Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Őszi szél Korán jöttél, mondta a szélnek, és szomorúan nézte a vetkőző diófát. Megpróbált fölegyenesedni. Bár hetek óta hajlottan járt, botra támaszkodott, s minden lépés a kínok kínját hozta rá. Mégis elszánta magát minden reggel... Fölkelt, felöltözött — órákig tartott, míg a cipő a lábára került — körüljárta az udvart. Meg-megállt, zsebkendőt vett elő, hogy letörölje arcáról a verítéket, közben számba vette, mi mindent kellene tennie a ház körüL Ilyenkor előfordult, hogy egy-egy pillanatra megfeledkezett a bajáról, s arról, hogy muszáj takarékoskodnia a mozdulatokkal. És megpróbált fölegyenesedni... A válla megrándult, fogait összeszorította, a szemét kaparták a könnyek... Nem megy.-. Talán soha többé nem sikerül, gondolta nehéz szívvel, s a ház felé fordult. Elindult visszafelé. A szél, mint egy harapós házőrző kutya, belekapdosott a nadrágja szárába. Korán jöttél, dünnyögte befelé menet, hiszen még csak 43 éves vagyok... A konyhában leült a dikóra. Füzetet, ceruzát vett elő. Verset írt az őszi szélről, mely korán jött, s ellentmondást nem tűrő hangon ítélte halálra a nyarat, és hosszú telet ígért. Miközben a sorokat fogalmazta, muzsikát hallott. Szomorkás, régi nóta dallama hangzott fel citera- h úr okon, • mintha saját maga játszotta volna... „Talán asért szeretem am a nagy tábla gabonát, a napfényben izzó tarlót, mert nemcsak a fáradságos munkára, hanem életem eis<^ nagy örömére la emlékeztet. Nyolcéves voltam, apám kint dolgozott az aratóbandában. Amikor csak tehettem, kimentem utána Laci -kosztot enni. Laci-kosztnak nevezték azt az ételt, amit az aratóknak főztek. A leggyakoribb étel a borsó- és bableves volt, második fogásnak darás tészta vagy „puffancs”, ami a kalácsot formázta, de mák vagy dió helyett paprika volt benne. Mondom, kiki gyalogoltam a Laci-kosztért; odakint a határban apám mellett meg a többi arató között valahogy jobban esett a borsóleves, mint otthon. Volt a keszi bandában egy ember, aki pihenőben mindig citerázott, ott volt vele a hangszere. Hát én azt a citerát igen-igen megcsodáltam. Azon járt az eszem, hogy meg kellene szerezni, akármit megcsináltathattak volna velem azért a citeráért. Szóltam a papának, hogy én másra se tudok gondolni, csak a keszi ember hangszerére, az iskolában sem bírok odafigyelni a tanító úr magyarázatára. A papa igen jó ember volt, megkérdezte azt a keszi kaszást, hogy eladja-e a citerát? Ígért érte két fényes pengőt és öt liter bort. Szerencsém volt, mert a hangszer tulajdonosa szerette az italt, s a két pengőt sem kevesellte. Boldogan vittem a citerát Már akkor is öreg volt azóta kicseréltem rajta néhány alkatrészt, de ma is úgy szól, mint egy zenekar. Sok lakodalomba, tollfosztóba elkísért, ritka volt az olyan nap, amikor a sutban hagytam, pedig olyan napom is kevés akadt, amikor nem fárasztott el a kenyérkereső munka. Mert a Laci-kosztot akár megiis utálhattam volna, annyit jártam aratni 12 éves koromtól, 17 évesen már teljes részért kaszáltam az urasági tarlón, és kivettem a részem mindenféle munkából. Apám egyholdas zsellérember volt, a közeli pusztákra járt dolgozni a megélhetésért. Itt volt Nagyberényhez közel Pél- puszta és Nándorpuszta, meg a káptalani major, szükség volt a munkáskézre tavasztól őszig, vetéstől betakarításig. Sok volt a szőlő, lehetett kajláim benne, aratni, csépelni való gabona is bőven volt, a szegény napszámos megkereshette itt az őrletni valót, arató kukoricaföld is járt, arról meg ’eszedhette a hízó eleségét. Minden munkát meg kellett ogni, hogy télire meglegyen a betevő, s egy kis pénz is a bolti cikkekre. Bizony, akkoriban a gyerekeket is befogták. Tizenkét éves korban már ott kellett lenni a tarlón, szokni kellett azt a kemény életet, mert különbet nem várhatott a magamfajta. Hajnali háromkor már talpon, este tizenegykor még a tarlón, miért amit « banda aznap levágott, azt kejiébe kellett rakni. A végén már nem éreztem a végtagjaimat, mintha nem lett volna testem, szinte lebegtem a levegőben a holdas ég alatt. Emlékszem, egyszer kását adtak vacsorára, és nekem az első harapás a számban maradt, mert elaludtam, mielőtt lenyelhettem volna. Hál tanulni jobb lett volna, az biztos. Különösen azt sajnálom, hogy művészeti könyvek nem kerültek a kezembe, mert — meggyőződésem — hatásukra másként alakult volna az életem. A munka boldogabbik végét fogtam mindaddig, míg a betegség nem jiarancsolt „ne tovább”- ot. 1947-ben nősültem, és egy év múltán felépítettük ezt a házat. Akkor rajzott ki az öreg Berénvböl a mostani újfalu néfie, urasági és papi birtokon osztották ki a házhelyeket. Kalákában építkeztünk, ötvenen-hatva- ftan segítettek. Akkor mindenki vert falat csinált, protekció meg pénz kellett volna ahhoz, hogy téglához jusson az ember, de itt senkinek sem volt protekciója, és pénze sem volt senkinek. Építeni kellett, muszáj volt kijönni a faluból, mert ott már igen szűkös volt a hely. Volt egy ácsmester, aki vállalta a munka irányítását, és egyszerre három helyen is töm eteti Beleszórtuk a földet a ka- lickába, a deszka katedrába, és gyorsan nőtt a tömésfal. Nagy munka volt Egy egész falurészt építettünk föl ekkor {most körülbelül 800-an laknak itt), csaknem akkora ez az újfalu, mint Som község. 1948-ban már beköltöztünk a házunkba. A papa tíz holdat kapott a földosztáskor, ebből ötöt szívesen átadott volna nekem, de csak két holdat fogadtam el. Nem volt könnyű sorsa a napszámosból lett újgazdának. A papa is nehezen kapott lábra, mert hiányzott az igásállat, a fölszerelés, a régi gazdáknak meg könyörgni kellett hogy egy-egy napra odaadják a fogatot és két-három napi szolgálatot vártak érte. A két hold földemen kukorica termett megvolt az elesége a hízónak, én meg mentem és dolgoztaim, ahol lehetett Elmentem a vasúthoz, majd az útépítő vállalathoz, ahol több mint tíz évig dolgoztam Még utoljára Siófok és Ireg között részt vettem az út szélesítésében, toltam a talicskát mint kubikos. Daránynál töltöttük az út alját Somnál be* toncsöveket raktunk le, hosszú, kétmázsás betoncsöveket Ott roppant meg a derekam ott kaptam az első figyelmeztetést, és onnét kellett nyugdíjba mennem. Leszázalékoltak. Tizenöt év telt el azóta, hát ne csodálkozzon, ha a citerárnoo legszívesebben szomorú nótákat pengetek. Persze a tanítványaim kedvéért vidám dalokat is játszom. Megvallom: örömöm telik bennük, nem sajnálom tőlük az időt, a fáradságot. Mostanáig hat gyereket tanítottam meg citerázni. A Takács ikreket, a negyedik osztályos Zolit és Károlyt, meg a Forró Icát (egy megyei úttörő' szemlén már díjat is nyertek), aztán megtanítottam az Ulrik Tamást meg a Somogyi Sanyit A citerájukat is én csináltam. Eddig, ha jól emlékszem, húsz hángszert készítettem. A legjobb hozzá a fenyőfa. Csináltam körtefából is, amikor fel akartam díszíteni. A fenyőt ugyanis nem lehet faragni, mert szálas. De az olyan nagy-szóló citerák, mint az enyém, fenyőfából vannak.” Hogy megnőttek * fák. tűnődött Szabó János. Olyan ez az új falu, mintha kétszáz éve emberlakta helység lenne. Pedig negyven esztendeje még szántóföld volt Valamivel odébb a káptalani major épületei sorakoztak: cselédházak, intézölakás, istállók. De itt csak szántó volt. Nézte a gyümölcsfákat, a cseresznyét, a diót. Mindet -5 ültette, amikor ideköltöztek. A szeme előtt nőttek föl, s mégse vette észre őket Nem figyelt rájuk. A najx>kra, az évekre sem figyelt. Nem volt rá ideje ... Most aztán napestig nézhetlek benneteket mondta keserűen a fáknak. Arra gondolt, milyennek kellene lennie, egy 45—50 éves embernek. Maga előtt látta azokat a nagyberényi férfiakat, akik az ő gyerekkorában voltak ennyi idősek. Hej, micsoda rendet vágtak, s hogy emelgették a gabonás zsákokat! Eszébe jutott az apja, aki százkilós, szőke bajszú ember volt, s két marokszedő lány rítt utána, ha kaszált „Én meg menni is alig tudok. Ha egy vékonyka gally az utamba esik, félek, hogy elesém benne.” Visszament a konyhába, de most nem volt kedve „firkálgatni”. A d- teráját is békén hagyta. Az apja kaszája villogott a szeme előtt, és a gyerekkor mezőin csatangolt Egyszer csak megpillantotta rég elhagyott csontnyelű bicskáját (valamelyik pusztai nagybátyjától kapta ajándékba), s a bicska mellett egy széj>en kifarágott viráglétrát ... „Nehezen tudtam belenyugodni a sorsomba. Én, aki sohasem tétlenkedtem, most arra vagyok kárhoztatva, hogy minden léjiésemre ügyeljek. Hogy üldögéljek a sutban, mint egy nyolcvanéves öregember. Kezdetben még az udvarra se volt kedvem kimenni, az utcán pedig évekig nem jártam. Magányos ember lettem, a családom tagjain kívül alig, érintkeztem valakivel, nem akartam, hogy ilyen állajxitban lássanak, A „firkálgatás” maradt, meg a citera, de én többet akartam. Egy na- napon visszanéztem a gyerekkoromba, s láttam ott egy szépen kifaragott fadarabot, és mellette a hajdani .bicskámat. Rét alján laktunk, a közelben sok volt a fűzfa, s jó éles bicska is akadt mindig. Akkoriban sokat faragtam. Viráglétrát, főzökanalat, cifra botot, ostornyelet, még emberfejét is. Az iskolában én voltam a legjobb rajzoló. Miközben dolgoztam, törtem magam a megélhetésért, elfeledkeztem arról, hogy. én valamikor mindenféle figurát láttam a fadarabokban. Űjra megpróbáltam. Leültem itt az udvaron, a szomorúfűz alá, és munkába vettem egy öreg szőlőtőkét Marakodó kígyókat véltem látni benne, s bizony az egész testemről csörgött a veríték, mire befejeztem a munkát. Aztán különböző állatokat faragtam ki, és kínlódtam, ha madaram nem akart fölrepülni, vagy az igásállataim merevek, mozdulatlanok maradtak. Azt csak én tudom, mennyi gyötrődés, akaraterő árán éri el az ember, hogy a faragókés nyomán megelevenedjék a fa. Embert faragni a legnehezebb, de csodaszép feladat. Faragtam dobozokat, pásztorbotokat, sakk-készletet — a falusiak különösen szeretik ezeket a munkáimat —, de az én szívem a szobraimé. Már több helyen kiállították őket a megyében — nemrég Budapesten, a Várban is —, s a szakemberek azt mondták: ez a Szabó János jól ismeri a falusi embereket. Hát hogyne ismerném őket, amikor közülük való vagyok — nagyberényi napszámosok rokkant ivadéka —, jókedvük, keserűségük, kemény, dolgos életük és haláluk az enyém. Ha szobrot faragok, mindig valamelyik föl- dim jár az eszembe. Mert ha én nem járok is kinn az utcám, azért csak látom őket, és azokat is, akik már régóta jxrrladnak, s valamikor ott ballagtak a házunk előtt. Egymás után jönnek elém, egyiknek kasza van a vállán, a másiknak fejsze, zsákot emelnek, kenyeret szegnek, ásás, kapálás közben meg- megállnak egy pillanatra, talán, hogy még egyszer jól megnézhessem őket. Mióta megtaláltam a fát és a faragókést, több mint kétszáz szobrot csináltam; ha mind itt lenne (körülbelül száz van itthon), nem férne el a szobában. Mert adtam ennek is, annak is. Jó barátoknak, rokonoknak, hogy legyen miről megemlegessenek, ha nác nem leszek. Most, látja, nyugodtabb vagy*, mert tudom, hogy amivel foglalkozom, ami a kezemből kikerül, az másokat is érdekel, és néhány embernek örömet okoz. Örülök, hogy tetszenek a szobraim, hogy a kiállítások nézői elismerő sorokat írtak az emlékkönyvekbe, örülök, hogy a herényiek közül is sokan értékelik ezt a munkát. (Az iskolások is eljöttek egyszer a tanárnővel, hogy megnézzék a faragásaimat) Most már könnyebb elviselni ezt a rozoga porhüvelyt, bárcsak bírná még egy ideig!” Amikor befejezte a szobrot — beszélgető parasztembereket formált meg —, elpakolta a maga készítette borotvakéseket, és kiment az udvarra. Friss levegőt akart szívni a nagy munka után. Még a fülében íoszladozott az előbbi beszélgetés. Apja, aki a világ térkéjJét is ismerte, és hajón jött haza a hadifogságból, az első világháborúról mesélt. A szomszéd keresztapa, aki idősebb volt a pajiánál, de szintén frontharcos valamikor, sűrűn bólogatott az idegen hangzású helységnevek hallatán. A Balaton felől kemény szél fújt Szabó János kedvetlenül nézte a bágyadt virágágyások között kergetőző leveleket. Valamikor az ősz volt a legkedvesebb évszaka. Talán azért, mert jó érzés volt tudni, hogy a nyár izzadságos hónapjaiban megkereste a télire valót. Meg azért is, mert szerette a szüretet és a bort. Mióta megrokkant, az ősz szorongásokat ébreszt benne. Tudja, hogy napról napra több időt kell most már a házban töltenie, s hamarosan végképp beszorul a kuckójába. Bement a házba, s odabent kőréje sereglettek a szobrai. Megrendültén állt, valamit mondani akart az őszi szélről, de nem jött ki hang a torkán. Sok szép faragott bot volt a szobában. Csak amelyikre támaszkodott, miközben a munkáit nézte, az volt sima, dísztelen. Szapudi András
