Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
N agrap* * Hintaszékben tartott, de nem olva- ult, kezében újságot sott, tekintete papírt szorító ojjain pihent. A körmei erősen szarusodta'k, a bőre száraz volt, kráterszerű pórusairól fölidéződött benne a tavasszal szántott határ, amikor a göröngyök, mivel nem szíttá őket szét a fagy, kemények, mint a szikla. Nem eszébe jutott ez, hanem szinte a szemébe ötlött a szántás, mert hamarabb tűnt föl előtte valaminék a képe, mint a neve vagy ezzel kapcsolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca. ----s zemére líffenő szemhéja nem sejtette azt a mérhe- Gulűy IstVÓfl tétlen .»erősséget, komótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kisvárosban oly igen jól ismerték. Az, hogy most ült, ellene szólt való-— — di tulajdonságainak. Összeráncolt homárrá jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek voltak vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki, mondta. Ez rávaüott. A természetére. A jellemére. Megtartotta hát a kakast évekig, s addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. Megzörrent kezében az újság. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki; léptek koppanása sem hallatszott. CSÖND lókkal, élesen nézte az ujjait; azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mér- geskígyó vagy katonának vinnék különben) könnyen lecsapná bármelyik ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett: sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájának nem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisznót; az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tárgyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szedette, pedig voltak olykor neki; egy időben a szemétbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, s nem engedte kimosni. Később meg nem fésül- ködött... A z emberek rendszerint szeretnek a szokásaikról fecsegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha Voltak is ideig-óráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, s nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimu- tyinak mutatkozott; mindenesetre inkább csak őrjítően akkurátus volt, sem mint az ábrázatának megfelelően hideg eszű, orbáncos kedélyű. A városban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy a háborúból — akkor sokan összeismerkednek —, vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől. nékik még a gatyájukba is belenéztek, mondván: a nyomorék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagy természetű férfiak közismertek voltak, ugyanígy a rabbiátus természetűek (akik verték az asz- szonyaikat) és a duhajok is. 'agyapának jószerével nem is volt története; ha netén ó került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy ötven évvel ezelőtt? — egy verekedös kakasa, aki ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, s ki akarta verni az érkező szemet. belevágta a csőrét a hátába, íejebúbjaba. N agyapa husángot tá-. masztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhessék magukat a kakastól... Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait lopakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapának, vágja le, egye meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó leves lenne belőle. De ő addig-addig tanakodott — levágja, ne vágja le? —, mig o A fia otthon volt, de nem az öreg házban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. zvegyemberként szokott rá az újságra — amikor, bár tudott yolna dolgozni, fölhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás ... Naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva, és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt vagy annyi sem. Legföljebb egy délután és egy délelőtt; rendjén is volt ez így, hiszen a gondolatok meggyötrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal — mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlenedik — fölösleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta fölismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot is azért szerette, mert nem kiabált: olvass el! Egy újságban nincs semmi izgágaság, semmi ellen nem tiltakozik, semmit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvassa az ember. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt. Sok disznót meghízlalt életében, sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a románokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi sölt esirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek? Hiszen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva. Öt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Le- ■ 1 —— hetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életében azt a tengersok sertést, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatők? ____________Azért vált termé■ " szetévé a rá- érősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szinte mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel foglalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának vagy elszórakoztathatta volna az unokáját. Arról a kakasról meg elfeledkezett. Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben átjött a fia, menjen át hozzájuk, mert az asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszogott a másik házba, a nagyházba, a fiáéba és főleg levesevés közben magában némán, jóleső- en kuncogott. Csak a szeme nevetett, és nem is gondolt semmire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlása okozott benne, melegítette a bansejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt. Néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visszaszólt: „Jó hát! Miért lenne hideg?!” vagy „Puha hát! Gondolta, hogy szárazát adunk?!” V isszacsoszogva az öreg házba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebédelt. A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is ki bámult: nézett, mégsem nézett; látott, mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Tor mai László Jövőm titkai Nézem a televízióban Czei- zel Emire új sorozatát, hogy hová, merre tart az emberiség; mi várható a jövőben, milyen lesz a szép új világ, és mik lesznek a családtervezés gondjai. Olvasom az újságban, hofay három amerikai újságíró föltette a kérdést a világ ismert tudósainak; mi várható a földön es a világűrben a következő fél évszázadban? A válaszok szerint általánossá válnak a robotok. 1993—2030 között megtalálják. a fogak megvédésének módját, 2002-re gyógyíthatóvá válik mindenfajta rákbetegség, ?030-ra az átlag életkor 130 évre nő, a család megszűnik és az emberek fokozatosan elvesztik szexuális érdeklődésüket. Hát ez szép! Fekszem otthon az ágyban 2030-ban, mint 83 éves fiatalember. Enyhe mennydörgés, apró gömbvillám, a hejön a szobába a robot. Robot; — Jó reggelt, fiatalúr! Hogy vagyunk ma reggel? Én: — Köszönöm, megteszi. Kéretem a páncélszekrényből a fogaimat! Robot'; — Este levittem őket az atombunkerba, ott nagyobb biztonságban vannak. Én:' — Jól van, Robi; akkor hozza ide a lombikot! Robot: — Minek> ha szabadna kérdeznem? Én: — Meg akarom nézni. hogy fejlődik a fiam. Robot: — Máris hozom ... Én: — De hiszen ez a bébi fogyatékos! Négy füle van, és csak hetven kiló! Robot (magában): — Mit akar egy nyolcvanhárom éves ember? Én: — Mit adott neki enni? Robot: — Mésznitrogént, péti sót és orgafoszfátot. Az én gyerekeim is azt eszik. Én: — A feleségem tudja? (Czinder Antal rajza) Simon Ottó Ti ott a végeken Simon Józsefnek, a szentgyörgyi krónikásnak Ti ott a végeken hol széles mezők illatoznak visszaköltöző madaraknak a szomjas széleken hamar lángok parázsba rogynak hol a búvá patak zsoltárt csörgedez forrásért a fölzuhogó áramlásért amelyből fölfakad föld sötét méhe ragyogásért ott tagoló ütem bujdosott regösök szavába űzött vaddá vált otthonába de leikéhez hűen visszatér-e költők tollába? Ti ott a végeken kik szerte tündökléssel vagytok s bujdosót jó f üllel hallgattok halljátok tereken időn át ti nem hallgathattok! Akkor virágzott a hárs Borsányi Kati soha nem bújt el a munka elől. Most már ha akarna sem bújhatna el, mert — csaknem egy éve — a család minden gondja a nyakába szakadt. Tavaly május végén — sohasem felejti el —egy pénteki napon estefelé a férje megetette a nyulakat, végigballagott a kerten, majd — éppen úgy, mint máskor — a konyhában leült az asztalhoz: megitta vacsora előtt szokásos két pohár borát, az asztalra borult... Az orvos azt mondta, hogy infarktus. Nemsokára egy éve lesz. Lassan a gyászt is levethetné; de ezernyi élő szállal kötődik múltjához. Egy hónappal harminckettedik születésnapja előtt halt meg a férje. Egyidősek voltak. Milyen furcsa: „voltak” ... A temetésre nem emlékezik pontosan: régi emlékeinek sodrása elmosta a szertartás részleteit. Arra azért emlékezik, hogy a kisebbik lánya fölszisszent: „Anyu, ne ...” Mert erősen szorította a kezét. A nagyobbik — tizenkét éves volt akkor — hozzábújt, és remegett. Közvetlenül a temetés után — még a temetőben — sokan szorongatták a kezét: „Őszinte részvétünk...” A téeszelnök meg a tanácselnök valami olyant mondott, hogy „Nem felejtjük el. . . a szocialista társadalmi rendszer majd ...” Fél éve már, hogy befizette a szövetkezet pénztárába a három méter tűzifa árát, azóta is azt mondják, hogy majd megkapja a fát, várjon csak türelemmel. Nem kéri számon a sír mellett mondott ígéretet, hiszen azóta több temetésen is részt vehettek azok a vezetők ... Még az a szerencse, hogy tegnap estefelé a boltban találkozott az erdésszel, János bácsival; ő is ígérte a fát, és arra kérte, hogy holnap — vasárnap — délelőtt menjen ki hozzá, a felesége is szeretne vele beszélni. I Az erdészház majdnem három kilomé- _____ térré van a falutól. B orsányi Kati még korom sötétben sem tévedne egy lépést sem. Tudta, hogy az erdészt ilyenkor abban a szobában találja, amelyik egyben nappali is, iroda is. Néhány rövid kocogás után benyitott: — Jó napot, János bátyám! — Neked is, Kati — mondja az erdész az íróasztal mögül; mintha már várta volna. — Jolán néni? — Misén. — A templomban?! — Ott tartják a misét. — Tízévenként egyszer ha elment... — Most elment. — Tegnap találkoztunk, János bátyám. — Csak köszöntünk egymásnak. — Azt is mondta, hogy van eladó fája. — Mondtam. — Három méter kellene. A téesznél már fél éve befizettem. de... — Azért még leülhetsz. — Sietek, János bátyám; egyedül hagytam a gyerekeket. Az igaz, hogy tudnak már főzni, azért mégis más az a húsleves, amit én főzök. — Más, Biztos, hogy más. — Három méter kellene, János bátyám. — Tizet kapsz. — Nincs annyi pénzem. — Nem is kell a pénzed. — Hanem? — Légy az enyém. Légy az enyém... Légy az enyém, Kati...! Apró erdei neszek... Az illatzuhatag ömlött, egyre csak ömlött... Magával sodorta Katit a széles áradás___ És most.,. ? N em tud szavakkal válaszolni, csak a fejével int: nem, nem, nem. Robot: — Az úr fi felesége jelenleg egy családtervezési ankéton vesz részt. Én: — Hol? Robot: — A szomszéd úr ágyában. Én: — Jaj nekem! Robot: — Egyébként, szabadna kérdeznem, hogy mi a mai programja? En: — Délelőtt elvégzem az általános iskola első osztályát. Robot: — És délután? Én: — Akkor a másodikat. Muszáj haladnom a korral.., Kérem a tablettáimat! Robot: — Melyiket? Az okosság-tablettát vagy a boldogság-tablettát? Én: — Ilyenkor reggel csak okos akarok lenni. Robot: — Ne vigye túlzásba, fiatalúr! Tegnap tíz okosság-tablettát vett be, és felhívta telefonon a minisztertanácsot, hogy mit tegyenek. Én; — Jó, akkor ma a két osztály közötti szünetben lóversenyre megyek. Robot: — A lóverseny huszonnyolc éve megszűnt, uram! Próbálkozzon inkább az űrhajófogadással! Az amerikaiak egy nagy űrhajósderbit rendeznek a Satur- nus és az Androméda-köd között. De mi legyen a vacsora? Én: — Lecsó. Robot: — A lecsó harminchárom éve megszűnt, uram. Én: — Alga becsina Ittál ne kísérletezzem nincs hozzá gusztusom! Robot: — Mindjárt behozok valamit, amihez gusztusa lesz a fiatalúrnak ... En: — Mi ez?! Robot: — Egy szép, fiatal, meztelen nő! Én: — Azonnal vigye innen, én már tizenöt éve elvesztettem a szexuális érdeklődésemet! Hát ennyi. Boldog vagyok. Akkor. 2030-ban nagyon szép világ lesz! Az a szerencse, hogy talán meg se érem. Az erdész, mintha lassított filmen mozogna, leveszi a falról a puskát, a megtört csőbe két patront csúsztat. Egy fémes kattanás. Borsányi Kati testén átvillan a fájdalom: csak ennyi lenne az élet? Egy fémes kattanás? A gyerekek... Néhány évvel ezelőtt múlt harminc éves ... Most kellene kiro- • hanni a szobából! Rohanni?! Gyökeret eresztett lábakkal hogyan lehet rohanni ?! Akarásból ! Csak pár lépés ... Legalább az öreg hársig ... Élni akarok! Istenem, élek— Percek alatt — amióta az öreg hársfát öleli görcsösen — éveket öregedett Borsányi Kati. Ölelésében nincs erő, inkább ragaszkodás valamihez, valakihez — egy élő másikhoz... Hatalmas dörrenés tonnányi súlya zuhan a csöndbe. Kati testén végiggyöngyözik a félelem. Hát mégis? Ennyi az élet... Egy parányi vérrög. egy dörrenés ... Elengedi az öreg hárs durva kérgét, és végigsimítja testét: keresi a halálos sebet. Csodálkozását görcsös nevetésben oldja a fölismerés: a hárs vastag törzse még az ágyúgolyótól is megvédte volna, hiszen majdnem kétméteres vastagságával közötte és az erdészház között áll.. . Szapora lépései ballagássá szelídülnek. Már látja az út menti virágokat, élvezettel falja az erdő ismerős hűvösségét; szél törte száraz ágakat szed össze... A kertek alján megy haza, mert szégyenli az ölnyi száraz ágat: most mennek haza a miséről. A Hidegoldal végén Jolán néni — az erdész feleségé — megrogy- gyant háta magára veszi a keskeny erdei út nehéz árnyékát. Lányai a konyha lépcsőjén ülnek. Jutka — az idősebbik — a jobb „helyzetfelismerő” : — De jó, hogy jössz, anyu! Már az utolsó darab fát is eltüzeltük, de az ebéd még nem kész ... Borsányi Kati estefelé — a férje mindig ilyenkor jött meg a munkából — megetette a nyulakat, végigballagott a kerten, s megnézte: menynyit erősödtek a palánták. Bosszankodásából — a telhetetlen paradicsomot megint öntözni kell — a mindent tudó szomszedasz- szony mozdítja ki; — Hallottad, Kati? — Mit? — Hát azt, hogy délelőtt, úgy tizenegy óra körül az erdész agyonlőtte magát. Azt mondják, hogy puskájából egyidöben szaladt ki mindkét ao! vő . .. Falusi József SOMOGYI NÉPLAP m