Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
Munka és művészet Öntörvényű külön világ Győri László NYÍR Zöld porszívó zümmög a réten, a nyír instrumentuma hajladozik a levegőben, zeng-zúg, rázkódik a fa. Idő árama hajtja. Bogár, rovar, pille, klorofil zúg a lombjaiban. A sugár sürög. Működik a nyír. Lélegzik a levelek a port. Az ág a levegőbe nyúlik, a földre hajlik a lomb. A rét bejárónője. Együgyű, jó cselédműködés, 'klorofil-, oxigénláng e• nyír. De lobogj, míg el nem égsz, te mártír, szent cselédlány! Konczek józsef A hűvösvölgyi nagyréten Május, május, könnyű táncdal. Vizet isznak orgonáid. Vízi virágmuzsikával nyög az eső, messze látszik. Ködfüggönyön, rózsalángon kék hangszórók nyiladoznak, óriás harangvirágok. ... Apám kezét fogtam aznap. Május! Nézz a kislányomra. Itt hajlong a zöld, zöld réten. Gyermekláncfű sárga csokra, korongecset a kezében. Szavai a jövőt festik. Ö még mindent tőlem kérdez. Harangoz a hangom estig. A fény illik a szeméhez. Mihail Iszakovszkij Kihajt a mező... Kihajt a mező zsenge zöldje érezni a fényt és meleget s kitárt ablakok közt vgnul be a faluba a kikelet. Még alig hallhatóan csobogva a patak dalba fog nekünk, s fehér gallyával int a meggyfa: .Növünk, elvtársaim, növünk”. Vass István fordítása Berczeller Rezső kisplasztikája •**| Item a pádban, előttem í 1 üres papírlap, kezemben toll, de nem moccantam, légy szállt a papírra, összedörzsölte a lábait, ziz- gett, rám nézett, elröpült; én még mindig nem moccantam, csak iszonyú melegem volt Éreztem, hogy elborít az izzadtság, nem szabad mozdulnom, mert csöpögni kezd a homlokom, a cseppek kop- panni fognak a papíron, s majd mindenki idenéz. Köröskörül sercegtek a tollak. A tanító, szürke árnyalak, csak nagy vörös üstöké csillámlott, kezét morzsolgatva düny- nyögte: jó gondoljátok meg, gyerekek, jól gondoljátok meg. Lesni kezdtem a többieket. Mellettem az állami bizottság elnökhelyettese sebesen rótta az üres lapra: az én munkám felelősségteljes és fontos munka, mely által a dolgozók egyaránt ... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem ezt a szót: egyaránt, olyan, mint az, hogy őrlemény, fűrészpor- ízű. Jobbra néztem, ahol a zöldséges küzdött a betűkkel: az én munkám fontos a dolgozók ellátása szempontjából, és a vitaminfogyasztás színvonalának emelése következtében is, én megtaláltam a számításomat benne... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem azt a kifejezést, hogy megtaláltam a számításomat; ennek nincs magyarázata, csak egyszerűen nem szeretem. Előre néztem, ott ültek a híresek, nevesek, okosak, elégedettek mind, és a padra hajolva szorgalmasan dolgoztak. Még jobban izzadni kezdtem, az ablakon begördült a nap, de nem fénylett, csak melegített: ahogy megállt a terem közepén, ontotta a meleget, akár egy túlfűtött kályha. Aztán begurult még egy nap és még egy. Már három nap ült a teremben, elviselhetetlenül meleg volt; nem bírtam tovább, az első verejtékcsepp hatalmas koppanással lezuhant az előttem fekvő üres papírra. A szorgalmasak hátrafordultak, de csak egy pillanatra, aztán vieszahajoltak dolgozatuk fölé. A tanító áttetsző, szürke alakja közelebb jött. Odasúgta: ne sírj, hanem igyekezz. Azt hitte, a könnyeim kop- pantak a papíron. Fennhangon pedig elismételte: igyekezzünk, kérem, nincs sok idő. Nincs sok, ezt tudtam. Párolgó verítékpáncélomban, amely úgy tapadt rám, mint a mélytengeri búvárok gumdru- hája, csak ültem mégis tovább, és kínomban rágtam a toliam végét. Sietni kellene. Szavakat kezdtem gyűjtögetni: céltudatosság, igazság, idő. De a szavak nem álltak össze mondatokká. Akkor becsuktam a szemem megint, hogy elűzzem a szavakat, amelyek körülállták, mint a festett utcalányok, és üveges tekintettel néztek rám. Megmozdulnék, de nem merek, egy vörös üstökű ellenőr jár a padok között, jó lenne láthatatlanná válni. Dolgozatot kellene írnom, igazoló jelentést Ha az idő héját lebontogatom, én magam maradok, aki egyszer, régen, ott álltam egy műtőasztal előtt beszívtam a vér édeskés szagát fölemeltem egy szikét fülembe megsokszorozódva diübörgött a szövetek recsegése. E gy szempár tapadt rám, halálos rémülettel; mondtam valamit, a szempár elváltozott, s a fulladok hite sugárzott rám. Mindez igaz, bár mindig elgyengülök a felém tartó tű láttán, ha a hegyén az az apró szökőkút serken. Mégis igaz, mert voltam már dohánygyári munkásnő is, pedig nem is akartam az lenni, — ott álltam a gép mellett, orromban hűvös, telt, komoly illat, puhán hullott le az őrölt dohány, s mint hó a kerítésre, úgy ült rá a peremekre, meg kellett nyalnom a szájam szélét, mielőtt a fogantyúkhoz nyúltam volna. Voltam már kőműves is, es titokban elmentem a házak előtt, amelyeket én építettem, eíbámul- va a sorson, ami nekem adatott, és az egyik világos ablak mögött — az én ablakom mögött! — láttam egy összeboruló párt És voltam bányász is, éreztem magamon a föld roppant tömegét, és elánt ultam a merészségen, hogy nyikorgó köteleken leereszkedtem ide, és most járatokat vájok magam előtt. És mérnök is voltam, gyárat építettem, amely mint egy óriási élőlény vaekolódott el a tájUngvári Tamás Zsenivédő egyesület Bevallom, sohasem hallottam az alapítóról, aki esztendőnként több ezer dollárt juttat egy titkos igazgató tanács szavazata alapján azoknak, akiket bármily szakmában vagy területen lángelmének vél. Az alapítvány teljes neve: John és Katherina McArthur, s szervezeti okiratának lényege, hogy a világ öti'en bizonyítható zsenijét jelentékeny összeggel tartja el. Jelentkezni — ha néhány olvasómban már felbuzdulna a lángelmék dühe — nem lehet: az alapítvány tehetségvadászai járják a világot, olvassák a szaklapokat, meghallgatják a hozzáértők javaslatait, majd döntés után postára adnak egy csekket olyan összeggel, amiből,1 úgy gondolják, méltó élet juthat a jelöltnek. A legutóbb egy amerikai írónak, Robert Penn Warrennak szavaztak meg évi hatvanezer dollárt egy teljes ban, és fülsiketítő szívdobogása betöltötte a környéket, aztán szedtem a sátorfámat, és elmentem más vidékre, szelíd függönyök mögött gépeket rajzoltam, majd beálltam mögéjük, figyeltem a fémforgács kígyózását, egy konyhában nagy fedőket emelgettem, majd kifestem a terembe, és együtt nyeltem azokkal, akik a főztömet ették, és persze föltaláltam a kereket, a telefont és a szocializmust, fölfedeztem Amerikát, a Satumus gyűrűit és a relativitáselméletet, megtaláltam az észak- nyugati átjárót és a Kék Madarat, lefestettem Saskiát, megírtam levelemet Anyeginnek, kuruc vitézeimmel átkeltem egy mocsáron, Kufsteinben patkányokkal társalogtam, és nyirkos erdők mélyén partizántüzek mellett melegedtem. Nincs sok idő, mondta a vörös üstökű tanító a padok között járva, s én tudtam, hogy az a kevés is elég lehet valamire. Lehetek még minden, utcaseprő, aki egy percre lehunyt szemmel élvezi a napot, magányos hajós az óceánon, tudós, aki csodát lát a mikroszkópban, s persze tanú is, az utolsó egyike, aki látja még a világot homokvárként összeomolni. Zizegtek a telein papírlapok, a tanító sorra beszedte őket. Most éreztem meg, hogy hűvös van a teremben, mindhárom nap eltűnt, de még nem sötétedett. A nyitott ablakon ázott falevelek sodródtak be, és olyanok lettek, mint a széthullt, megvénült erdei gombák, amelyek rothadásnak indultak a nedves avarban. Tele lett velük a terem, a padok, már minden nedves volt és rothadó, nemcsak én magam. A tanító árnyalakja hozzám lépett, rám nézett — most láttam, hogy égkék, szomorú szeme van — fölemelte üres és érintetlen papírosomat, s lassan, reménytelenül eleresztette. A papír szálldosni kezdett, előbb tanácstalanul kerengett az avarral borított padok fölött, aztán íöllebbent, s mint a kiterjesztett szárnyú sirály, kiszállt az ablakon. esztendőre ... A legfiatalabb zsenijelölt egy huszonnégy esztendős fizikus, bizonyos dr. Stephen Wolfram. Persze nem az a Wolfram, akit a fizikában tanulunk, ez egy másik Wolfram, évi több tízezer dollárral jutalmazva. Nem vonom kétségbe persze az alapítók jóindulatát: nem is azért berzenkedem az alapítvány ellen, mert eddig semmiféle csekk nem érkezett a postán olyan sugallattal, hogy azt jómagam használjam föl további éveim kényelmessé tételére. Hanem az önkény ijeszt, amivel ez a mini-Nobel-díj-bizottság először is ötvenre korlátozza a kortársi életben szóba vehető lángelmék számát, másfelől a nyilvánosságnak, a társadalmi ellenőrzésnek még olyan lehetőségeivel sem él, mint amilyennel a különben tévedésre is hajlamos Nobel-díjbizolt- ság. Nem tudom, és egy kissé Egy tiszta arcra, lágy mozdulatra, mély mosolyra hányszor fut ki a szánkon az áhí- tatos szó, és milyen mámoros elragadtatással sóhajtunk föl, hogy — olyan, mint egy szobor!... Viszont a legtökéletesebb szobor láttán se mondjuk, hogy olyan szép, mint egy ember. Legföljebb így: pont olyan, mint egy ember. Vagy: akár ha igazi volna. Csak épp a minősítő szócska marad eL Hogy: szép. Miért?! Avagy egy másik elgondolkoztató jelenség (egyáltalán nem aforizma): — Ügy dolgozik, mint egy gép — mondjuk, ha dicsérni akarjuk valakinek a szorgalmát, a munkaerejét. Akkor viszont minek törjük a fejünket olyan eszelősen, hogy föltaláljuk végre azt a gépet, amely úgy dolgozik majd, mint az ember?... Hogy érdemes-e, nem tudom. Mert egy csöppet sem vagyok benne biztos, hogy a fáradozás és fejtörés létjogosultságát igazolhatja a számokkal kifejezhető hasznossági mutatók alakulása. Illetve, igazolja-e majd? A világ (gazdaság) története során ugyanis igen sok látványos buikfenc tanúi lehettek már a számokban feltétlenül hívők. A munka nem azért szép, mert dolgozni jó. A szakember mozdulata a szép. Minél jobb szakember, annál szebbek a mozdulatai munka közben. (Ez már egymagában is óriási tétel: vagyis, bogy a szakszerűség szép!) Esztétikai szépség, igená Ahogy például a kaszáló ember hátáhan-derekában az izmok megnyúlnak, átváltanak, visszahúzódnak, s újra feszülnek — mint valami belső dallam harmóniája szerinti rit- mushullám; összhangzat, ki- csiszolódott és tiszta törvény- szerűség. Semmi fölösleg, csak a végtelenségig ismétlődő igazság; a lendülő kasza íve, amint betölti az inak és. izmok játékának cáfolhatatlan célszerűségét... Vagy ahogyan egy lakatos a csavarhúzóért nyúl, s az élét gyors biztonsággal a csavarfej vágatába illeszti... Vagy amikor a laboráns a szeme és a lámpafény közé emeli a kémcsövet. Nem a villanysugár szikrázó játéka, ahogy az üveg domborulatát körbetáncolja, sem az a derengés, amely áttetszik a fehér köpenyes kislány haja hullámai ritkulatá- ban, hanem maga a mozdulat a fényforrás felé, a legszebb ívű lendület itt is: a szerszámmal az eszköz felé... S nemcsak mozdulat ez ilyenkor, hanem az értelem öniga-, zolása. A törvény válik láthatóvá, az igazság ölt testet általa, a megdönthetetlen bizonyosság !... Gondolom, fölösleges a példák szaporítása: ez a műélvezet mindenki számára hozzáidegesít, hogy nem tudom, ki az az ötven lángelme, aki egy kövér csekk birtokában további áldásos tevékenységét szenteli az emberiség javára. Igazság szerint azt se tudom, ki ez a John és Katherine McArthur, aki némi pénz birtokában úgy képzeli, hogy nála van a végső ítélet bizonyossága, a zsenivé ütés lovagi kardja. Tisztelem például Robert Penn Warrent, de semmiképpen se képzelem, hogy ő az amerikai írók legjelesebbje. Különben is az irodalom olyan köztársaság, amelyben nem a kiemelkedő találmányok jelölik a lángelmék útját, hanem a szívósan épülő életművek. Az olvasói visszhang mutatja föl utólag: lángelme járt közöttünk ... Hihetetlen önpropaganda húzódik meg tehát a vastag pénzzel támogatott zsenivédő egyesület játékszabályai mögött. Most kaptam a hírt, hogy akadt valaki, aki visszautasította a titkos zsenivédő társaság diját __Nem tudom, h ogy ama ötven, akit kijelöltek, csakugyan zseni-e, de az, aki visszautasította, lángelmegyanús. És tisztességesebb fő- 1 rumokon, remélhetőleg, Msr- I tességesebb díjak várnak reá. § férhető. Es nem Is saégywHm- való, ha netán csodálkozni merünk. Nem is csodálkozni, hanem csodálni. __ H át ez a szépség, ez a rengeteg szépség is elvesz például, ha gép dolgozik: see, ember helyett. Nagyon jó tame viszont, ha nem legyíntenénk oly könnyen és nem nevetnénk azon, hogy a szépséget (vagy annak hiányát) áSftoro szembe az elérhető haszon mennyiségével vagy éppenséggel a hiányával. Hogy ml a szépzoáedtaBbam, amiről szóltam? Igen tiszteli lángelmék hosszú sara. kísérletezett már a szépség meghatározásával; én nem hadakozom senkivel, nem kívánok okosabb lenni a hozzáértő hi- vatásosoknáL fel a szépet csupán ebben a vteaanytatá- ban, egyetlen összefüggésébe» elemezgetem. S így állapítom meg, hogy « mozgás az, ami szép ebben az óriási mindenben, amit itt csinálunk. Pontosan az a mozgás, ami attól válik olyanná, amilyen, hogy értelme és tapasztalad művészete fejeződik ki általa. Tehát a művészet __L !Bzért nem hiszek abban (hiába oly divatos ez a fölfogás IV, hogy bármelyik művészeti ágnak az volna a föladata: látleletet készítsen. Akár egy korszakról, akár egyféle társadalmi berendezkedés következményeiről, vagy szűkebb példaként a családi életforma válságáról. Nem. A diagnózis: meghatározás. — A művészet viszont csupa kérdőjel. Nem az állapot leírása a doigunk, hanem annak a mozgásnak az ábrázolása, amely ezt az állapotot létrehozta. A mozgás ábrázolása által lesz az alkotás több mint puszta dekoráció ... A munka: mozgás. Mint a művészet S erre a rokonságra a művészet mindig büszke. Sőt: talán nem is csak büszke, hanem ebből „él”. Itt és mindenütt A mozgásban — amelyet tudjuk, a munka hoz létre. Érmek a mozgásnak az észlelése a legfőbb élmény. Csaknem mindenkinek. Az érző embernek mindenesetre. Még ha nem is tud róla; nem regisztrálja, nem osztja napirendbe, nem egyezteti teendőivel, mert ez a szépség állandóan jelen van. Boncolása tehát éppen ezért a legizzóbb írói szenvedély. Mások arcát arrafelé fordítani, amerröl a szépség nyilvánvaló. Ez egyébként köze! se jelenti azt, hogy a művészet dolga föltétlenül és kizárólagosan maga az ábrázolás. Inkább a teremtés. Egy öntörvényű világ teremtése. Minden műalkotás egy-egy öntörvényű, külön világ, amelyben a művész a maga pártjára állítja a műélvezőt Nem értelmi eszközökkel (az a tudományos munkák dolga), hanem érzelmi alapon. Mégpedig a fantázia segítségével. Fantázián viszont nem holmi kitalálóképességet értek, hanem épp ellenkezőleg: a különböző események (például a külső és belső mozgások) közötti törvényszerű összefüggések fölfedezését. Bizonyos mozgásoknak így kellett egymásba kapaszkodniuk — hogy betöltsék szépségteremtő feladatukat is. De hát mik ezek a teremtő feladatok? Ezek a muszájok? — Erre kell a fantázia: Hogy ezeknek a kényszerítő hatalmaknak a nyomára bukkanjunk, s talán rájuk is találjunk. Ezeknek az összefüggés- rendszereknek a fölmujtatása, érzelmi közvetítése: aft hiszem, a fantáziával megáldott ember legfőbb írói feladata. Mert egy-egy hangjégyhez például nem illeszthető akármilyen másik. A hangok egymásrautaltságának szigorú törvényei vannak: ez a szigorúság viszont nem bénítja a szerző fantáziáját, hanem erőkifejtésre készteti. Ez ad a mondandójának hitelt.. Az erőlködés és a fantázia dialógusa fejezi ki a törvényt. S fejezi ki azt, hogy megvalósítható. Vagyis, mozdítható: Szép munkával. K. S. Kálói fános SZABÓ GÁBOR Álltuk tízen a kocsinál a sárga virágú alkonyaiban tanakodva és fejüket-vakarán: hogyan is tegyék föl az óriás követ. Szabó Gábor sóhajtott egyet, megragadta, és egyetlen lendülettel a helyére tette. Nagy. o csönd nem volt még a világban, mint akkor, ott, a kocsi mellett. C_-.uk azt nem tudom, vajon, az ámulattól vagy az irigységtől fagyott a szó társaiba. Somogyi Győző szitanyomata Hallatna Erzsébet DOLGOZAT
