Somogyi Néplap, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
Alekszandr Hort A bibliofil Bekopogtattam a híres könyvgyüjtőhöz, az első verseskötetek közismert kedvelőjéhez. Világos és tágas dolgozószobájában fogadott, amely csak úgy roskadozott a könyvektől. Könyv és könyv mindenütt, az ablakpárkányon, a fotelban, a hever ön, sőt még az asztalon is. Ám a könyvek nem valami fölösleges helykitöltő gyanánt vannak jelen. Ho- hó! Mind egytől egyig gondosan gyűröttre olvasva, akkurátus pontossággal behajtott sarokkal, a fogdosástól sápadtra kopott felirattal a gerincen, tisztességesen megszórva zsírfoltokkal, s többnyire borítólap nélkül. Mindjárt látható, hogy itt szeretik a könyvet, gyakran fordulnak hozzá segítségért. Gyorsan rá kell valamit borítani a sercegő serpenyőre, alá kell támasztani a tévét, hogy ne inogjon, vagy lekotorni valami táskát a szekrény tetejéről. A könyv mindig nélkülözhetetlen. A szoba közepén vidáman pattog a kályha, közvetlenül mellette pedig ott ül maga a bibliofil. Rápillant vendégére, és mesélni kezd egyedülálló gyűjteményéről, az első verskötetekről. Majd így folytatja: — Gogol lírai költőként kezdte. Idillikus verseinek kiadása után kedvezőtlen volt a kritikai visszhang, ezért a húszesztendős Gogol felvásárolta a könyvárusoktól az összes eladatlan példányt, és elégette őket. Ebben a konzervdobozban őrzöm első versgyűjteményének a hamuját. Mint látja, a hamu kiváló állapotban van. Ugyanilyen eset történt Nyekraszovval. Első verseskötete Ábrándok és hangok címen jelent meg. Miután a kritika elutasítóing nyilatkozott erről a gyűjteményről, ö megvette a könyvárusboltokban az összes példányt, és elégette mind. Az Ábrándok és hangok című kötet hamuja valóságos gyémántja a gyűjteményemnek. Ritka kincs. — Ezekben az urnákban — áll fel — fiatal költők első kötetének hamuját őrzöm. Kevés már a lakásban a hely, ezért saját magam égetem el a könyveket, ezáltal még teljesebbé tehetem a gyűjteményemet, mert jobban elfér minden. Ebben a pillanatban csönget a postás, és at ad a bibliofilnak egy ajánlott küldeményt. A fiatal költők kötelesség-üknek tartják, hogy a neves gyűjtő címére el- küldjék első kötetüket. Vendéglátóm késlekedés nélkül a kályhába hajítja a könyvet és kedveskedve lökdösi a piszkavassal, hogy jobban belekapjanak a lángok. — Igen, igen — sóhajt fel —, a valódi költészet meleget ad az embernek. Ezért is szeretem annyira. Könyveket gyűjteni, ez áz én egyetlen, de lángoló szenvedélyem. Már jóval elmúlik éjfél, amikor elbúcsúzom a híres bibliofiltól. Már alszik a város, s csak egy kis ablak világít az éjszakában — igen, a bibliofil szobájában ég a tűz, és ott ül a bibliofil, aki az első verskötetekre pazarolja szive és kályhája minden tüzéL {Pordttotons fagmt Jwsd) •Fény-kép címmé! a magyar fotográfia 140 éves történetéből nyílt kiállítás a Műcsarnokban. (Nyitva január 31-ig.) A hatalmas anyag 1200 alkotással reprezentálja a fotóművészet hazai megszületésének, kibontakozásának, sikereinek és kudarcainak krónikáját. A válogatás szempontja az volt, semmilyen jelentős műalkotás, fotográfiai irányzat ne maradjon ki. A nagy alkotó egyéniségek, az egyes irányzatok, fotográfiai iskolák, egyaránt jelen vannak e tárlaton, amelyet hosszú évek kutató, gyűjtő munkája előzött meg. Az 1839— 1944-ig terjedő időszak anyagát például tíz éve gyűjtötték a fotótörténet kutatói. 80 ezer kép közül válogatták ki végül is azt az 533 fotót, amely a hazai fotózás első száz esztendejét illusztrálja. Nemcsak a Magyar Fotóművészek Szövetsége, hanem számos más intézmény, múzeumok és ma- ga «gyűjtők boesájtották a kiállításra rendelkezésre fotóikat. A pesű közönség 1840-ben láthatta először a fotográfia ősét, a dagerrotípiát a Műegylet tárlatán. A technika fejlődésével a foto^afálás jól jövedelmező vállalkozássá vált. 1859-ben Pest-BuTóth-Máthé Miklós KALAP A magyar fotográfia története dán 18. 1860-ban 24 fényképészről tesz említést a Pester Lloyd Kalender. A sikeres arckép- festők — Barabás Miklós, Borsos József, Doctor Albert, — sorra fényképész műtermet nyitnak. Az ő felvételük őrzi Jókai Mór, Thaly Kálmán, Zichy Mihály és mások arcképét. Az 1860-as években Magyarországon már 281 hivatásos fényképész és amatőr működik. A fényképezés első néhány évtizedében főleg arcképek, páros- és csoportképek készültek. ^A napnak bármely szakában haladunk el a Sárkány-féle műkereskedés előtt — mesélte a krónikás —, mindig nagy tömeg ötök szemünkbe, amely az ott látható fényképkirakat előtt tolong, Alig van Budapesten kirakat, mely több érdekkel vonzaná magához a nézőket, mint ez. Budapest legjobb fényképészei vetekednek itt, a csinos képek kiállításában ... Itt láthatjuk Koller, Strelisky legújabb képeit, Munkácsy legújabb arcképét EUingertől.” Először az 1872-es kecskeméti iparműtárlaton vonulnak fel a fényképészek munkáikkal, közülük kettő aranyérmet is szerez. Az 1879-es székesfehérvári kiállításon már 25 mester munkáját matatják be, közülük alig egynéhány maead díjaza liánul. A fényképészet mór kiterjed a tudomány minden ágára, a tájképek és képzőművészeti tárgyak sokszorosítására egyaránt. A jelszó: ki a szabadba! Klösz György egy ekhós szekéren rendezi be sötétkamráját és a régi Pest utcáit, tereit fotografálja. Díváid Károly nyáron, a tátrai nyaralóhelyeket. Bécsből és Párizsból indult a múlt század 90-es éveiben diadalútjára a fotóművészet történetének legnagyobb hatású áramlata, a piktoralizmus — a festészetet utánzó fényképezés —, amely évtizedekig megszabta a fotóművészet irányát. Technikai eljárások sora segítette a fényképészt, hogy a festményhez hasonló, azzal egyenrangú képet „teremtsen”, 1914-el lezárul a művészi fotográfia fejlődéstörténetének első, eredményekben gazdag korszaka. A kiállításokon ezrek és ezrek ismerkedhettek még a fotóművészettel. 1914-től körülbelül 1930-ig a behozatali korlátozások, az emelkedő beszerzési költségek, a házVekás Magda: Cím nélkül és helyiségbérek válságba sodorták a fényképész szakmát. Századunk Héjén a magyar fényképezést is a pik- toralizmus uralja. Mindaddig, amíg ki nem szőrit ja egy, a harmincas évek elején kezdődő irányzat, amely történetében először és utoljára ' világhírt szerzett fotográfiánknak: a magyar vagy magyaros stílus. „A magyar stílus? A csillogó fénykép, ragyogó fényjátékkal” — fogalmazzak meg a szakértők. A külföldi szakirodalom a magyar fényképezési módot magyar stíl-nek. nevezte el... Tárgya leginkább a magyar nép életéből való. A képeken a napsugár ömlik szét és a fényhatások csillogása uralkodik. „A magyar stílus — írta Szilágyi Gábor fotótörténész — legkiválóbb képviselői Balogh Rudolf, Vadas Ernő, Ramhab Gyula, Csörgeő Tibor, Haller Frigyes, Kerny István, Rehák Tibor, Hollón Lajos, Aszmann Ferenc, Kunszt János, Sztály János voltak —, bár szándékában és nyíltan nem hordozott társadalmi szemléletet, politikumot, egy osztály, egy réteg világszemléletét, látásmódját fejezte ki. Művelői, bár tudatosan nem keresték, mégis az élet napos oldalát ábrázolták, így természetszerű, hogy kivívták azok ellenérzését és bírálatát, akik tudták, hogy az életnek árnyoldala is van.” A Kassák Lajos körül szerveződő Munka-csoport fotósai — az úgynevezett szociofotó irányzatnak művelői, mint Haár Ferenc, Ta-* bák Lajos, Lengyel Lajos, Gönci (Frühof) Sándor, Bass Tibor, illetve Kálmán Kata, Sugár Kata, Révai Dezső — társadalmi elkötelezettségüket, társada lomkri ti ká j u kát a fénykép eszközével szándékoztak kifejteni. Műveikben egy másik Magyarország képe tárul fel; a csillogás után a ragyogó felszín mögött a nyomor riasztó kórképe. A felszabadulás utáni évek több mint félezer fotója elsősorban a fotográfia fejlődéstörténetét helyezi előtérbe. A kiállítás rendezői szerint a fejlődés vonulatát különböző műfaji keretekben kívánják bemutatni. Mindazt ami érték az utolsó 35 év fotótörténetében — kiállították. A kiállítás utolsó fejezete a kísérletezéseknek ad teret. A 60-es évektől napjainkig terjedően sokféle ötlet je!, trükkel tűzdelt fotográfiai — vagy művészeti ? — kísérletnek lehetünk szemlélői. A tanulságos és értékes kiállítás láttán felmerül a kívánság — vajha a fotóművészetnek is lenne állandó bemutatkozási tere —netalán tán múzeuma. K. M. A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világos- szürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A Karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel .vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek mar régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odáhúzva. A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhataroltnak, akár az élete. Soha semmi slampos- ság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható. Egy szeles tavaszi nap az iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta, és sebesen gurította egyre messzebb tőle. A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért. Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mimt akinek nem is olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdü- léssel felugrott egy geszte- nyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Mászszon fel a fára, akár egy gyerek ? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visz- szaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte. Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fa- törzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot. Felnézett, és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhők kel. Sokáig hunyorgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Ügy érezte, minden kitágult, megnőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fejtett meg. Akár egy gyerek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú Percekig nem látott mást, csak virágot és eget. Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a cirádás erkélyeket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel. És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat. Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzva, hogy a szel újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden. MIROSLAV KRLEZA* Jeruzsálemi párbeszéd Ah úgy! Tehát ő názáreti? — Hát persze: a sarki halaskofa szegről-végről a nagynénje neki! — Én meg hallottam, hogy anyja egy esett nő, és hogy az apja utcaseprő. — Istállóban Született, ennyi tény; egyáltalán: sok folt van az eredetén. Valami öreggel hál most az anyja, mondjak. De ki jegyzi meg, nagysad, ezt a sok szörnyű botrányt? — No jó. És van-e iskolája? Tett érettségit? — De kérem! Nagysád tréfál, remélem! Micsoda érettségit? Minap megcsókolt nyilvánosan egy utcalányt. Soroljam végig? Naplopókkal iszik, lógnak vele halászok, vakok, bénák, betegek, s már kezdi fertőzni a gyerekeket. Följelentések vannak ellene, egész tucat vád. Ez a fiú kereszten végzi, meglássa, nagysád. ______ <A«s Károly fordítása) • 19RI. december 29-én, nyolcvanéves korában elhunyt Miroslav Krlcza horvát regényíró, drámaíró, költő, elbeszélő, akit már eleiében a jugoszláv irodalom klasszikusaként tartottak szánton. A magyar irodalom, a század eleji Magyarország kitűnő ismerője volt, műveinek számtalan magyar vonatkozása van. Művei nyolckötetes válogatásban nyelvünkön is olvashatók. Haár Ferenc: Papírgyártó gép Szír may Endre VERGILIUS (kétezer éve halott) Praeclansstmus omnium — hirdette rólad a mester bár mar kétezer éve, hogy ajkadon néma az ének gyémánt szayaid pengéje most i6 villog a harcon; Silenus mezőin pásztori béke őrzi a csöndet Aeneas csatáin győztesen lángol a régi dicsőség s betöltve sorsa parancsát honol a büszke vezér; jövendő gyermekről nekünk is szólott egykor az ének • most, hogy az úton Dantéval némán ballag egy férfi tmulv» latom: Bnndisibol jövet csak te lehetsz. Tóth István: fíehé« fit rótt
