Somogyi Néplap, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
íróportrék Kardzsmtfhóí A titkár t» Az írószövetség kardzsali csoportjának van egy reprezentatív székhaza. A kétszintes épület alagsorában faragott bútorokkal berendezett tárgyaló, a felső szinten plüss garnitúrás hall van. Ebből nyílik a csoport titkárának, Georgi Dacseunak a dolgozószobája. Belépve a helyiségbe legelőször a sok kézirat tűnik szembe; asztalon, szekrénypolcon, a földön sok-sok vaskos dosszié. Meglepő ez, hiszen azt tudom, hogy a megyének nincs rendszeresen megjelenő irodalmi kiadványa (nem számítva itt most a napilap mellékletét). Glaszove ot Jug (Hangok délről) címmel ugyan adnak ki zbornyiko- kat, antológiákat, de ezek elsősorban alkalomhoz kötődő füzetek, amelyekben ya vers és a próza mellett néhány reprodukció szerepel. S kiadójukként a kardzsali irodalmi klub van feltüntetve. Úgy gondolom, hogy a titkár dossziéiban már jó előre ott vannak a közlésre szánt művek. A kéziratköte- gek és a megjelent füzetek terjedelmére nézve, a válogatás bőséges lehetőségét meg sem kell kérdeznem. Azt viszont igen, hogy hány író ügyeivel és kézirataival kell foglalkoznia a titkárnak. A kardzsali írócsoport kilenc tagból áll. A névsor magába foglalja a bolgár líra „nagy öregjének” számító Mladen lszájevet és a legfiatalabb generációt képviselő, első kötetes Vildan Bajramovát. A csoport tagjainak többsége Szófiában éi, újságírók, szerkesztők, kiadói alkalmazottak. Így Dacsevnak többször kell telefonon vagy levél útján megkeresni őket, s képviseletük nem kis szervezési feladatot ró rá. Akkor éreztem át igazán helyzetének nehézségét, amikor megtudtam, hogy Da- csev eredetileg nem is ezen a pályán dolgozott. Igaz, hogy tizenkét éves korától írt már verseket, s rövidebb karcolatokat, de ezek megjelentetésére a háborús időkben nem volt lehetőség. A háború végét tizenöt éves fejjel megérő fiatalember a katonai pályát választotta. Húszévesen fejezte be a tiszti iskolát, s ekkor vezényelték Kardzsaliba szolgálatra. Mielőtt tiszt lett, már dolgozott riporterként, s kísérletezett elbeszélésekkel is. Nem meglepő így, hogy hadnagyként folytatta az írást, s versei, tudósításai rendre megjelentek a katonai lapokban. Talán ez határozta meg sorsának további alakulását. A katonai szolgálat félbehagyásával került előbb a megyei Komszomol-bizott- ságba, majd a kardzsali napilap, a Nov Zaivot (Új Élet) szerkesztőségébe. Dolgozott minden poszton. Tíz évig helyettes főszerkesztő volt. Innen került a megyei pártbizottságra. A nyolcévi munka alatt fogott bele az első nagyobb vállalkozásba, A Rodopétöl az Alpokig című könyvébe. Ez a krónikaszerű feldolgozás a 10. ro- dopei ezred történetét kíséri végig; hogyan harcolt az egység a németek ellen. Lapjain természetesen nagy hely jutott a fényképeknek és dokumentumoknak, amelyek a katonák mindennapi életét és a lakossággal való kapcsolatát mutatják be. Természetesen vannak magyar vonatkozásai is a könyvnek, sőt, somogyi, dokumentumokat is látunk benne. Somogycsicsó, Csurgó, Lábod, Nagyatád neve szerepel egy-egy kép aláírásaként. A hitelesség, az események tényszerű felidézése miatt fogadta a közönség kedvezően a könyvet. A szakmai elismerést az jelentette, hogy a hivatásos katonák között több barátra lelt a kötet megjelenése után (volt tábornok is, aki személyesen gratulált neki). A siker predesztinálta arra, hogy továbbra is katonai témájú dolgokkal foglalkoz- *ék. Laza elbeszélésfüzért írt arról, miként lehetnek egymás segítői a határőrök és a gyerekek. Kardzsali megye határterület, s nagyon sok olyan esetről tudnak, amikor úttörők adtak segítséget a határőröknek egy- egy kényesebb feladat megoldásához. A Deca ot Grani- cata (Gyerekek a határon) című kis könyvét a Narodna Mladezs kiadó jelentette meg huszonötezer példányban. Ezt érthetően főleg gyerekek olvasták szívesen. hiszen nem hiányzik belőle a kaland, az izgalom és a bátorság elismerése sem. A három éve. az 1979-ber. megjelent kis kötet után Dacsev ismét katonahistóriákkal foglalkozik. Elsősorban a háború alatti emberi, bolgár—magyar kapcsolatol; érdeklik. Erről állít össze könyvet. Lesz benne visszaemlékezés katonáktól és magyar emberektől. A fényképek és más dokumentumok után befejezésül naplószerű feljegyzéseit közli arról az utazásról, amit Somogybán és Zalában tett. A könyv a tervek szerint 1983-ban jelenik meg. Érdekessége még, hogy Iván Martinov írt hozzá bevezetőt, az az író, aki 1944—45-ben itt harcolt, illetve újságíróskodott. Dacsev 1981. július 1-től dolgozik az írócsoport titkáraként. Fő feladata a koordináció a szövetség és a kardzsali csoport között. Éves terve mindig előre jelzi, hogy kik jönnek hozzájuk és milyen könyveket ismertetnek majd az olvasókkal. Sokszor szerveznek irodalmi péntekeket, amelyeken portrészer űen mutatnak be egy-egy literátort. 1981-es rendezvényük volt az „irodalmi deszant”. A csoport Szófiában élő tagjai és Lu- bomir Levcsev, a bolgár író- szövetség elnöke helikopterrel érkeztek Kardzsaliba és tartottak nagyszabású találkozókat. Ekkor mondta Levcsev a következő mondatokat: „A mi »deszantunk« Kardzsali megyében célul tűzte ki az új ember karakterének megkeresését a valóságban — pontosan itt. Valamiképpen aranyásók vagyunk, azzal a különbséggel, hogy számunkra az arany az élő emberben van, s' feladatunk, hogy megtaláljuk benne.” Hagyományos ünnepsége még a Kardzsaliak- nak a Rodopei ragyogás. Néhány októberi napot minden évben arra használnak, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék az irodalmat, a legkisebb faluba is elvigyenek egy-egy neves írót. A csoportnak 1980-tól van székháza, s a titkár azt szeretné, ha a megye és a város irodalmi központja lenne. Figyelemmel kísérnek minden új tehetséget, és ha könyve jelenik, felveszik tagnak. A megyei tanács megbízásából Dacsev foglalkozik a nemzetközi kapcsolatokkal is. Somogyon kívül a szovjetekkel van élő kontaktusuk. Laczkó András (Kurucz D. István festménye.) Zelei Miklós Nem divat ilyeneket gondolni M ár biztos, hogy 'ma sem akkor érek haza, amikorra ígértem, morogta magában Szalay. Eszébe jutottak a gyerekek meg a felesége, és elromlott a kedve. Ha Éva legalább panaszkodna vagy feícsat- tanna néha, ahogy a feleségek általában. De inkább azon igyekszik, hogy minél többet magára vállalhasson, s ez sokszor nagyobb lelki gyötrelmet okozott Szalay Istvánnak, mintha veszekedett volna vele a felesége. Sietett hát, hogy minél hamarabb otthon legyen. Ha ez a mai délelőtt nem így alakul, már talán félúton járna. Legkevesebb százhúsz- százharminc kilométert megtett volna a háromszázból. De hát így alakult, s ennek Szalay valójában förült. A reméltnél is jóval hamarabb indult meg az új kísérleti vetőmag csírázása. Ott kellett lennie. Mindent el lehet mulasztani. Elmaradhat az ember értekezletről, tanácskozásról, megbeszélésről, az mind pótolható, szokta magának mondogatni Szalay. De ha a kísérletekből mulasztok el egy fontos másodpercet, az soha nem pótolható. A növényekről csak akkor tudok meg valamit, ha ott vagyok köztük, ha minden percüket figyelem, ha minden szavukat lesem. Mert a növények beszélnek, bármilyen hihetetlen is ez. Csak nagyon kell annak ismernie őket, aki érteni akarja ezt a beszédet. Beszélnek a színükkel, a szagukkal, az illatukkal, a tartásukkal ... Újra mosolygott magában, és a kísérlet lehetséges eredményeit latolgatta, szinte megfeledkezve arról, hogy még a csomagolást is be kell fejeznie. Idestova két hónapja élte a „szálláscsinálók” életét. Két hónappal ezelőtt, január közepén nevezték ki Szalay Istvánt, az 1-i Rákóczi Tsz elnökhelyettesét az alföldi város nagy hagyományú kutató intézetének élére. Azóta él így, jóval rosszabbul, mint akármelyik vállalati szálláscsináló. Minden percét bent ,tölti az intézetben, s tulajdonképpen még magának sem csinált szállást, nemhogy a családjának. Egyelőre csak lézeng ebben a lakásban. Elég idegenül érzi magát benne, amikor néha hazavetődik; nem pihenni, aludni csupán. Kezdetben nem gondolkozott azon, hogy miért. Hiszen az otthoni lakásuk sem volt sokkal tágasabb, s az átlagos városi lakásokhoz képest ez a két és fél szobás elég nagy. Itt is fürdőszoba, ott is fürdőszoba. Itt is központi fűtés, otthon is központi fűtés. Igazából nincs különbség, és mégsem az igazi ez, morfondírozott egy este az ablaknál ülve, s mihelyt kinézett, azonnal meg is kérdezte önmagától: mikor látok én az otthoni ablakból százesztendős gesztenyéiét fölülről? Ezt is meg kell majd szokni. Hogy nem a földön élünk, hanem ilyen magasan. A gyerekeknek biztosan könnyebb lesz. Ök a nagyanyjuknál tölthetik minden nyarukat. Akár Évával együtt is, hiszen lényegében neki is szabad az egész nyara. Bár annak azért, hogy Éva is, a gyerekek is egész nyáron távol legyenek, nem nagyon örülnék, gondolta. Egy hét, két hét, hagyján. De egy hónap, meg két hq- nap, az sok. Az nagyon sok. Lám ez a két hónap is. Milyen hosszúra nyúlt. A gyerekeknek nem a tanév közepén kell iskolát, változtatniuk, azoknak a gyerekeknek pedig, akiket Éya tanít, szintén úgy a , jó. ha Éva végigtanítja az évet. Jövőré mégy ötödikbe az osztálya, úgysem tanítaná őket tovább. Az viszont nagyon rossz volna nekik, ha három és fél év után a negyedik osztály utolsó hat hónapjára kapnának új tanítónőt. Évának is rossz volna. Eddig mindig becsülettel végezte a munkáját. A falu kritikus és gyakran rosszindulatú szemei sem találtak benne hibát — és a szakfelügyelők sem. Kinyitotta az ablakot, és beleszagolt a levegőbe. Nem érzett semmit, csak hideget. Otthon ilyenkor már megindul a szél, akadálytalanul szabadul rá a falura, hajtja maga előtt a havat, a hangjából száz évekkel ezelőtti farkasok üvöltését lehet meghallani, ha jól figyel az ember. Nyáron meg úgy csörög a szél a kukoricásban, mint egy szerelmespár. Az a nap rosszul kezdőre dött. Már hajnalban felkeltünk és kimentünk az erdőbe. Sétáltunk egyet, aztán visszatértünk a házhoz. Leheveredtiink. C. is álmos volt, mint én. — Meg kell dögleni — morogta —, tömény unalom .. . Vártunk. Madarak csicseregtek a fákon, valahol messze egy autó zúgott el. Aztán a ház mögül futva jött R. — Gyertek gyorsan! — lihegte. — A professzor előadást tart...! — Úgysem engednek be minket — mondta C., a mindig okos. mindig pesszimista C. — Inkább gyerünk hallgatózni. Közelebb osontunk. A professzor minden szavát tisztán hallottuk: — ... így kerülhettek a Földre. De ez még bizonyításra szorul. Tény, hogy ennek már több ezer esztendeje. Akkor azok a lények létrehozták ezt az állatfajt, méghozzá úgy, hogy a jaj LELEPLEZÉS egyedi szaporodásra is képesek legyenek. Telepatikus tulajdonságaik vannak. Életmódjuk nagyon különbözik az összes többi állat életmódjától: egyszerűen céltalannak tűnő, titokzatos... Olyannyira, hogy ez már évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Különböző fantasztikus hiedelmek terjedtek el róulk ... — Ez egészen érdekes — súgtam oda C.-nek. R. is bólogatott. — Ugyan! Ez a vén ökör megint kiötlött valami hülyeséget — felelte C., de továbbra is ott maradt. Hallgatóztunk tovább: — .. . minden harmadik éjszakán összegyűlnek az egy környéken lakó macskák egy bizonyos helyen. Ez már nem hiedelem, hanem tudóstársaim által megállapított tény. Körben leülnek a földre és ... hallgatnak. Próbálták odacsempészett mikrofonokkal felvenni hangjukat, de ... csend volt. Nem beszélnek emberi füllel hallható hangokkal, hanem másképpen. Itt élnek közöttünk, de nem tudunk róluk semmit. Nem dolgoznak a többi háziállathoz hasonlóan, hanem henyélnek. Mi tartjuk el őket, mi etetjük . .. Hogy ezt el tudták érni, már önmagában is nagyfokú intelligenciára vall... Nos, uraim, megállapítottam, hogy ezek a lények ... kémek. — Kémek? — kérdezte több hang. — Igen! Az űrből egykor érkezett lények által idetelepített kémek. Minden harmadik éjjel „szeánszokra" gyűlnek össze, és előttünk még ismeretlen, valószínűleg telepatikus módon „leadják” megbízóiknak az egész i-rt- formációs anyagot, amit te előző három napon gyűjtöttek ... rólunk. Felzúdult a terem. Hitetlenkedő kiáltások hangzottak fel, de taps is. — A bizonyítás megtörtént kísérleti úton. De önök is meggyőződhetnek róla bármikor, uraim. Csak hosz- szabb ideig kell figyelniök egy közelben élő macskát. Milyen nagy energiabefektetéssel tetteti magát butának! Pedig nagyon, nagyon intelligensek ők, uraim. /I kutyákat messze felülmúlják. Csak titkolják ... Van otthon macskájuk? Nos, akkor egy-egy potenciális kémet tartanak lakásukban! A professzor ekkor már csaknem kifulladt, olyan lendülettel beszélt. Egy kis oxigént, friss levegőt akart szippantani — kihajolt hát az a blakon... És észrevett minket. Szemei kidülledtek, artikulátlan hangot hallatott. Felragadott egy virágvázát, közénk vágta ... Nyivákolva szaladtunk szó', a bokrok közt. Nemere István Kerék Imre Jeszenyin-érem hajnali folyó tükrén harmonikázik a bánat ködbe csavart-derekú nyírfák sírnak utánad gyöngyöző szeszek tüze női szemben a tavaszi ég kevés annak menedékül aki nyelvén a föld ízét hordozza kiscsikó-emlékeket hajszol örökké nyugtalanul s a kék búzavirágok ölelő gúzsából sosem szabadul Pap Gábor Kórtermekben Elszállt a látogatókkal az otthon illata; szótlanul gubbaszt a kihűlt székek sora. Sok révedt tekintet csüng a mennyezeten, sovány vaságyak közt fehér csend térdepel. Kint szárnyas hópelyhek lengik be az eget, bent kvarcélű kínok vágják az ablaküveget. Na. talán kiszellőzött valamennyire, mondta, és becsukta az ablakot. A piszkos ruhával telitömött bőröndöt a bejárati ajtóhoz állította és végigment a lakáson, nem felejtette-e v*alahol égve . a villanyt. A szobák még mindig üresek voltak, csak ebbe a legkisebbe állított egy heverőt meg egy kisméretű könyvespolcot. A konyhából behallatszott a hűtőgép árva zümmögése. De hiába erőlködött, hiába morgott az öreg masina, mély hangja sem tudta otthonossá tenni az üres lakást. Ráadásul nincs is benne semmi. Szalay odalépett és kihúzta a konnektorból, hogy ne fogyassza fölöslegesen az áramot. Reggelente elnézte az útjába kerülő kukákból elő- barnájló kenyérdarabokat. Neki nem állt rá a keze, hogy kenyeret dobjon el. A kicsi konyhaasztal egyik felét már teljesen ellepték a száradó kenyérdarabok, kenyérvégek. Nem tud mit csinálni, gyűlik-gyűlik a száraz kenyér. Hány ember munkája van csak egyetlen vekni szegetlen kenyérben — jut mindig az eszébe, akárhányszor odanéz. Mekkora csoda a hó alatt kitelelő mag. Aztán a zsendülő vetés, majd az izgalom, amint a kalászba kapó vetést figyelik. Az aratás, cséplés nehéz munkája. Utána malomba viszik a szemet, pékhez a lisztet, dagasztják a tésztát, kisütik a kenyeret, és viszik a boltokba, az üzletekbe. T alán nem is a sok és sokféle munkának a gyakorlati ismerete kötötte meg úgy a kezét, hogy ne tudjon kenyeret eldobni. Hiszen dolgozni mással is kell. Van. amivel még verítékesebben. De az átváltozások sorozatára gondolva, amíg a búzaszembői kenyér lesz, a folytonosságnak, >z emberi munka legyőzhetetlenségének, magának az életnek a titkához érezte közel magát. Bár erről nem beszélt még sqpta senkinek. Manapság, ebben az idegeskedő világban nem divat ilyeneket gondolni. Majdnem két reklámszatyor tele lett a száraz kenyérvégekkel. Egyik kezében ezekkel, másikban a bőrönddel elindult lefelé. A reklámszatyrokat gondosan eligazgatta a hátsó ülés alatt, nehogy kiszóródjanak, a bőröndöt meg csak úgy rádoto- ta az ülésre. Most meg rendben van, gondolta, valami majd csak megeszi a maradék kenyeret, de hogy mit fog velük csinálni, ha már az egész család bent lakik majd? Bár kidobni nem fogja akkor sem. Ennyire nem tud városiasodni. Talán nem is kell, gondolta, és elfordította az indítókulcsot. SOMOGYI NÉPLAP
