Somogyi Néplap, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-20 / 168. szám

Nemcsak kutyát küldött Gyanús volt e® a könyv már embrió korában, azaz akkor, amikor még csak a néhány soros, reklám- ízű ismertetószövegek lát­tak napvilágot róla. A cí­me, a kiadója, még a rek­lámja is. A gyanú beigazo­lódott Ember Mária Kutyát küldött a tenger című, a Móra Kiadónál megjelent müvének olvastakor: ez a nagyon kulturált, nyelveket beszélő, Európát a tenyere­ként ismerő író nem ifjú­sági regényt írt. Nem fél - robinzonádot, nem kaland­regényt. Vagy legalábbis, nem csak azt. A gyanú hajszálgyökere­sen abból táplálkozott ben­nem. hogy Ember Mária az egyik legérdekesebb arcula­tú jelenkori írónk, aki Ör­kényien tudja, hogy tragédia és komédia egy tőről ered. Gondoljunk csak paródia­kötetére, a Nevetseges-re vagy az Aktavers és egyéb történetek címmel megje­lent, pimasz groteszkjeire, villámló kis novelláira, me­lyektől mégsem idegen a tragédia, noha úgy nem ide­gen, hogy néha kesernyésen mosolygunk, holott sírnunk kellene. Ez a hangütés, ez a dolgok fölé emelkedni tudás csak egy megszenvedett ta­pasztalattömeg birtokában lesz képessége az embernek. Az előzményeknek determi­náló szerepük van minden írói életműben. Gyanítom, csak az lesz igazi író, aki­vel olykor kegyetlen dolgok is történnek; akit kipróbált az élet. A müvek azt súg­ják, Ember Mária egy azok közül, akiket megpörgettek a történelem viharai. Első két könyvét, Magamnak me­sélem és a Véletlenek cí­műt ugyan nem olvastam, de — valamiképpen ezek is életéhez, sőt az életművéhez kapcsolódhatnak — úti- könyveivel nagyszerűen tá­jékozódtam, s kaptam re­mek háttérinformációkat Az Eszperantó Világszö­vetség a nagy nyugat-euró­pai kikötővárosban, a bel­giumi Antwerpenben rende­zi meg az idei kongresszu­sát: sorrendben immár a jaatvanhetediket. Népes ta­lálkozónak ígérkezik, ötven országból 1800 eszperantis- ta jelezte részvételi szándé­kát. A július 24. és 31. kö­zött sorra kerülő kongresz- szuson és az azt követő esz­perantó ifjúsági világkong­resszuson a Magyar Bszpe­könyvespoic Bécsiül, Münchenről, Nürn- bergröl. A Hajtűkanyar — ez a két kiadást megért re­génye — a hetvenes évek egyik legmegrázóbb' műve a deportálások idejéből, jelen­tőségében csak a Hideg na­pokkal mérhető; úgy gondo­lom. hogy generációm, és a következő nemzedékek is leszűrhetnek belőle egyet, s mást tanulságképpen, hogy ne ismétlődhessék ... Most Kutyát küldött a tenger, regényt az író. Po­zitív töltésű gyanúm igazol­va láttam, amikor a mű impresszumának környékén nem találtam a szokásos üzenetet; hány éves korúak- nak szánja az Ifjúsági ki­adó. S valóban. Ember Ma­ria könyve nem szabható korhatárhoz. Nem börtónöz- hetö be egyetlen évjárat ol­vasói köze; izgalmas törté­netet mond el a gyereknek — s a kalandot kedvelő’fel­nőttnek —, ugyanakkor nyelvészi felkészültséggel pszichológiai tanulmányt nyújt át a kamaszargó sza­vainak magyarázatával, megfejtésével „a" mai gye­rekről a szülőkorú ember­nek. Kaland és etimológia — Kalandos etimológia! — je­gyében fogant kisregény a Kutyát küldött a tenger. Az író olvasott egy .címes hírt — 1979 március 16-án jelent meg a Frankfurter All­gemeine Zeitungban —, mely arról szólt, hogy négy gyerek és egy kutya a li­banoni part közelében több napos tengeri hányódás után „halászzsákmány” lett, azaz egy halász kimentette őket. A tengeri Odüsszea úgy kezdődött, hogy Bejrut északi részén az ár partra sodort egy ládát, melyben egy magatehetetlen kutyus lapult; a gyerekek beszáll­tak a ládába, hogy játsza­rantó Szövetség is képvisel­teti magát. Ott lesz Ant­werpenben a budapesti esz­perantó színház is, és fel­lép a kongresszus kulturá­lis programjában. Küldött­ségünkre fontos szerep vár: a találkozó záróünnepélyén a vendéglátó belgák a ma­gyaroknak adják át a zöld színű, ötcsillagos kongresz- szusi zászlót, mivel Buda­pest lesz a színhelye jö­vőre a 68. eszperantó világ­kongresszusnak Hozzanak vele. közben nem vették észre, hogy a hullá­mok mind beljebb sodorjak őket __ E mber Mária írt egy re­gényt a hírből. A négy fiúcs­kából három magyar testvér lett, a libanoni partból Aranypart Bulgáriában, a kutya maradt... S miután az író csatlakozik a nemrég elhunyt kiváló szovjet író, Jurij Trifomov axiómájához — . . a legfontosabb a lé­lekrajz igazsága” — . pom­pás pszichológiai regenvt nyújt át az olvasónak, há­rom fiútestvér egymáshoz, illetve szüleihez való viszo­nyáról. Ezernyi megfigye­lésből mozaikot mozaik mel­lé ragasztva alakítja ki a ké­pet erről a rendkívül bonyo­lult, féltékenységgel és meg­alkuvásokkal vert és áldott kapcsolatrendszerről. Játék ez: mi lenne, ha... ? Ha három ízigrvé- rig mai lurkó az egyedüllét vakumhelyzelébe kerülne, ráadásul olyanba, mely tu­catnyi veszélylehetőséggel élezi • ki még jobban az aműgyis hátborzongató szituációt. Mennyire ismén a mai gyereket! A tévéri­portert utánzót, a nagyma­ma hangján beszélőt, a kis pisist; gondolkodásmódju­kat, mely nekünk néha olyan távolinak tetszik, mintha távoli civilizációk — akarom írni, civilizálatlan­ságok — gondoikodasmodja volna, noha a miénknek pa- rodisztikus, ugyanakkor mégis romlatlanabb válto­zata. S éppen az a felfede­zés értékű Ember Mária könyvében, hogy ezt az ál­talunk használt, minden előző generációnál színesebb gazdagabb argót megfejti nekünk, lélekközelbe hozva ezzel a nyelvezet birtoko­sait, gyerekeinket. A cikit, a meredeket, a túrót, a játssza az eszét mondást, a megdumáltukot. a meg van huzatva szólást, és még vagy két-hárovizá- . zat. Pihentetőül a kalandok közepett, nyelvészeti bű­vészmutatványokkal káp­ráztat el bennünket, de so­hasem trükközve, sohasem csapva be a nagyérdeműt. S egyszercsak felfénylik az a szó, melyből életet kapott a kamasz „nyakaiéként”, nem is mindig értett kifejezése. Rendkívül élvezetesek ezek a szómagyarázatok, talán, mert Ember Mária humor csillámlapocskáival is díszí­ti egv-egy „építményét”. Abban a tenger ringatta csónakban könyv is volt. Lesko László Eszperantó világtalálkozó Magyar írók perei A rabok temetője Valahol Kufsteinben; a rabok temetőjében, a jelte­len, felismerhetetlen sírok között van egy, amelyben egy fényes tehetségű fiatal magyar költő pihen: a hu­szonhét éves korában el­hunyt Szentjóbi Szabó Lász­ló. Ma sem tudjuk, melyik sir az övé, nem maradtak kéziratai, arckép sincs ró­la. A magyar jakobinusok pőrének költő-vádlottjai kö­zül egyedül ő nem élte túl a rabságot. Ott maradt örökre Kufsteinben, a ra­bok temetőjében. Debreceni diák volt, a kollégium nevelte tízéves korától. Igaz, nem konflik­tus nélkül. A kollégiumi iratok szerint ugyanis első pőre a debreceni kollégiumi iskolai törvényszék előtt zXjlott le. 1784. szeptember 14-én megidézték, s társai­val együtt elmaraszlaliák, mert nem vett részt az es­teli imádkozásban. A bün­tetés három dinár. S meg­büntette a szigorú kollégi­um azért is. mert tóga nél­kül mert járni, s a szigorú kálvinista rendtartás ilyet nem tűrt kollégiumi, diáktól. Ez a kihágás azonban afféle diakcsinynek minő­síthető a másik, a nagy mellett, amelyet i'gazi pór követett, s amelyben végső ítéletet a halai mondott. Teleki Sámuel erdélyi kancellár titkára, az írásai­val már országos sikert, el­ismerést, jeles barátokat szerző költő, Szentmar jay Ferenc révén ismerkedett meg a magyar jakobinusok gondolataival, a társaság ta­naival 1794 áprilisában. A kátét azonban Hajnóczy Jó­zsef juttatta el hozzá, s Hajnóczy veszi fel tagnak is. Próbál ó is két tagot sze­rezni a szabályok szerint (Szlávy Györgyöt és Fodor Gerzson nagykőrösi tanárt, akit még Debrecenből is­mert). Ekkor azonban már 1794 júliusát írják, s Mar- tinovicsék már foglyok. Szentjóbi Hajnóczy, Szent- marjay letartóztatása hí­rére (1794. augusztus 16.) minden írását elégette, leve­lezését, 1791 óta írott ver­seit, s nagy nyugalomban figyelte, várta az eseménye­ket. Talán el is jutott hoz­zá a hír: Hajnóczy s Szent - marjav vallomásában vé­delmére kelt. Nyugalmára, életmódjára jellemző, hogy ezekben a hónapokban szer­zi Pesten a „Vernes vulgi- vaga” nevű betegséget, amelyet ma közönségesen gonorrheának hívunk, s ami végül halálál okozta. 1794 december elején Nyé­ki Nemeth Janos vette al a vizsgálat folytatását. A ló­éról 11-éré virradó éjszakán mindenkit letartóztatott, akinek neve a kihallgatáson elhangzott Szentjóbit nem, azt hitték, Becsbe utazik. Ott akarták őrizetbe venni. December 11-én délután öt óra körül a költő Pesten sé­tált s előbb Bay Ferenc táblai elnök, majd Wittma- esser Mátyás Tóbiás város­kapitány az utcán felismeri. Az utóbbi őrizetbe is veszi. Szentjóbi szó nélkül követ­te, annyira bízott ártatlan­ságában. Sőt éppen ez volt a fő érve: a letartóztatások hírere is itt maradt, hiszen ártatlan. Mégis: a vád szerint része­se volt az összeesküvésnek, s 1795. május 8-án őrá is ki­mondták az ítéletet: pallos általi fej vesztés és jószág­vesztés. Az ítéletet egykedvűen fogadta, ekkor már igen beteg volt. Kazinczy leírá­sa szerint Szentjóbi „...ve- nereus nyavaját vive fogsá­gába s azt még orvosainak is megvallani átallotta, nem merte — az orvos így hibá­san gyógyítá a szerencsét­lent. Ki vala aszva egészen, szarvasbőr nadrágja lötyö­gött lábaszárain; vállait egy csípejéig érő ujjasdolmány fedte; nem lévén ereje áll­hatni, vállát a falnak vetet­te.” Az ítélethozatal után idős barátja, Ráday Gedeon vet­te kezebe az ügyet. Toth­pápai Sámuel volt a vedő.ie, s az ítélet után Raday me­morandumot küldött ugye­Dráva menti nyár Tánc, hangverseny, tárlat Vasárnap Barcson megnyi­tották a VI. Dráva menti nyár rendezvenj »orozatát. Kora reggeltől az ország minden tájáról érkezett mintegy félszáz népi ipar­művész kínálta színes sátrai­ban népszerű portékáit. A város különböző pontjain térzene szórakoztatta a la­kosságot. A művelődési köz­pont melletti szabadtéri szín­padon dr. Németh Jenő, a város tanácselnöke ünnepi megnyitójában hangsúlyozta a Dráva menti nyarak nem­zetiségi találkozóinak jelen­tőségét. Ezután ifjú zeneszek adtak hangversenyt. A délutáni foklórműsor a nemzetiségi hagyományok ápolására épült. A barcsi Boróka és a balatonszent­györgyi Kis-Baiaton Tánc- együttes a magyar táncok mellett számos délszláv, il­letve sváb táncot adott elő. Kepéink a nyitónap esemé­nyeit elevenítik föl. (Makai Karoly felvételei.) ben a királynak, s Szentjó­bi kegyelmi kérvényét is ő vitte el. A kegyelmet azonban megkapta: bizonytalan ide­jű börtön várt rá. s 1795. augusztus 7-én Fekete ka­pitány őrizete mellett elin­dult Kufsteinbe, utolsó út­jára. Három hónapot él még, sokat szenved, s ha ereje engedi, olvas. Senecát fordít. Jajszavai áthatolnak a kőfalakon, s Batsányi Já­nos, az ugyancsak ott szen­vedő költőtárs igy ír a fia­tal költő szenvedéseiről: „A kőfal szánja sorsodat,, s keresid azt megilletik! őrzőidtől, barátodat/ hogy láthasd! meg nem nyerhe­ti.../ .. ./ Nagy ég! te­kintsd nehéz baját,/ küldj néki éltető reményt!/ Avagy te nyisd meg ajtaját,/ s bo­csásd el, óh halál, sze­gényt!” S a halál elbocsátotta. 1795. október 6-an, egy szűk, dohos cellában, teljesen ma­gányosan, iszonyúan egye­dül befejeződtek szenvedé­sei. Halálára rabtársa, Ver­seghy Ferenc írt verset, fi­gyelmeztetvén kortársait: „menjünk el együtt szent maradékához,/ s öntsük ki sírján tiszta dicséretit/ könnyzáporinkkal megje­gyezvén/ hantfödelét elaludt öcsénknek”. De a hantfödelet nem je­gyezte meg senki. A rabok temetőjében nincsenek ne­vek. Rcnvei József (Folyta ttuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents