelképe.

— Sztorik? A legszebbet a legmeghatdMoet

az egykori Francia-Kongó fővárosában, Brazza vilié-ben éltem át Véletlenül megismerkedtem a magyar emigráns Havas által alapított francia érdekeflsegű utazási iroda egyik beosztottjával: egy kapoawan vasutas fiával. Miközben cseMengtpmk ma őserdőben. Kaposvárról beszélgettünk. . . . es könnyeztünk. De — kicsi a világ — találkoztam kivándorolt somogyiakkal Mexikóban es Írországban is. Felejthetetlen élményem voIá 1075-ben, „a szegfűk forradalma” utam — amikor még lövöldöztek: — Lisszabon es Porto utcáit járni, riportalanyokat kutatni Polgár Dénessel, A HÉT akkori fóeaerkeeztójevel, aki itthon meghonosította a heiyseáni külpolitikai riportokat és a szemelyisegintérjukat Akkor Goncalvest, Gomest, Carvalhot. Antunest „céloztuk meg”. De néhány alanyunkra, kiemelkedő személyiségre ma is szívesen emlékszem. Így Marien Ngouabira, a már említett Kongói Népi Köztársaság fiatalon meggyilkolt elnökere, Enrico Rerlinguerre, erre a folyvást töprengő, tápé lődő nagy marxistára, Alvaro Cunhal tán- torithatatlansagara. sziklaszilárd hitére. Spanyolországot többször is beutaztam. Hemingway nyomában jártam, s „hobbyboi” megírtam a modern bika viadalok történetét. Szóval: a somogyi falvak, a kisváros es Ángy áttold után ezek az utazások jelentettek az én negyedik nagy iskolámat.

Az élet egyetemei mellett azonban volt még egy igazi egyetem, a jogi fakultás, és egy olyan doktori értekezés — a személyiség jogairól a magyar sajtóban —, amelynek nyomán dr. Ilkei Csaba neve avatott jogi körökben te isméi tlé víft. Disszertációiét ÄBrő munkaként kezelik a jogtudományi intézményekben, s nyilván ugyanez történik maid hamarosan elkészülő kandidátusi értekezesevel is.

— Tehát ki vagy? Koheeaettffl megresag- gült bölcsész? A racionalitástól kalodába sárii jogász? Mindennel foglalkozó, mindenre figyelő saerkesztő? önálló gondolkodású, szuverén tudatú riporter?

— Újságíró vagyok, * immár tizenhvrmadSt eve televíziós szerkesztő. Átéltem edesgyer- mekem. A HÉT buktatókkal teli fejlődésének korszakait, s átéltem a kiégették, az ótlettse- ienek es öromtelenek uralmát, azt a nehéz

periódust, amelyben az igényes elemaes. a azravonaiai műhelymunka a valoeagfeltá- ró kritikai riportázs háttérbe szorult; amikor — nem a legfelső vezetés akaratából, ha- sem rossz kóaepkaderek rövidlátásának, gyávaságának következtében — kötelező vort mosolygósán kereknek es szelídnek lemfflá; elviselni fúrást, a klikkszeilennet, a gon Ódzkodást. Csak az fájt, hogy mindezeknek a következményeit miü-iók láthatták a képernyő«. Elmenni ? Munkahelyet változtatni ? Sohasem íutatnod- tam meg, szeretem ezt a műsort, mint apa az eöesgyérmékét: inkább ütköztem, verekedtem. * vállaltam a sebeket.

— Sok a® ellenséged, az írigyed?

— Azt hiszem, igen. De nekem iwmdig gyanús, ha valakit mindenki szeret, ha valaki mindenkinek a baratja. Sosem vágytam olcso népszerűségre. Mindig teljeeitmemycent- n-ku* voltam, mert csak a tettek számítanak, ha az ember eljut az értelemig és tovább. Vallom, hogy az igazi közössegekhez az cgyennségen keresztel vesét az út. Az alkotó, *on- óoikodo személyiség szerepét viszont sokáig lebecsültük — az álközösségek javára. A sé- taíéri iskolában, 1953-ban Tóth Márton igazgató így indította útnak az akkori nyolcadika- sokat: „Tanuljatok meg szeretni és gyűlölni! Az elet kegyetlen harc; ha megedesítjük, akkor te. Mindenki különb akar lenni a másiknál. Tanuljatok meg taszteesegeeen győzni!" Aztán négy évvel később, a Táncsicsban osv. telrtönokunk, Boross Dezső ezzel köszönt el tölünk: «... maradjatok nemes, küzdő, sza- bad'leikű diákok!” Jól megjegyeztem az utra- vaiót! Ma a műsor nemcsak közöl „fentről lefelé”, hanem jelez is „lentről fölfelé” :— a Műhelymunka szűrőjén át. Szuverén gondolkodású értelmiségi vagyok, s nem érdekleső bürokrata Szerencsére ez utóbbit senki sem várja tőlem A HÉT jelenlegi stábjába* ... egyébként ugyanolyan filozopter maradtam, mint amilyen húsz-huszonöt esztendeje voltam. Belső gondjaimmal rendszerint Madách hoz, Németh Lászlóhoz és atyai barátomhoz. Illyés Gyulához fordulok, s tévésként sem győzöm hangsúlyozni: olvasni, olvasni, olvasni! S van egy társam, akivel mindent megoszthatok, továbbgondolhatok; akivel a legmélyebb ingoványból is képes vagyok kimászni ; van egy társam, aki érti — mert maga is étí — a kiszámíthatatlan távollétet, a szombat—vasárnapi munkát, az éjszakai vágásokat, s ennél többet józan ember nem is kívánhat magának.

— A feleségedre gondolsz?

— Ki inasra gondolhatnék ?

Lengyel Andrus