Somogyi Néplap, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-27 / 22. szám
Sarlós István Barcsán „Somoiyszob vasútállomás. Köszöntük utasainkat” (Folytatás az 1. oldalról.) keinek részvételével tájékoztatót hallgatott meg Barcs történetéről, fejlődéséről, a tanácsi munka korszerűsítéséről. Két figyelemreméltó momentum: a fejlesztésben a környék megtartó képességének fokozása a cél, az, hogy jól érezzék magukat és jól éljenek az emberek. A másik — és nem független ettől —, hogy egyszerűbb és hatékonyabb ügyintézést valósítsanak meg a városban és környékén. A részletek taglalása után azonban dr. Németh Jenő hozzátette: — Még csak elindultunk. De végig akarjuk járni ezt az utat. Sarlós István, nem titkolta: egy ilyen új közigazgatási rendszer nehéz a „kívülállónak” megérten* —> s e megjegyzéssel egyúttal kérdéseit is indokolta. Milyen a városi és a hat közös községi tanács viszonya? Dönthetnek-e önállóan a községi tanácsok? Ha véleményük, kérésük, szándékuk a város minősítő véleményével (esetleg ellenvéleményével) juthat csak tovább a megyéhez, akkor mitől önállóak a közös tanácsok? Nem volna-e jobb csupán tanácsadási jogra szűkíteni a város hatáskörét ahhoz, hogy a községközpontok véleménye, joga érvényesülhessen? És rögtön egy megállapítás: olyan önállóságot Várhatóan több lesz az igényes, magasabb színvonalon előállított könyv, növekszik a színes lapok, folyóiratok mennyisége és aránya — a nyomdaipar ugyanis az idén elsősorban minőségi változásokat tervez termék- összetételében. Erre megfelelő alapot teremtettek az 1981- es esztendőben — a korábbiaknál egyenletesebb és ütemesebb munkával — elért eremények, és a már befejezett nyomdaipari rekonstrukció, amelynek köszönhetően rendelkezésre állnak a korszerű technikai feltételek. Éppen ezárt a termelés szerény mértékű, 5—6 százalékosra tervezett növekedését csak néhány vállalatnál kíséri számottevő fejlesztés. A Kossuth Nyomdában folytatódik az export árualap-bővítő beruházás, a Szikra lapnyomdában a fényszedés bevezetését tervezik, az Athenaeumban az idén befejeződik a szedőkapacitás korszerűsítése. ,A Petőfi és a Kner Nyomda a doboz- és a csomagolóanyag gyártás növelésére újabb fejlesz-, test tervez, kapcsolódva a gyógy szer-növény védőszer és az intermedier-gyártás központi fejlesztési programjához. * kell adni a községeknek, hogy észrevételüket, panaszukat, kívánságukat eljuttathassak akár az államfőhöz is. és abba közbeeső szerv ne szólhasson bele... Azután sorba vette az ügyfélszolgálati iroda működé sének mozzanatait. Kiderült: sok még a kötöttség, a szándéktól független, de a jogszabályok által megkövetelt (és mondhatni: sokszor fölösleges) munka. Csökkenhet-e az ügyek száma e módszer bevezetésétől? El lehet-e érni e rendszernél, hogy megszűnjön a külső szervek protezsálása? Elképzelhető-e, hogy az ilyen tanácsoktól — azaz „alulról” — induljon ki az elavult jogszabályok „bombázása” és kiiktatása? Ezernyi kérdés, izgalmas vita. Minden mozzanata továbbgondolásra érdemes. Mintha valami „mélyinterjú” készült volna az igencsak elburjánzott bürokráciáról, s a párbeszédben Sarlós István kérdéseire válaszoltak (ő vitatkozott vagy egyetértett) a résztvevők. E hosszúra nyűit — de tartalmánál, érdekességénél fogva nagyon is rövidnek látszó — eszmecserével végződött a Politikai Bizottság tagjának somogyi, barcsi látogatása. Olyan tanulsággal, hogy elképzelhető: Barcs előőrse lehet a valóban korszerű közigazgatás megteremtésének. megrendelések pontosabb teljesítésére — alapozzák. Az ágazat fontos feladata az idén a kiadók, a nyomdák és a könyvterjesztők munka- kapcsolatában meglevő feszültségek, érdekeltségi ellentmondások feloldása. A Nagyatádról Somogy- szobig közlekedő motorvonat érkezik a negyedik1 vágányra. A vágány mellett tessék vigyázni...” „Somogyszob vasútállomás. Köszöntjük utasainkat!” * összeszámolni is nehéz lenne, hogy napjában hányszor hangzanak föl ilyen és ezekhez hasonló mondatok a somogyszobi vasútállomáson. Sorolhatnánk számokat, de tekintsünk el tőle. Kíméljük meg a „főnököt”. Gazda Imrét a túlburjánzó akták közötti keresgéléstől. Nem hinném, hogy adathalmazok kellenének annak bizonyítékául, mennyire fontos állomás ez. Pontosabban mennyire fontos elágazóállomás. Hivatalosan ugyanis így hívják a somogy- szobit. A Gyékényes — Budapest, Deli pályaudvar vonalhoz itt csatlakozik a nagyatádi és a balatonszentgyörgyi szárny. Gazda Imre nyolc éve került Somogyszobra. — A vasútnál már-már hagyomány, hogy apáról fiúra száll a mesterség. Édesapám is vasutas volt. Bár engem lüszerkereskedöinasnak adott, később mégis ő hozott ide. Pontosabban Murakirály — . Perlakon kezdtem, mint forgalmi szolgálattevő-tanuló. A vasútnak nagy volt akkoriban a becsülete. Biztos keresetet, adott. No, meg így elkerülhettem a katonaságot. Tudja, mit jelentett ez 1944-ben? Vaskos kötetet tesz elém. — Akkor még csak néhány oldalnyi volt a forgalmi utasítás. Most ennyi. De hát így van rendjén. A gőzösök elpöfögtek, a bakterok búcsút intettek. Integrado-' minőről, dízelekről beszélnek. Bár olvastam, hogy Francia- országban meg Angliában egyre inkább visszatérnek a gőzösökhöz. Persze ez nem jelenti azt, hogy visszatér a régi vasút. Kell a korszerűsítés, hogy minél kevesebb emberre legyen szükség,"mert bizony egyre kevesebben jönnek a vasúthoz ... Milyen furcsa! Vasutas nagyapáink egykpr aligha gondolták, hogy ennyi nő lesz a pályán. Pedig így van. Bizonyíték erre a somogyszobi állomás fiatal rendelkező szolgálattevőnője, Farkas Zoltánná is, aki ugyancsak vasutas dinasztiából származik. Bár az is igaz, meglehetősen kacskaringős úton jutott el a vasúthoz. — Az általános iskola után a kaposvári textilművekben dolgoztam, majd az Izzóba mentem el. Nyolc hónap után ipegszüntették a részlegünket, ott kellett hagynom a gyárat. A barátnőmmel jelentkeztünk a finommechanikához. Kényelmes volt, hogy egy mű- * szákba járhattunk, de mégsem találtam föl magam. 1971 júliusában jelentkeztem a vasúthoz. Jegyvizsgálóként kezdtem. Közben leérettségiztem, majd elvégeztem a tisztképzőt. Tavaly, a harmincegyedik születésnapomon lettem tiszt. Bejött a gyors — pardon, a 4004-es, azaz a Déliből Gyékényesre közlekedő vonat. Farkasné készülődik. Várja otthon a család, főképpen a kis Henrietta. Neki még játékvasútja sincs, de már beié is oltódott a vasutas vérből. Édesanyja nem bánná, há egyszer ő is itt dolgozna. Bekésnek látszik a vasutasok munkája. Ei is könyvelném a nyugalmat, ha nem lennék véletlenül fültanúja egy telefonbeszélgetésnek. Az egyik ügyeletes valamelyik szomszédos állomással beszél. A mondatok cirka! masak. „Komolyan mondom, befekszem a szivkorházba!” — hallom az egyik beszélőt. Csakhamar megtudom, bőven van miért idegeskedni. Vezénylések, rendelkezések és utasítások követik egymást. Berzenkednék néhány pillanatig aztán igyekeznek gyorsan elfelejteni a bosszúságot. Vonatok jönnek, vonatok mennek. Figyelni kell. Félrenyúlni? Kihagyni ? Nem, azt semmiképpen sem szabad. Micsoda tragédia történhetne ... Gazda Imié tervrajzokat mutat, mert szóvá tettem az ‘állomás kopott ruházatát. — Öreg épület, az biztos, de rövidesen felújítjuk. íme a rajzok. Az állomásfőnök lelkesen magyaráz. Megmutatja, mi hol lesz majd, miképpen szüntetnek meg ma még áldatlan állapotokat. Hogy mikor? Kivitelezőben ők sem bővelkednek. Odakint már besötétedett Az állomásfőnök hazaindul. Búcsúzóul még bemutat egy munkatársának, Kovács János vonatvezető-jegyvizsgálónak. Kivételes embernek számít ő a vasútnál, már azért is. mert nem vasutas családból való. Megannyi próbálkozás után 1962-ben pályamunkásként kezdte. — • Vonatfékező voltam. Egy év múlva kerültem a személyforgalomhoz. Tanultam, így előbb jegvvizsgaló, majd vonatvezető lettem. Kovács János nevével gyakran találkozhattak a faragások barátai. A hatvanas évek elején vette kezébe a bizsókot. Kiállításokra,, táborokba jár, könyveket olvas, hogy szabad idejében kedvére faraghasson. Útban hazafelé nem mindennapi élményben lehet részem. Az öreg dízel vezetőállásában utazhatom. — Szabad a jelző! — mondja a vonatvezető. ■*— Szabad a jelző! — nyugtázza a motorvezető. Nagy Jenő Minőségi változások a nyomdaiparban A nyomdaipari vállalatok nem rubel elszámolású exportjuk 70—100 millió forintos növelésének tervét is elsősorban a minőség javítására, s a versenyképesség fokozására — egyebek közt a A bájnál Alkotmány Termelőszövetkezetben — kísérletképpen — angóranyúl-tenyész- tést kezdtek 1S81 tavaszán. Törzsálíobc ínyük akkor százhatvanöt nyúl volt, jelenleg czeregyszáz. Egy-egy nyűiről évente — háromszori nyírás eredményeként — ezerötven gramm nyúlszőrt nyernek, »melyet » Teeszker-ea keresztül értékesítenek. Küzdelem - békékéi A z öregember izgatottan, remegő kézzel bontotta föl a levelet. Ismerős helyről, az övéitől érkezett. Pápaszemet illesztett az orrára,, olvasni kezdett: „Emlékszel, Elvtárs?” Fölkapta a fejét: — Már hogyne emlékeznék! „Emlékszel a lelkesedésre, amely akkor éltetett bennünket? A büszkén vállalt nehézségekre? Leküzdöttük őket! A megalakuláskor közöttünk voltál, nagy szeretettel gondolunk rád. Kérjük, ünnepelj velünk.” Hívták az öreget, s az öregeket mind, akik még élnek, s •akiknek bármennyire is megromolhatott az egészségük, emlékezetük, azt a napot, azt az időszakot sohasem, felejthetik. Együtt voltak és együtt maradlak. A cél, a szellem, a hívó szavakból áradó bizalom, az erő tudata, a haza féltése s az őszinte, egyenes beszéd, a tisztesség hozta össze őket. Munkások voltak. Követőik, az utódok.nagy többsége is az- Á negyedszázad első napjaitól „csak” a körülmények, „csak” az élet, „csak” a biztonság, a tudás, a felkészültség, a fegyver változott. A szellem a régi! Munkásőrök emlékeznék ezekben a napokban. Nem ön- , magukat ünneplik, nem meíldpngetés robaja tölti be a levegőt. A vívmányokat ünnepük: a politikát, a rendet, a békét, a belső biztonságot; s eközben megkapó szerénységgel lapozgatják a huszonöt évről valló történelemkönyvet. Emlékeznek. Es mi sem felejtettünk. A salakpályán motorosok közeledtek, az élen hatalmas zászlót lobogtatott, a szél. 1957. június 16-a Volt. A krónikás nem hiányozhatott az eseményről. Az egyik motor öidalkocsi- jában keménykötésű, dús bajusza férfit pillantottam1 meg. Ráemeltem a fényképezőgépet. Markáns arcvonásai közül szigorúan, mégis derűsen csillant rám a szeme. Ismertem. Dobtáras géppisztolyt szorított a melléhez, szinte láttam, ahogy megfeszül az izma. Megnyomtam a gombot, s ahogy kinéztem a gép mögül, ráköszöntem. „Üdvözöllek, Csapajev!”. Ma sem tudom megmagyarázni* hogy miért a fiatal Vörös Hadsereg, a polgárháború legendás hősének ráadásul egy lovashadosztály parancsnokának neve jutott az eszembe. De ezt a férfit azóta is Csapajevnek szóli.tom; így köszöntem rá mindig, függetlenül attól, hogy a „civil világban” pártmunkásként, tsz-elnökként vagy nyugdíjasként üdvözölhettem. Jelképpé vált bennem ez az ember csakúgy, mint keménykötésű parancsnoka, aki huszonöt éve, az alakulástól viseli az egyenruhát: azóta kér és parancsol, elkötelezetten vezeti egységét mindmáig emberként, sohasem szakadva el övéitől. Mondják, hogy külön világ a munkásőröké. Azt tartóm: ez a mi igazi világunk! Mert napi küzdelem a- javából. Rend, fegyelem és biztonság, ezernyi harc a hétköznapokon, csata a fejekben és ütközetek sora, az új, a jobb elfogadtatásáért — ugyan, élhetünk-e nélkülük2 Nekik fegyver is van a kezükben, de tudom: a legkorszerűbbnél is hatásosabb, „tűzerő- sebb” a létük, szenvedélyük és elszántságuk, emberségük és egymáshoz való viszonyuk. Csupa szocialista vonás! Ezért tisztelem őket. És azért is mert „vállalkozó kedvük” nem a nyolcvanas évek elején bontakozott ki,- s mert nem jár érte ellenszolgáltatás. Maradtak a régiek: fejben, állóképességben és harckészültségben nőtték túl régvolt önmagukat. .. „Az indulatok sokféle csatáit / ... a szívek dobogása jelenti... — írta Vörösmarty. Nekik csakugyan együtt és egyért dobog a szivük... Ha netán akadt valaki, aki számításból közeledett e csapathoz, (ilyen is volt, ne hallgassuk el), azt „rohammal” vetette ki magából a közösség. Ök pedig munkások maradtak és elkötelezettek. Sohasem duzzadt funkcióvá, nem járt előnnyel a testületi tagság. Szinte együtt szerveződtek a párttal a vészjós idők után, s akkor csak egyet tudtak: a népi hatalom védelmére kérte föl a párt legjobbjait. S ők állták, állják a sarat. B eszélgetiem egy idős munkásőrrel. Azt mondta: „Tudja, édes fiam, menekül a munkától, a felelősségtől az, aki minduntalan hajtogatja, hogy nehéz bánni a mai fiatalokkal. Nézze meg a mi csapatunkat. Három generáció élt és él együtt. Az ifjúság olyan, mint mi vagyunk. Od.a tartoznak, ahova mi, azt akarják, amit mi. Előfordul már — romlik a szemünk, öregszünk lassan —, hogy nem tudunk úgy célba találni a lótéren, mint ók. De a munkaszellemet mi tápláljuk beléjük, s ök hallgatnak ránk. Átöröklés nemcsak a biológiában létezik ...” Huszonöt éve az alakulatoknak alig tíz százaléka volt fiatal, most az ötven százalékot ostromolják. És ugyanúgy vállalják a fegyelmet, a pluszt, a szabad idő feláldozását, a kemény munkát gyakorlótéren és másutt, mint az elődeik. S a harcedzettebbek élménydúsan, élőszóval és meggyőző erővel mondják el nekik, hogy miért -fogtak fegyvert 1957 tavaszán. Hat év múlva — ahogy változott a helyzet — már pártonkí- vüliek is vállalhatták e nemes szolgálatot. If jaink közül sokan itt érlelődtek kommunistává. Övék és nevelőiké az érpem. Ahogy az öregek megőrizték, úgy éltetik, viszik tovább a legszebb és legkifejezőbb munkáshagyományokat. Komolyan vették tisztüket az ősök. Derűsen mondták el. nekem az epizódok sorát, mégsem mosolyogtam. Régen is esküt -tettek a munkásőrök. S mondtak meggyőződéssel: „Fegyvereimet, felszereléseimet kezemből senkinek ki nem adom ..Konszolidálódott az élet. Nem volt már szükség arra, hogy otthon is fegyvert tartsanak. Intézkedés született a fegyverek központi tárolására Béke volt. És sok embert csak hosszas agitációval tudtak rábeszélni arra, hogy leadja a fegyverét. Néhányukat ki is kellett zárni a munkásőrségből, mert „mi esküdtünk rá, hogy nem adjuk ki kezünkből senkinek . .." Nem tudtam mosolyogni. Meglendítettek ezek az epizódok . . Szolgálatot vállaltak és fogják egymás kezét, nem ünnepi gyűléseikből áll az életük. Ne&a feltűnnek előttünk az utcán, látjuk őket nemzeti ünnepeinkén, de aligha kísérhetjük szemmel egyenruhás munkásainkat gyakorlat közben, a lőtéren, kemény éjszakai szolgálatban, a munkahelyen, a közéletben vagy akkor, amikor a néphadseregek katonáival, a rendőrséggel együtt hajtanak végre fontos feladatokat. Szabad ide jükben. Szombaton és vasárnap. S a gyakorlatok a szolgála: után hányszor fogtak össze, hogy házat építsenek volt társuk családjának,, játszóteret? a gyerekeknek. Máskor egész hétre beosztották egymást: ki visz ma tejet, kenyeret, ki fűt be holnap, és ki takarít a hétvégén Sándor János bácsinak. Mennyi társadalmi munkát vállaltak a plusz mellé pluszként Kaposvárért, Siófokért, Nagyatádért. Ezekről néha beszámol az újság. M ost ünnepségekre készülték és készülnek munkás- őreink. Új, fiatal erők tesznek esküt, de az idősebbek sem búcsúznak, csak elköszönnek társaiktól, pihenni térnek. Egyik városunkban húszán mondják majd az eskü szövegét, de legalább huszonkét ten lesznek. Két édesanya közülük szíve alatt hordja leendő gyermekét... Huszonöt év tetteire, küzdelmére, bátorságára és helytállására emlékeznek mindenütt. Senki sem, kért föl rá, képzeletben mégis szalagot kötők most zászlaikra. Rájuk emelem tekintetemet, mert bennük is hiszem a következő huszonöt ev erejét, belső nyugalmát, békéjét ,-j Jíwmri Béla
