Somogyi Néplap, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-06 / 55. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Az asztalos polgármester

„A nemzeti bizottságban egyhangúlag választották meg Boór István asztalosmestert Kaposvár polgármesterének” (Somogyvárme- gye, 1945. június 23.).

A kombináltszekrény sarkán henger alakú, krómfényű fém tok: hű őrzője a házigazda díszpolgári oklevelének. Kilenc éve vette át a városi tanács nagytermében, ahol egykor ő elnökölt az elöljárósági üléseken, vitázott, csatázott az indulatoktól sistergő légkörű értekezleteken, gyűléseken. Kaposvár huszonöt év után ezzel fejezte ki elismerését azért a három esztendőért, amelyet a felszabadulás után a város életének újjászervezéséért áldo-v zott. Nem hiszem, hogy túlzás lenne az áldozat kifejezés, még akkor sem, ha ő maga életútja egyenes folytatásának, szolgálatnak tekinti a rangos hivatalt.

Több mint nyolc évtizedet felölelő élete nehezen fér bele egy oldalnyi ólomba. Több volt, mint történelmi sorsfordulók tanúja: cselekvő részvevőként vállalkozott erőt, tisztességet próbáló, kockázatos felelősséget követelő megbízatásra, sorstársai képviseletére.

Hogyan, milyen értelmi és érzelmi hatásoktól érintve jut el valaki mások,.egy szőkébb, és tágabb közösség gondjainak vállalásáig? A nyiladozó értelem által befogadott, egyre táguló valóság a meghatározó? A gépészkovács apa, aki oly szeretettel várta, fogadta második fiát, Istvánt? A szülőfalu. Bálványos? A szülök vándorlásának helyei: Teleki, Tab, Csi- csal, Szőlőskislak? Vagy még inkább Kőröshegy, ahová nagybátyjához asztalosinasnak szegődött? A századelő társadalmi feszültségektől terhes falusi viszonyai, megannyi jelensége érlelték benne az összefüggések mélyebb megismerésének igényét?

'— Kőröshegyről Földvárra jártunk dolgozni. Micsoda élet zajlott ott! Az arisztokrácia krémje gyűlt össze nyaranként ezen a gyorsan fejlődő, elegáns fürdőhelyen.

Mámoros vasárnap, részegült öröm az arcokon: éljen a háború,! Két év múlva sebesült katonák érkeztek lábadozásra, önként jelentkező családokhoz. Nagybátyjáéknál is vendégeskedett egy pesti asztalos, aki rövidesen bizalmas, idős barátja lett az érlelődő, a társadalmi kérdések iránt fogékony kamasznak. Beszélt neki a társadalom tagozódásáról, az osztályok és embercsoportok közötti viszont meghatározóiról. E beszélgetések hatására rendelte meg megtakarított fillérjeiből a Népszavát. Levelet is váltott a szerkesztőséggel.

— A nagybátyámat behívatták a csendőr őrsre és figyelmeztették: nem tűrik el, hogy szocialista lap járjon a községbe^

A harcteret elkerülte: magassága nem ütötte meg a kívánt mértéket. Csodálkozva nézem ma is erőteljes alakját.

— Tizenhét éves koromban legföljebb ti- zemháromnak látszott a termetem. Ne csodálja! Hajnaltól késő estig szinte megállás nélkül dolgoztam, akárcsak többi inastár- sam. Sose tudtam kedvem szerint kialudni magam. Amikor 19l6-ban segédként Pestre kerültem, szinte naponta mérhető volt, menynyit nőttem, erősödtem.

Őszirózsa a sapkákon. Zúdult a tömeggel a Lánchíd felé. Tiszt rántotta kardját vezénylésre, závárok csattantak. A hátul nyomatodé, tömött sorok nem engedjek megállást. Sűrű másodpercek. A penge lassan lehanyatlott, és visszacsúszott a hüvelyébe. Hurrá!!

— A Vörös Hadseregbe már megfelelt a magasságom. Kassa. Bárlfa. a román front... Összeomlás. Valahogy hazajutottam, de jöttek a darutollasok. Gyorsan elutaztam acsádi, rokonaimhoz, náluk húzódtam meg decemberig.

A húszas évek elején vetődött Kaposvárra. Egyik barátja révén a „bankosoknál", a MIR-nél — hozzájuk tartozott a nagymalom és a cukorgyár — kapott munkát.

— Mintakészítő asztalosnak alkalmaztak, és hamarosan részlegvezető lettem. Ott-volt a műhelyünk a Villamossági Gyár Május 1. utcai üzemének helyén. Megbecsültek, különösen Korbuly főmérnök volt hozzám jó szívvel. Ö nem törődött azzal, hogy munka után hol és mit csinálnak az emberei. Hogy éppen a munkásotthonra gyűjtünk vagy ott dolgozunk. Mert a szabad időnk nagy részét ott töltöttük. Olyan szombat nem volt, hogy valaki is nyomós ok nélkül távol maradt volna. Ha nem jött, kérdezgettük: mi lehet vele? Ott tanultam meg eszperantóul is, 1925-ben. Sokfelé leveleztem. Kapcsolatom volt francia munkásokkal, akik hívtak: menjek ki, biztos és jó munkahely vár rám. Mondtam a főmérnöknek, mi a szándékom. — Hallgasson rám, Boór! Én sokfelé jártam a világban, de azt mondom magának: ne menjen el! Akármilyen jó sora is lesz, mindig idegen marad. Inkább nősüljön meg itthon. Juttatok gyári lakást, fölemelem a természetbem járandóságát — Így aztán majd könnyen elbánhatnak velem — jegyeztem meg, de aztán csak hallgattam rá. Mindent megadott, amit ígért

Kapcsolatunk egyre erősebb volt a párttal, bár csak a betegsegélyezőn keresztül tudtuk támogatni. A műhelyünket azonban úgy emlegették. mint valami veszélyes, fertőző gócot. Különösen Klaádnig Alajos, a cukorgyár rettegett igazgatója kereste az alkalmat, hogy bizonyítsa „felforgató” tevékenységünket

Egyszer bejött a műhelybe, Nem köszönt, szó nélkül megállt mögőitfcéhfi. Én se szóltam. Jól emlékszem, egy íogaskeré' moctalt kés .ttém, mellettem a Népszava által kiadott «eak- “ könyv: Gyakorlati számi- tás tan. Kladd- nig elkérte és magával vitte. Fél óra múlva nekivörösodve rohant a főmérnök. — Ember, milyen könyvet olvas maga?! — Kiderült, hogy a Horthyék által meggyilkoltatott két szociáldemokrata újságíró, Somogyi és Bacsó fotóját találta meg Kladdnig a könyvben. Azokat a levelezőlapnyi fényképeket, amelyeket a Népszava terjesztett és árát a párt támogatására fordította. Korbuly kétségbeesve kiabált velem: — Ember, én magát megszerettem, föl nem mondok semmiért se! — De én azt mondtam: megtűrt ember pedig nem leszek.

Jól tudta, a lakás nagy megtartó erő. De nem bizonyult elégségesnek: rövid idő alatt otthagyta a gyárat. Az apúsáék cseri lakásában húzták meg magukat, és a szerény, bizonytalan jövedelmet hozó fusizásból tartotta el családját. Később a vasgyárba került, majd 1935-ben önálló mester lett. Nem sokáig örülhetett a műhelyének. A délvidéki és erdélyi bevonuláskor ő is bakaruhában találta ma- • gát. Amikor végre leszerelt, apósáék sírva fogadták: asszonyát elvitték a csendőrök. Tizenegy hónapig volt internálótáborban, mert élelmiszerért sorba állva valami megjegyzést tett a rendszerre.

Boór István névé Kaposvár felszabadulása után egy jegyzőkönyvben szerepel először.

1945. január 19-én készítették. Eszerint a kommunista, a szociáldemokrata, a kisgazda és a polgári demokrata párt megalakította Kaposvár nemzeti bizottságát. Ebben három társával ő képviselte a szociáldemokratákat. Néhány hónap múlva pedig teljes volt az egyetértés a pártok között, amikor a felszabadulás utáni első polgármester személyéről kellett dönteni. Ezzel a város történetében másodszor került munkásember a városi közigazgatás élére. Az első a nyomdász Szalma István, a Tanácsköztársaság egyik somogyi mártírja volt.

— A Fő (ma Május 1.) utca 7. szám alatt volt a műhelyem. Ott kerestek föl a pártok képviselői, és ünnepélyesen közölték elhatározásukat. Hozzátették, hogy egyöntetű volt a bizalom irántam.

Hogy mire vállalkozott, aligha lehet meggyőzően érzékeltetni, a korabeli viszonyokat

nem ismerő olvasókkaL Igaz, harci cselekmények nem pusztították a várost, de közellátásáról nem lehetett beszélni. Nem volt a boltokban liszt, só, cukor, petróleum, nem is beszélve a ruházati cikkekről, lábbeliről, tüzelőről. Még ha sikerült is szert tenni valafhí árura a fővárosban vagy az ország más vidékén, bonyolult termékcsere folytán, szinte megoldhatatlan gondot okozott a szállítás.

»— Negyvenöt őszén azt mondták, Pesten adnak némi árut, de csak úgy, ha szerzünk

vagont. Nekiálltaink, és az állomáson roncs kocsikból összeállítottunk egy kisebb szerelvényt Tüaelőhöe így sem jutottunk. Hiába mentess a íővárosb* az illetékes hivatalhoz, hogy nincs szene a kórháznak naeg az iskoláknak, azzal utasítottak el: Kaposvár környéke tele van erdőkkel, szerezzünk fát Nem nyugodtunk bele; a kazánokhoz szénre volt szükség. Fölkerestem a két tejüzem tulajdonosát és kaptam tőlük negyven kiló vajat, ezt

a pécsi bányában három vagon szénre cseréltem. Más kérdés, hogy az államosítás után, amikor ismét a műhelyemben dolgoztam, a vaj árát kifizettették velem. Nem érdekes. Fontos, hogy élek és naponta örülhetek a város akkor nem is remélt fejlődésének, amelynek alapját én is segítettem lerakni. A lelki- ismeretem tiszta. Tudom, és azok is tudják, akik velem voltak, hogy akkor másként nem lehetett „gazdálkodni”.

Jelentős fejlesztés nem fűződik a nevéhez. Azokban az években legföljebb álmodozhatott a város többi vezetőjével együtt, majdan épülő gyárakról, iskolákról, új lakások százairól — ha jutott ideje az egymást kergető tennivalók sűrűjében. Szinte minden percét lekötötték az élet megindításának teendői, amelyeket legtöbbször személyesen kellett intéznie. Meg a tárgyalások sokasága a szövetsége* ellenőrző bizottsággal, a szovjet parancsnoksággal, a pártok képviselőivel, a munkáltatókkal, a szakszervezetekkel és mindazokkal, akik bizalommal fordultak hozzá.

— Négy óránál többet ritkán aludtam naponta. A gyűlések rendszerint az éjszakába nyúltak, és a lakásom is nyitva állt bárki előtt. A közigazgatáshoz nem értettem, de bíztam a régi, gyakorlott szakemberekben; akit lehetett, megtartottam. Beosztásomban mindvégig arra törekedtem, hogy a két munkáspárt között minél kevesebb legyein a viszály, találjunk megfelelő eszközöket a közös célhoz. Bántott, ha a nézeteltérésekből az osztályellenség, a jobboldali pártok fegyvert kovácsoltak a munkásosztály, a mozgalom ellen.

Megmaradt kis szoba-konyh:’ 3 lakásában.

— Pedig biztattak: foglaljak el egyet az üresen ma .út elegáns belvárosi házak közül. Aztán a gyomorvérzés kétszer is levett a lábamról. Á másodiknál — negyvennyolc tavaszán — beláttam: nem megy tovább.

Visszatért műhelyébe. Szívesen, örömmel dolgozott; gyorsán visszanyerte egészségét. Néhány év múlva az alakuló megyei építőipari vállalat asztalosrészlegének a vezetésével bízták meg, majd a csurgói faüzem igazgatója lett. Onnan ment nyugdíjba 1960-ban. Nem céltalan sétálással ütötte agyon napjait: hosszú, tevékeny évek következtek. A fizika: munka, a tárgyi alkotás naponta megújuló élménye magas korban is fiatalon tartotta.

— Néhány éve lakom itt a feleségemmel a Németh István fasori társas házban. Megszerettem ezt a környéket, talán azért is, mert egyik unokám a közeli óvodába jár. Rendszeresen részt veszek alapszervezetem taggyűlésein; a legutóbbi évekig városi tanácstagiként és a pártvezetőségben is igyekeztem hasznosítani tapasztalataimat. Feleségemmel, aki féltőn vigyázza egészségemet, szerényen, szépen élünk kettőnk nyugdíjából. Megbecsülés? Többek között kitüntettek a Munka Érdemrend arany fokozatával és A Szocialista Magyarországért Érdemrenddel.

A gondosan rendben tartott lakás napfényes, utcai szobájában ülünk. Az ajtó mellett remekbe készült ebédlőszekrény. Ódon- barnán fénylik két hullámra hajlított fióksora. Fedelükön — világossárga keretben — juharfa tarka csomói tobzódnak.

— Csak közelről látni, hogy három rétegből van összeillesztve ez, a vékony csík. A szekrényt.egyébként tűzre szánta egykori gazdája. Hasábfát adtam érte. Két fiókja hiányzott, faragásai sérültek voltak. Szép munkát adott a rendbe hozása.

Legyint, kinéz a tél végi fénybe.

— Dolgoznék most is. Erőm lenne még, de egy kényszerű lakáscsere folytán elveszítettem a műhelyemet, újra meg nem tellett Szerszámaim egykori szomszédunknál pihennek. Hiányoznak. Ha d'’,"r>z.tafflj nyugodtan tudtam aludni.

Paál I,ászlé