Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Három évtizede, 1951-ben történt. A régi Somogy egyik csapásának, a maláriát okozó szúnyognak a kiirtásában segítettünk néhá- nyan. Rozoga tehergépkocsin jártuk a megye eldugott részeit. Így jutottunk el a Somogy- szobtól északnyugatra, tizenegy km-re fekvő Kaszópusztára. A helybeli erdészek ott csodavilágot. mutattak nekünk. Hatalmas erdő mélyén fekvő, barnásán csillogó vizű erdei tavat és körülötte ősi lápvilágot, a Balátát Hazatérve Boros Adómnak, a neves botanikusnak egyik tanulmányában ezt találtam: a Baláta „vegetáció szempontjából az egész somogyi síkság legérdekesebb helye”. Növényzete „hasonlít az erdélyi Rétyi-Nyíréhez, és az Alföldön csupán Bátorligetben lehet hasonló vegetációt találni”. Ez az értékelés, majd személyes „találkozásaim” a Balátával nemcsak föllelkesítettek és a táj csodálójává tettek, hanem hosszú évekre meg is határozták természetvizsgálataim irányát. Fél évtizedig úgyszólván minden kutatásra fölhasználható időmet a lápon töltöttem, s később is gyakran visszatértem oda. Az első balátai sátorozásaink — a világháború utáni szűkös időknek megfelelően — igen egyszerű körülmények között és primitív eszközökkel bonyolódtak le. Ivóvíznyerés céljából másfél-kétméteres kútgödröt ástunk, s az abból mert vizét fölforralva fertőtlenítettük. Az iszapos vízszegély járásához jó lett volna a gumicsizma, de szükségből megtette a rossz bakancs is, amelyből kifolyhatott a víz ott, ahol bement. Csónak nem volt, amivel a nyílt vizeket vizsgálhattuk volna; tutajt építettünk hát. A nehézségeket leküzdötte lelkesedésünk, életerőnk. Takáts Gyulának, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum akkori igazgatójának természetszeretetét dicséri elhatározása, hogy a múzeumban Somogy élővilágát dokumentáló természettudományi gyűjteményt létesít. Így aztán a gyűjtés, kutatás tervszerűen, a kitűzött cél érdekében folyt. Gyűjtöttük a láp növényeit, kétéltűit, hüllőit, csapdáztuk apró emlőseit, löljegyeztük rendszeres madármegfigyelé- eeinket. Az akkori idők elégtelen technikai fölszerelése szinte az ősi pákászéletmódra kénvszerített és ezzel közel vitt bennünket a természethez. Benne éltem az ottani élővilágban, s a láp sokat elárult titkaiból. Fölszerelésemből hiányzott a madárpuska, fényképezőgépemről a teleobjektív, így mindig ari-a kellett törekednem, hogy az élőlényeket a maguk érintetlenségében és a lehető legközelebbről vizsgáljam. Sok tanulságos, derűs és borús élményben volt részem. Közülük csak egyet említek, az első mérgeskígyó gyűjtését. Egyik nap, esti szürkületben fölfedeztem egy kígyót és híreién felbuzdulva szabálytalanul, rosszul fogam meg, mire az természetesen megharapott. Izgalmas percek teltek el, amíg világos helyen megállapíthattam,' hogy egy ártalmatlan rézkígyót ejtettem fogságba. Az első keresztes viperának, mégpedig ennek a ritka, koromfekete változatának fogása kevésbé drámai körülmények között zajlott le, mégis — bár azóta több mint félszáz viperával kerültem szoros közelségbe — emlékezetes maradt számomra. Hideg, esős éjszaka utáni verőfényes reggelen, embermagas sasharaszt kis tisztásán napozott egy remek példány. Kígyófogó botommal a földhöz szorítottam. Félelmetesen megragadó látványt nyújtott a menekülni akaró, dühösen mindenbe, földbe, botba, saját testébe belemaró — a maga nemében — gyönyörű állat, amelynek bársonyosan fekete színétől csak villogó, piros szeme és olykor kilátott vörös szája ütött el. A gyűjtött anyagból 1954-ben A Baláta élővilága címmel állandó kiállítást rendeztünk a kaposvári múzeumban. A kiállítás sikerét fokozták Soós István művészi, finom növény- és állalakvarelljei. E kiállítást később lebontatta a múzeum, így a ma élő generációból kevesen ismerik Somogy egyik legjelentősebb természeti kincsét. A fél évtizedes1 kutatás eredményét a Somogyi Almanach első köteteként megjelent A Baláta gerinces állatai című munkámban közöltem, 1957-ben. Ugyanabban az esztendőben készítettük el a Budapest Filmstúdióval A lápvilág titkaiból című, a Baláta életéről szóló fiimet. A Baláta név (akárcsak a Balaton) a szláv „blato”, tó, mocsár szóból keletkezett. A Baláta őslápja a történelem előtti idők hírmondója, Somogy nyugati középső részén, Belső- Somogy homokhalmos síkságán fekszik. A jégkorszakban kialakult homokbuckák közötti _ agyagrétegen felgyülemlett csapadékvízből keletkezett a tó, s később lassan elmo- csarasodott. Valamikor a Balaton vízgyűjtőjéhez tartozott, ma már nincs lefolyása. Víz- mennyisége a környéken ásott csatornák miatt az utolsó száz év alatt erősen csökkent Vízállása attól függ, hogy száraz vagy csapadékos esztendők járnak-e. 1948—1950-ben majdnem teljesen kiszáradt, csak egy-két kisebb tócsa mentette át a vízhez kötött növényi és állati szervezetek képviselőit. Sajátságos helyi éghajlata teszi érthetővé azt az ellentmondásos jelenséget, hogy jég- korszaki és trópusi eredetű állat- és növényfajok utolsó, menedéke ez a láp. A környezet hideg, homokos talaja, a mederteknő talajának nagy fokú nedvessége és a sűrű növényzet okozta erős párolgás következtében még nyári melegben is erős az éjszakai lehűlés, gyakori a sűrű köd és a harmatlecsapódás. Ez a hideg mikroklíma magyarázza meg két, hazánkban ma már rendkívül ritka állat itteni előfordulását: a jégkorszaki eredetű csali tjáró pocokét és a keresztes viperának tulajdonképpen csak a havasokon kialakuló fekete változatát. Nappal a környező homokbuckák kopárja, növényzettel csak gyéren fedett területe és a kávébarna lápi víztükrök felszíne erősen fölmelegszik. Nem ritka a 24—25 fokos hőmérséklet sem a víz felső rétegében. Ezért maradhatott fenn a trópusi származású aldrovanda húsevő növény és a mediterrán eredetű tóalma. A Baláta sokezer éves életének utolsó időszakát éli. A 302 hold területű természetvédelmi területen mintegy élő múzeumban szemlélhetjük: hogyan lesz az erdei tóból mocsár, láp, végül szárazföld, hogyan tör előre a növényzet és miként hódítják meg különböző szövetei a vízi életteret. A lápot környező erdők magasabb szinten, a buckákon díszlenek. Ott igen kevés a talajvíz, száraz a talaj. Lépésünk sem hallatszik a homokos utakon. A magányosság érzése fog. el bennünket. A szelíden hullámos területen napokig kóborolhatunk, emberrel nem találkozunk. Annál inkább állatokkal. A többnyire zárt állományú, egyes helyeken százéves gyertyános- és cseres-tölgyesben változatos állatvilágot találunk. Dunántúl egyik legjobb szarvasállománya él itt. Sok az őz. Néhol oly sok a vaddisznónyom és túrás, hogy úgy tetszik, házi disznókondák nyomát látjuk. A láp környékének állandó lakója a rejtett életű borz. Gyakori a róka is, amely nagy pusztítást visz végbe a mocsári teknősök homokba rejtett tojásaiban, százával pusztítva el azokat Az öreg erdőrészekben holló és a szép, piros sapkás feketeharkály fészkel. Olykor a fák fölött röpülő darázsölyv ezüstösen csengő „kijé” kiáltását halljuk. Tavaszi estéken, mint valami óriás lepke, hangtalanul röpköd a nyiladékokban párjával a lappantyú. Csak a szerelmes hím csattant néha szárnyával hívogatóan. Tisztásokon, erdőszéleken nő az embermagas sasharaszt. Ritkás állománya a keresztes vipera kedvelt tartózkodási helye. A méter magasra növő genyőte (királyné gyertyája) nagy, fehér virágai világítani látszanak az apró tisztások csupa zöldjében. A feketebíbor virágú, nagy termetű fekete zászpa a-nyiladékok ritka növénye. Közelítsünk most a láp felé. Mélyebb fekvésű terület, emelkedik a talajvíz szintje. A vízkedvelő égerfa („berekfa”) összefüggő állománya koszorúzza a tavat. A sűrű lombon alig hatol át a napfény. Áthatolni csak a vadak által tört csapáson tanácsos. Néhol égerlápba megy át az égeres: fantasztikusan elágazó, vastag gyökereken támaszkodva állanak a sekély vízben a sötétzöld égerek. A békák, köztük a hátukon szép fehér csíkot viselő mocsári békák meg a szúnyogok milliárdjainak birodalma ez a csodálatos hangulatú formáció. Az égeresben álló, öreg magasles tetőzetében lakik a hazánkban igen ritka bajuszos denevér kis populációja Az égerzónán átvergődve a fűzbozót övezetébe jutunk, ahol bögölyök hadával gyűlik meg a bajunk A félgömb alakú rekettyefűz bokrok, bokorcsoportok messziről nézve óriás mohapárnákhoz hasonlítanak. Füzikék, poszáták, berki tücsökmadarak dalától hangos a bozót. Fejünk fölött lassú számycsapások- kal keringenek az itt fészkelő — most felriasztott — szürke- és vörös gémek, kis- és nemeskócsagok. Veszélyes övezetben vagyunk. Az aljzat erősen süllyed alattunk. Egy-kettőre térdig, combig merül lábunk a hideg lápi talajba. Hiába állunk a fűzbokorra, lassan az is elsüllyed alattunk. (Andel István, e terület egykori neves fővadásza mesélte, hogy a húszas években egy kéményseprő — útját rövidítendő — át akart vágni a lápon, és beleveszett. Kétségbeesett kiáltozását hallották, de segíteni nem tudtak.) A fűzbozóton belül már vízzel borított területek következnek. A sekély vízben, partközeiben a zsombéksás alkot hatalmas zsom- békokat. Kiemelkedő, öreg oszloptöraseik négy-öt évtizede állják itt az idők viharait. (Az alföldi lápok lecsapolása után ritka értékű természeti emlék ez a növényegyüttes is.) A mélyebb vízben hatalmas kiterjedésű gyékényes, majd 3—4 méter magas, sűrű nádas áll. Köztes, kis szabad vizfoltjain a lápi Újvilág az erdőségben víz élővilágában gyönyörködhetünk. A víz színén úszó vízipáfrány, a rucaöröm és rence között él a híres aldrovanda vesiculosa rovarfogó növény. Ennek a kis, 7—9 cm hosz- Szú, vízben lebegő növénynek hazánkban a Baláta az egyetlen lelőhelye. Boros Ádám 1923-ban még nagy számban találta, azután eltűnt Ezt a láp 1947. évi, majdnem teljes kiszáradásával magyarázták. Az 1957-ben ismét beállott magas vízálláskor újra ezerszámra találtam virágzó példányait Valószínűleg a láp valamelyik rejtett, vizes zugában vészelte át szárazságot Ha sikerül kis csónakunkkal a nádason átjutni a magunk vágta sikátoron, elérjük a nyílt vizet. Itt már 1,5—2 méter mély vizen járunk. Felszínét sűrűn borítják a lebegő hínár tagjai: a rence-békalencse és a tündérrózsás hínár, a békatutaj-társulás: alámerülve él a süllőhínár-békaszőlő társulás. Hinaras vizet iszapos mederfeneket kedvelő halak élnek itt: a compó, réticsík, a törpeharcsa. A hüllőket a nagy számú mocsári teknős és vízisikló, a békákat a tavi béka képviseli. A csendes időben végtelen nyugalommal csillogó víztükröt csak a vízimadarak zavarják. A nádszegély közelében vízityúk úszik. Könnyedén fut hosszú lábujjaival a tavirózsa levelein a pettyes vízicsibe. Szárcsák, vöcskök, sokféle kacsa tűnik föl; víz fölé hajló ágon jégmadár lesi az apró halat. Barna rétihéja és fehérfarkú, öreg rétisas igyekszik zsákmányt szerezni magának a madarak közük Jól vigyázzon azonban a csónakos! Erősebb szélben a lápi világ különleges jelensege, úszó sziget keletkezik. Két-három szobányi területű gyékényes darabok válnak le, es széltől hajtva bokrostul, madárfészkestül ide- oda úsznak a nyílt vízen, majd „kikötnek” valahol. Ezáltal teljesen megváltozik a nyílt víz képe, esetleg eltömődik a sikátor, amelyen a csónakos érkezett, és kész a csapda. A visz- szafelé vezető utat megtalálni, kijutni esetleg napokig is eltart Mindent összevetve: e különleges táj az ember nem járta, mérsékelt égövi őstermészet darabját tárja elénk. Az elöregedett kiadóit fatörzseken újak nőnek. A párás levegő a jellegzetes lápi szagtól terhes, de a korhadó növények, bomló állati tetemek minden darabkáján diadalmasan él, fékezhetetlenül tért hódít az újra sarjadó növényzet Ez a buján tenyésző vegetáció biztosítja létalapját a lápon élő, egymással versengő milliónyi állati szervezetnek. A Baláta az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal szigorúan védett területe. Bízhatunk abban, hogy érintetlenül megőrzik ezt az egyedülálló helyet és a benne élő szervezeteket (úgy is mint értékes génbankot) hazánk leendő nemzedékei számára. Biztosítják a további kutatás lehetőségét a lápon, a búvárkodás e kincsesbányájában. I)r. Marián Miklós
