Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
Az év legjobb sportolói A magyar sportújságírók ! 038-tól választják meg az < v legjobb magyar sportokat. Az idén 21. alkalommal árült sor a szavazásra, a ■ knel, a férfiaknál és csaliban egyaránt úi győztest • "atnak. A szavazás ered- -.ónyeként 1981 legjobb ■ agyar női sportolója a ka- ikozó Rakusz Éva (Olefin), a legjobb férfi sportoló laclár Sándor úszó (Ú. Vsa). csapatban a kard- válogatott az első. Rakusz Éva a 16. győztes — az első Körmöczi Zsuzsa teniszező volt A nőknél az evezős Pap Jenöné és az úszó Gyarmati Andrea vezet az összesítésben. 1959- ban. 1980-ban, 19Gl-ben, illetve 1970-ben. 1971-ben és 1372-ben kiérdemelt 3—3 győzelmével. 1981 legjobb női sportolója: Rakusz Éva kajakozó Olefin) 177 pont (26 első hely); 2. Temesvári Andrea teniszező (Bp. Spartacus) 139 pont (15), 3. Fórián Éva (3p. Honvéd) sportlövő, 77 pont (9). 1981 legjobb férfi sportolója: Wladár Sándor úszó lÜ. Dózsa), 193 pont (30); 2. Tóth István bír közé (Ganz- MÁVAG) 91 pont (10), 3: holtversenyben: Székely Zoltán vívó (Ű. Dózsa) 72 pont (8) és Vaskuti lstvp.n (3p. Honvéd) 72 pont (3). 1981 legjobb csapata: a kardválogatott 175 pont (24). 2. labdarúgó-válogatott 136 pont (21), 3. a fogathajtóválogatott 57 pont (8). Az év ifjúsági sportolója a lányoknál: Temesvári Andrea (Bp. Spartacus), 2. Orosz Andrea úszó (Bp. Spartacus), 3. Bolvári Katalin asztalitenlszező (Tolnai Vörös Lobogó) és Polgár Anna kajakozó (FTC). Az év ifjúsági versenyzőié a fiúknál: Wladár Sándor úszó (Ű. Dózsa), 2. Bereczki József. atléta (Miskolci VSC), és Hlavati András súlyemelő (Bp. Honvéd), 3. Spránitz Gábor sportlövő (Ü. Dózsa). A LIMBEK CSALÁD Beesteledett. Ólomszürke köd üli meg a tájat. Fenn a csillagok hidegen ragyognak, Kaposvár,,, egyik csendes utcájában rátalálunk a nemrég épült házra. Csengetésünkre harsány csaholás hallatszik. Rex a németjuhász házőrző jelzi érkezésünket. Az édesapa, Limbek Pál siet elénk és megnyugtat, hogy Rex láncra van verve. Megkönnyebbülve lépünk be. Barátságos, tágas otthon. Itt él a szülők és a nagymama szeretetétöl övezve asztaliteniszsportunk két csillogó ígérete, a 12 éves Anett és az egy évvel fiatalabb Csaba. Arcukon nyoma sincs annak a felnőttes komolyságnak, ami oly gyakran jellemzi őket a versenyeken. Anett a nyúlánkabb, s mint kiderült, a legmegfontoltabb, Csaba szemében pedig állandó mosoly bujkál. Két dolog kapcsolja össze őket: a testvéri szeretet és az asztalitenisz. A beszélgetés alatt is ösztönösen egymás mellé húzódnak. Életútjuk ós ezen beiül az a szakasz, amely részben már az újságolvasóik nyilvánossága előtt zaj'olt. nagyon rövid, mégis tartalmas. — Már Ötéves korukban az uszodába vittem őket — emlékszik vissza az. édesapa —;, minden vágyam az volt, hogy ezt a szép sportot válasszak. Valamikor én is úsztani, és ma már bánom, hogy később több sportág között megosztottam az energiámat. ■ Különösen Anett fejlődött szépen. Sajnos, a víztől többször közép- fültő-gyulladást kapott. Ékkor találkoztam össze Balogh Jóskával, a Ids kaposvári pingpongozok második apjával. 1977-et írtunk. Másnap már a gyerekeim ping- pongedzrásre mentek. — Bizony, eleinte sokszor jöttek haza sírva — veszi át a szót az édesanya. — Csak téhláboltak a teremben a sok gyerek között, és alig jutottak asztalhoz; Nagyon sajnáltam őket, de lebeszélni egyiket sem akartam, hiszen én is sportoltam valamikor. Anett nagyobb határozottsága már akkor is kiütközött. Egyik alkalommal amikor könnyes szemmel tért haza, így fakadt ki: ha nem foglalkoznak velem, én akkor is megmutatom, hogy lesz belőlem versenyző. Most, hogy ez szóba kerül, kissé elpirul. Csaba közbevág: bizony, ha az apu nem biztat, én otthagytam volna az egészet. Szerencsére nem tették és az elmúlt két év máris kárpótolt sok mindent a kezdeti bosszúságokért. A két gyereket korosztályuk országos listáján ma már előkelő helyen jegyzik. A legfrissebb „trófeák” a december eleji, salgótarjáni sikerekről árulkodnak. — Anett tizennyolc díszes poharat hozott haza Tarján- ból — meséli nevetve az édesanya. A rendezők a győzteseknek egy-egy hattagú pohárgarni túrát készítettek ki. Bizonyára nem gondolták, hogy lesz 1 olyan, aki három versenyszámot is megnyer, Csaba a nyári fővárosi korosztályos országos bajnokságról beszél szívesen. Érthető, hiszen ezüstérmet nyert Most mindketten az országos úttörő-olimpiára készülnek Nemcsak a tehetség a közös vonásuk, nagyon jó tanítók is. — Viszonylag sokat vagytok hétvégeken távol az iskolától. Mit szólnak a többiek? Egymás szavába vágva válaszolnak: — Irigykednek, hogy megússzuk az órákat... Hogy sokat utazunk ... Hogy bent vagyunk az újságban... Tanulnunk azért éppúgy kell.. . — Vajon marad idő a játékra? — Kevés — szól helyettük az édesapa —; esetleg egy kis társasjáték. Néha egymással pingpongoznak, de abból mindig összetűzés támad. Csaba szabad idejében ásványi kőzeteket gyűjt; geológus vagy biológus szeretne lenni. — Én pedig állatorvos — mondja Anett, majd a nyomaték kedvéért megsi- mögatja Kormit, az ölébe telepedett fekete cicát. Aztán egy elejtett, mondatból kiderül, hogy németül tanulnak magánúton. Bizony, gyakran öreg este van, amikor hazaérnek.. Anett: —Ha nagy ritkán fölkészületlenül megyek az iskolába, lelkiis- merotíurdalásom van. Az édesanya megnyugtat: -— örömmel megyek a fogadóórákra. hiszen csak jót hallok róluk. — Apu ma is pingpongozik a Mosdósi Lendületben. \ele is szoktatok játszani? — Néha. De ő mindig megver bennünket — szól Anett. — De majd egyszer... — vágja rá sokatmondóan Csaba. A nagymama unokái mellett szótlanul ülve hallgatta a beszélgetést, egyszer csak megszólal. — Minden verseny után lesem a Somogyit, hogy mit ír róluk, és olyankor büszke vagyok rájuk. Aranyos gyerekek; elég csak egy szó, és máris ugranak. Búcsúzunk. Indulás előtt a gyerekek bizalmasan megsúgják, hogy kinek mit vettek karácsonyra. Megígértem, hogy titokban tartom. Szülői hozzájárulással viszont most már elárulhatom, hogy mi kerül majd az ő fájuk alá: Csaba cipőre szerelt korcsolyát, Anett pedig egy szép köntöst kap. S bár nem kérdeztem, mi lesz az ünnepi asztalon, sejtem, hogy kedvenc ételük: sült csirke, és rántott szelet, tejszínes torta... Gondolom, ma a Limbek családban is nagy az öröm. Nem tudom, mi mindenről esik szó náluk, de hogy a sport nem marad ki, abban bizonyos vagyok. Jutási Róbert Messze es popf, recseg a jég — Vigyázz! Lehet, hogy csupán képzeletemben hallottam ezt a veszélyt jelző kiáltást. Csak arra maradt időm, hogy egy gyors mozdulattal irányt változtassak. Sikerült! Pár méterrel előttem re- ■segve-ropogva szakadt be a ég... Hetedikes lehettem. Igazi téli délután volt. Tanítás után mentünk le a Balatonra. Gyakran versenyeztünk egymással gyorskorcsolyázásban, s még gyakrabban hokiztunk. Persze csak amolyan bokrok és fák ágaiból levágott botokkal, a korong pedig üres konzervdoboz •olt. Kemény ütközések, zikrázó összecsapások, de íeglepő sportszerűség jeUe- íezte rangadóinkat. Az«» a télen nem Tolt Jó i Balaton jege. Hullámosán, -töcsörtösen fagyott be, ezért kis csapatunk elindult pályát keresni. „Rutinosak” voltunk már annyira, hogy tudjuk: a tavon a legtöbbször vannak olyan részek, ahol megfelelő nagyságú helyen simára fagy a jég. Már 'em tudom, ki fedezte föl, a ’altunk, több száz méternyire a parttól. Tükörsima, ragyogó terep — épp akkora, amekkorára nekünk a hokimeccshez szükségünk volt. Megalakult a két csapat; a kapufa levetett' ruhánk volt. s elkezdődött a játék. Sötétedésig maradtunk. Másnap délután újra a parton találkoztunk. Együtt indultunk, hogy lejátsszuk a visszavágót. Csak úgy serce- gett á korcsolyáink alatt a jég, amint sebesen siklottunk a pálya felé. Mindenütt apró fodros jégen döcögtünk, s hiába mentünk egyre beljebb, csak nem sikerült rábukkannunk előző napi tükörsima pályánkra. Pedig azt hittük, könnyű ráakadni, hiszen a sima jég mellett mintegy tíz méteres sugarú körben hullámzott a víz. Nem fagyott be. Biztosan forrás lehet ott a tó alján. Először láttunk ilyet a Balatonon, de nem törődtünk vele.) Most egyre jobban élvesztettük a türelmünket. Két óra múlott már; ha nem találjuk meg a pályát hamarosan, nemsokára sötétedni kezd, és nem marad idő a hokizásra. Hosszan, elnyúló vonalban haladtunk. Elöl a leggyorsabb, Pityu. Idősebb volt legtöbbünknél.. Három méternyire leszakadva: „tekertem” mögöt te, an íkor ... — Vigyázz! — súgta talán a hetedik érzékem, s abban a pillanatban már láttam is, hogy Pityu fölbukik, hason csúszik, és recseg alatta a jég. ösztönszerű mozdulattal irányt változtattam, és szinte centiméterekkel sikerült elsuhannom a beszakadó jég .mellett. A többiek is időben kapcsoltak; vala- menyien lefékeztünk. Pityu kapálózott, igyekezett kikecmeregni a vízből, de a jég gyönge volt, s ahová kapott a kezével, tovább töredezett. Teste már a Vízbe merült. Kétségbeesve éviekéit, hogy fenn tudja tartani fejét a víz fölött. Először Gyuri tért magához. Egyidős volt Pityuval. Kikapta a kezemből a hokibotomat, majd csatárláncba fejlődve óvatosan megindultunk. Fogtuk egymás kezét erősen, s Gyuri lépésről lépésre igyekezett közelíteni a vízbe merülő felé. Ügy éreztem, ' egy évtized telik el, míg sikerült benyújtani a botot, s az átfagyott srác két kézzel megragdhattu. Húztuk. Előbb óvatosan, majd teljes erővel. Sikerült! Kint volt közöttünk. — Csak meg ne tudják a szüléink! — ez zakatolt mindannyiunk fülében. Az első ijedtséget leküzdve indultunk - a part felé. Nchányan előresiettek, s kint nádat gyűjtöttek. Mire kiértünk. már égett a tűz. Pityu levetkőzött, száraz ruhákat adtunk rá, az övét pedig igyekeztünk szárítgatni. — A kesztyűm bentmaradt — siránkozott. Tibivel ketten visszako- riztunk, talán sikerül kihalásznunk a kesztyűt. Akkor már nem féltünk. Tudtuk, hogy a jég elbír bennünket, s ahová Pityu beszakadt, az a tegnap még hullámzó „forrás” lehetett. SikerültRi- haiásznunk a kesztyűt... A parton körbe ültük a tüzet, amelynél lassan megszáradt társunk, vizes ruhája. Néztük a lángokat, mi, félelmet nem ismerők, és féltünk. Mert ekkor jutott igazán tudatunkig, hogy akár valamennyien ott maradhattunk volna. — Gyerekek! Majdnem belefulladtam! A cipőm egyre nehezebb lett, s mintha ólomból lenne, húzott lefelé. Talán az utolsó pillanatban tudtam elkapni a botot — csengnek azóta is fülemben Pityu szavai. A lobogó tűz melege nemcsak fázó tagjainkat'sodorta egymáshoz, összetartottunk — összetartoztunk. Soha többé nem merészkedtünk olyan messzire a parttól. Gyarmati László Ami csak az enyém „Nincs szánalmasabb egy vesztes könnyeinél! Sírni csak a győztesnek szabad...” Télen is, nyáron is, mindennap 12-től 20 óráig várjuk kedves vendégeinket a dombóvári áfész gunarasi Camping éttermében Olcsó ételek, házias ízek! Rendezvények, lakodalmak lebonyolítását vállaljuk. Minden kedves vendégünknek kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánunk! AZ ÁFÉSZ IGAZGATÓSÁGA AZ ÉTTEREM DOLGOZÓI (85661) erre. ..Milyen furcsa is az emberi természet — írja a szerző. <1— Mexikóban még boldogok voltunk Andrea ötödik helye után, most boldogtalanok egy ezüst- és egy bronzéremmel.” „Csak addig ússzál, amíg neked örömet jelent” — oktatta ki a lányát. És lám. eljött az idő; a minden áldozatot, hosszú évek lemondását vállaló leány eljutott a fölismerésig; „Anyu, már nem öröm” szólalj meg egyszer. Székely Éva bár nem írja le, de könyve további részéből érződik: jobban fájt neki ez, mint az. hogy második otthonából, a BVSC uszodájából szó szerint ' kiebrudalták azok, akiikre saját összegzése szerint az alábbiakat hagyta: „Világ-, Európa-. magyar csúcs, összesen 117 darab, olimpiai, főiskolai vb, magyar bajnokság 68 darab...” E sok siker ellenére is hányatott életű sportoló-edző- írónak nem nagyon jutott ki a jóból. „Az életem nagy része két, dologból állt; munkából és szerepjátszásból” ... És mosolyogva fogadta a gratulációkat, amikor Andrea a bronzérmet pyerte; „Az olimpiai bronzérem nagy dolog, de csak annak, aki nem az aranyért úszik” — írja ennek kapcsán, *és senki sem olvashatta le arcáról a belül dúló viharokat. Igen, ez az önfegyelem tette erőssé, adta vissza az életbe vetett hitét a későbbiekben, amikor csaknem megvakult. Írásának újabb drámai része, ahogyan, ezt naplószerűen az olvasó elé tárja. Székely Éva, aki könyve révén — aligha túlzás — ismét közelebb került mindannyiunkhoz, újabb hitvallást tett az úszósport mellett: „Kiválasztott ember vagyok, csodálatos ajándékot kaptam az élettől. Valamit, ami a legbiztosabb kapaszkodóm és még az olimpiai aranynál is biztosabb Egy sírig tartó kéktiszta szerelmet, valamit, ami csak az enyém: az úszást.” J. R. A fenti idézet nemcsak címe, egyben rriottója is lehet Székely Éva régóta várt és nemrég megjelent könyvének, amely a Tények és tanúk sorozatban látott napvilágot. Az egykori olimpiai, világ- és Európa-bajnok úszó korábban nemcsak sporteredményeivel lopta be magát a szívekbe. Még ma is sokan emlegetik azt a beszélgetést, amelyet egykor a tv oly népszerű sorozatában, az Ötszemköztben folytatott Vitray Tamás sál. Ez a könyv ugyanazon gondolatok köré csoportosítja momdani valóját A sportág nagy alakjának neve évtizedekig elválaszthatatlanul összeforrt a magyar úszósporttal. Könyvében nyomon követhetjük, miként kellett neki az ellenfelek mellett az intrikával, az irigységgel is megküzdenie. Székely Éva nem kiforrott író, nem is tartja magát annak, de mélyről fakadó, magvas gondolatait, párját ritkító életútjának tanúságait olyan érzelemgazdagon írja le, hogy olvasás közben nehéz a könyvet letenni. Írásműve két sportpálya- futást ölel föl. A magáét, amely a háború mostoha körülményei között indult és 1952-ben a helsinki olimpiai dobogó legfelső. fokán csúcsosodott ki. A másik: lányáé, Andreáé, aki ideális feltételek közepette egy személyben anyai-, edzői szeretettől övezve, tudományos alapon történt fölkészülés mellett is „csak” az olimpiai ezüstig és bronzig jutott el. Tulajdonképpen a müncheni olimpián történteknek a leírása jelenti a könyv egyik drámai csúcspontját. „Az ember egész pályafutásában. két igazán nehéz dolog van: elviselni a győzelmet és elviselni a vereséget” — mondta Székely Éva a lányának, amikor az versenyszerűen úszni kezdett. És Andreának épp az olimpiai döntő eredményhirdetésekor volt szüksége
