Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
Bencze József Anyám dala Megbabonázott a jókedv, akaratlan dalra gyúltam. Édes volt a mámoros est énekelt a hold is holtan. Csillogó szemem ojtotta leikébe a nóta-csírát, sápadt hangjának skáláján idézte a lakodalmát. Mert lakodalomkor dalolt még szerelemtől égve, de ez a kedv vak, homályos hiszen most már hatvan éve. Simái Mihály Holdsehol valahol mesgze holdsehol zivatar labdarózsa hull toronylanak toronyvivők hamuszín labdarózsa hull koromgyász labdarózsa hull jónek kilenc loronyvivők valahol'messze holdsehol egyet ha lépnek kondulás kettőt ha lépnek gyászmise ha hármat — mennybe rebbenek anyám hologram-méhibe BényeiJózsef Megvénült Máriák Kapuk elé kiülnek az esték s olyan árvák mint karácsonyi képen jászol előtt az állat Párázik aranyleves kerek kalács p iroslik de nem eszi meg senki setét penészbe dermed Vasárnap a reménység ágaskodik és fénylik bár estére rácsukódik a dohos pinceajtó A kaput nem nyitották levest se kanalaztak az öregasszony árván feketén áll a szélben Kendője ága villa tíz ujja vasgereblye Megvénült Máriácska egyetlen fia sincs már Új könyvekről Hernádi művei Hernádi Gyula két sikeres kisregényét adja kézbe a Magvető könyvkiadó — az e kötettel induló Hernádi Gyula művei sorozatban. A péntek lépcsőin 1959-ben jelent meg először, és azóta sem. Az akkori kritika heves elutasítással fogadta. Több mint húsz évvel első megjelenése utón újra olvasva egy pillanatra sem érzi az olvasó. hogy megkopott volna, problémafölvetése ma is időszerű és művészileg is épp oly friss, mint annak idején. A regény alapvető kérdése a szabadság. Annak van-e igaza, aki szerint „elhiheti, hogy szabad, ha nagyon akarja” vagy t annak, aki azt vallja: „az ember akarhatja, hogy szabad legyen?”... A folyosók című kisregény a hatvanas évek pezsgésnek indult szellemi életében keletkezett. Ebben az egyéni és közösségi lét alapvető kérdéseire keres választ az író. összeegyeztethető — és hogyan — közösségi cselekvés meg egyéni lelkiismeret, lehet-e az ember egyszerre szabad és elkötelezett, változtatható-e egy begyakorolt magatartás- modell, és ha igen, miként... Vidor Miklós Könnycsepp kisasszony K éső délután történt a villamosban, abban az órában, mikor az utcai lámpák sora föllobban, végig a folyóparton. Néhány utas lézengett a kocsiban. János kényélmesen leülhetett volna, de szívesebben maradt a szellős peronon. Társaságból jött, most hazafelé vitette magát, nem sürgette az idő. Kifelé bámult a jól ismert városképre: a hidak, az idényenként színt váltó gesztenyesor ... Itt volt diák, itt nőtt fel. Ahogy arca egy pillanatra befelé fordult, a szembeeső, szimpla ülésen vette észre a rokonszenves, fiatal nőt. Fiúsra vágott frizura, metszett arc, intellektuális alkat, nem túlságosan uralkodnak el rajta a női jegyek. Le nem vette szemét az ablakról; fejtartása merev, minden vonása feszült egyensúlyban, a szeme párás csupán. Először azt hitte, a visszafojtott ásítástól. Agyomdol- gozta magát a könyvtárban, a laboratóriumban vagy az inspekción. Mulatnia kellett rajta, hogy rögtön hátteret kerekít, mindennapokat álmodik egy véletlenül előkerülő archoz. A nő kezét elrejtette a retikül, felső ujjpercei bújtak csak ki fölötte. Kíváncsi lett volna, visel-e karikagyűrűt, aztán a következő pillanatban már el is röstellte magát a felszínes férfitájékozódásért. Akkor pillantotta meg, hogy a nő egyenes orrán legördül egy páros könnycsepp. Szabályos orra volt — ez az arc úgy viszonylott a nő eleven önmagához, mint egy pontos, de jellegtelen fénykép. Akár szép is lehet, ha egy pillanatra föl- ragyogtatja. De most küszködve őrzi az unatkozó utas látszatát. Ajka összepréselve alig-alig rezdül az erőfeszítéstől, szeme alatt pedig fényes ösvényt vájtak a köny- nyek. Mozdulatlan arccal kifelé fordul, mintha roppantul érdekelné az utca, és fnintha szüntelen esőben bámulná, az egész összefolyik előtte. Könnyek esője mossa ezeket a házakat, egy-egy alakot, amint elvillan a kis tér bejáratában, vagy a part menti sétány rácsa mellett. Néz és nem lát. Odakinn történik valami, amiből ő végképp kimarad. Föl sem tűnik neki, hogy valaki figyeli. Töprengett, ki lehet ez á nő. Évei szerint valahol a huszonöt és harminckettő közötti laza skálán bárhol; egy nőnek nincsen kora, csak biológiai állapota. És most épp rajtakapta életének szabályszegő epizódján. Illetéktelenül belesett egy kulcslyukon. János beharapta ajkát, mintha egy bonyolult számításon kellene eligazodnia, s rájönne, hogy hiányzik belőle a rátermettség. Vitatkozott önmagával. Nem, ez nem az a fajta, aki vadidegenek előtt sírva fakad. Egy megállóval a férfié előtt lépett ki a kocsi belsejéből, természetellenesen elfordított arccal, kesztyűs balkeze átfutott szemén, mintha beleröpült volna valami. És most sem törődik a körülötte levő világgal. Nem figyeli, s azt hiszi, ezzel el- bújhatik élőié. D e meg kell bűnhődnie: alighogy a villamos lefékezett, már lép is le, sietősen, mint aki túl akar esni a céltalan utazáson — s cipősárka beléakad a rácsos lépcsőbe. Ha nem veszi észre a kinn ácsorgó nyúlánk férfi, menthetetlenül előrevágódik. Jánosnak még épp sikerült ntánakap- nia. Megfogta könyökét, míg egyensúlyát vissza nem szerzi, aztán ő is leszállt vele. — Köszönöm — suttogta a nő. Szaporán pillogott, hogy elrejtse zavaros szemét. A férfi csaknem szigorúan meredt rá: — Szedje össze magát! Semmi értelme ... Ott álltak a megálló járdacsíkján, mindketten kissé rostéilkedőn és tanácstalanul’ hiszen egyikük sem tervezte el, ami történt. — Ne haragudjon ..; — szólalt meg végre a nő, s már nem tudott hová nézni. — De igenis haragszom. Haragszom, ha felnőtt ember sír. Pláne nyilvánosan. — Megint beharapta alsó ajkát, aztán folytatta: — Senkinek semmi köze hozzá, hogy maga szerencsétlen, vagy becsapták, vagy mit tudom én... Titkolja el. Magánügy. Mire számit? Részvétre? — A sírás a gyerekkor előjoga, mikor még elérhetünk vele valamit: új mackót a szétnyúzott helyett, engedélyt a cirkuszba menésre. Akkor még csupa olyasmiért szokás sími, ami emberi erővel nagyjából jó- vátehető. De később... — sóhajtott legyintve: — Rossz beidegzés, ostoba motorizmus. És kínos helyzetet teremt. Lelkifurdalást próbál kelteni ott, ahol esetleg nincs is lelkiismeret. Vagy éppen túlteng, akkor meg ... Eh! Sírni magányosan kell, elbújva, bezárkózva — állítólag megkönnyebbít. De villamoson! — Hirtelen meghitt hangra váltott. — A női könnyek a terror szaloneszközei ... ne nyúljon ilyen nemtelen eszközökhöz, úgysem hiszik el magáról, hogy védtelen ... A fiatal nő megállt egy tömzsi kikötőcölöpnél, s végre magára ébredőn, meglepetten rábámult: — De hát... Kicsoda maga egyáltalán?... És... — Olyan mindegy. Én sem kérdeztem, hogy maga kicsoda. Nem is érdekel. — Hátrasimította haját, fújt egyek — No, jobban van, Könnycsepp kisasszony? A fölpuhult arc álmél- kodó volt, de a szeme már teljesen száraz. Egy ideje komolyan fürkészte a férfi keményen kirajzolt vonásait. Aztán végre megszólalt: — Azért magét sem vetheti föl a boldogság. János furcsán, torokból nevetett: — De nem is sírok. — Sebesen kezet nyújtott. — No, minden jót! — Köszönöm. És magának is. Egyszerre fordultak meg. S vitték a másik előtt, isme- meretlen sorsukat. Múzeummá vált matyó múlt Aki napjainkban Mezőkövesden jár, talán kétkedéssel fogadja Bálint György 1936. május 7-én megjelent Varrottam és nyomor című cikkét. így írt Bálint György: „Mezőkövesd évek óta az ország legszebb idegenforgalmi kirakata. A nagy idegenforgalmi szezon idején naponta robognak az auto- carolc e szép és színes matyófaluba, hogy az idegenek igazi magyar parasztokat láthassanak, igazi nemzeti viseletben. Idegenvezetők több nyelven magyarázzák a turisták előtt a falu szépségéit. A matyók ott állnak ünnepi viseletűkben, s az idegenvezetők büszkén mutatnak rájuk:: íme, a matyók, voici les matyó, these are the matyos! A matyók pedig hallgatagon álldogálnak gyönyörű varrot- tasaikban. Ennyit lát az idegen. Ez van a kirakatban ... A festői matyó hímzések azonban elcsigázott, rosszul táplált, beteg testeket takarnak. 13 820 nincstelen, filléres keresetek, 60 százalékos munkabér- csökkenés, tüdő- vész, trachoma, életképtelen gyerekek — ime a matyók, uraim és hölgyeim, íme a «magyar falvak királynője«! A matyó paraszt vasárnap világraszóló látványosság, hétköznap nincstelen kínlódó zsellér. Meg kell menteni Mezőkövesdet, rendet és jólelet kell teremteni sürgősen a tarka kirakat mögött, mert különben az egész Mezőkövesd nem lesz egyéb, mint borzalmas, kegyetlen hazugság.” Ma már szükségtelen bizonygatni, mennyire igaz volt Bálint Györgynek negyvenöt évvel ezelőtt, és azt sem kell erősítgetni, hogy Mezőkövesd élete mennyire megváltozott. Ami Bálint Györgyöt fölháborította, ma már a múlté, de memen tóként, gondos múzeumi keretben és tálalásban ott található még a matyó városban. Mezőkövesden a megyei múzeumi szervezet keretében működő Matyó Múzeum mellett a nem kevésbé híres Kis Jankó Bori Emlékmúzeum. és ez év június 26-tól két matyó tájház is őrzi és ismerteti a múltat az utókorral. Az ötvenes évek derekán elhunyt matyó népművész, a nagyhírű hímzőasszony, Kis Jankó Bori mezőkövesdi háza, a róla elnevezett utcában immár több mint két évtizede emlékmúzeum. A Matyó Háziipari Szövetkezethez tartozó emlékidéző ház berendezése. * a ház külseje is igen markánsan idézi meg a matyó múltat és Kis Jankó’ Bori művészetét. Természetesen megtalálhatók az emlékmúzeumban a Kis Jankó Bori rajzolta hímzésminták, a hímzések, a nagyhírű népművész életére, munkásságára utaló relikviák. A házat már a népművész életében is látogatták a világ minden tájáról, erről tanúskodnak a harmincas évektől vezetett emlékkönyv bejegyzései is. Feltétlenül érdemes felkeresni, megtekinteni. A legősibb matyó utcák egyikében áll ez az emlékmúzeum, s nem messze tőle, a 21-es számú házban meg a szomszédos Mogyoróköz 4. szám alatt nyilt meg a Borsod megyei Múzeumi Igazgatósághoz tartozó két tájház. Mindkettőben Gari Margit, az izes-szíves, nagy néprajzi fölkészültségú asszony a kalauzunk. Gari Margit néni a húszas évektől áll Csendélet 5 állatból. El Kazovszktj alkotás*. (A fiatat képzőművésze* alkotásai sorozatból.) Todor Danaiiov Á veszélyes ember Az igazgató kiküldte a titkárnőjét, hogy ellenőrizze: Ivanov, az újonnan kinevezett osztályvezető a szobájában tartózkodik-e. — Ott van — felelte a visszatérő titkárnő. — Mit csinál? — ír valamit. — Hm ... — rázta meg aggodalmasan a főnök a fejét. Miután egyedül maradt, fölkelt Íróasztalától, és idegesen föl-alá járkált a szobájában. „Nem lehet tiszta dolog, amit ez az ember csinál! — járkált a szőnyegen az igazgató, és riasztó gondolatok marcangolták. — Már a neve is — Ivanov — gyanúsnak látszott nekem, ahogy végigolvastam a kinevezéséről szóló utasítást... De amikor megkérdeztem, hogy nincs-e valami kapcsolat — esetleg rokonság — közte és lvanov vezérigazgató közt, azt felelte, hogy nincs. De hát honnan 1tudjam, igazat mondott-e?!? ... Igaz’ annyi lvanov van nálunk, hogy Dunát lehetne re- keszteni velük, de azért itt valami gyanús. A harmadik hónapja figyelem már. És a viselkedése egyre gya- núsabb! Ne-em barátocskám! Mi öreg rókák vagyunk, ilyen kitolás nálunk nem megy. Oho-hó! Petko bátyád látott már nálad különbeket is. Húszfelé is szolgáltam már. És mindig vezető beosztásban! Hogy hol nem dolgoztam már? Izzadtam a kulturális és a gazdasági harc frontján. De ilyen csodát még nem láttam... Érdekes! Föntről helyezték ide nekem. Ivanovnak hívják! Hát nekem már az első pillanattól kezdve azt súgja valami, hogy ez az ember nem véletlenül került ide. Hát ezért figyelem immár három hónapja. Semmi kétség! Ideküldték, hogy jélreáűítsanak ... Idelopják a lábam alá a banánhéjat, és ö majd beleül a helyembe ... Hogy az ördögbe is magyarázhatnám másképp a viselkedését? Három hónapja nem hagyja el munkaidő alatt a szobáját. Ez senkire sem hasonlít. Láttunk mi már törtető hivatalnokot, de ez a semmirekellő túlmegy minden határon. De még mennyire! Még sohasem sikerült munka nélkül találnom. Légy poty- tyant a levesembe. Még csak inni sem láttam a barátaival . .. Lehet, hogy ebben a három hónapban elvakított itt a hivatalban? Az egyik — föl, a másik — le. Ügy görnyed az íróasztala fölött, akár egy szentéletű remete... Nem! Minden világos. Ez egy veszélyes ember. Az első adódó alkalommal meg kell szabadulnom tőle . .. Migray Emöd fordítása. A matyó múltról mindent tudó Gari Margit néni, a két új matyó tájház kezelője. kapcsolatban a néprajzzal, már apjához jártak a magyar népélet kutatói, több mint tíz évig a Kis Jgnkó Bori Emlékmúzeum gondnoka volt, a Matyó Háziipari Szövetkezettől ment nyugdíjba, s most a tájházakat kezeli nagy szakértelemmel és ügyszeretettel. A Mogyoróköz 4. szám alatti ház a rr^últ szazad második felében épült. Vályogfalú, nádtetős. A szegényparasztok jellegzetes háromosztagú háza, most látható berendezése a századunk elejének lakásbelsejét érzékelteti. A „házban”, azaz az utcai helyiségben századvégi festett bútorok, „piros pipi karton” ágynemű, az időszak divatjának megfelelően, a falakon tányérok, szentképek, fotók, a pitvarban és a konyhában egyszerűbb fazekasmunkák, a konyhalócán kis almárium. A kamrában a menyecske ágya, ládája, háztartási eszközök, meg az éppen nem használt ruhadarabok. Ugyancsak a múlt századból való a másik ház, a Kis Jankó Bori utca 21. szám alatti, amelyet 1899- ben alakítottak át istállóból lakóházzá, majd szabadkéményét az ötvenes években lebontották. Berendezése már az 1920-as évek lakásbelsőjét, divatját és szegenypa- raszti tárgyi környezetét tárja a látogató elé. A búbos kemence helyett itt már beépített rakott tűzhely van, a bútorzat már nem parasztosan festett, a láda helyett komódot találunk, az ágynemű is fehér, a cserépedények mellett már megjelentek a ‘"gyári termékek — vasfazekak, bádogvödrök —, általában a tárgyak már a húszas éveknek felelnek meg. Mindkét ház udvarán konyhakerti vetemények és kis- kerli virágok idézik a régi matyó környezetet... Alig pár lépés a városias főútvonaltól ez a múltat idéző néhány ház. Mezőkövesden rpúzeumi látvánnyá lett a matyó múlt. De emlékezni kell rá, és nemcsak a néprajzkutatóknak. Ezt szolgálják a Matyó Múzeum mellett az új tájházak is. B. M. (Durkó Gábor rajza)
