Somogyi Néplap, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
Szepesi Attila Van Gogh: Pacsirta pacsirta függ > rebbenő madár a levegőben a búzatáblák fölött felhők magasában száz éve süllyed-emelkedik egyhelyben fújja sugárzó énekét Orfeusz madara nem mozdul és maga a mozgás dombok átváltozása a hullámló vetések és a szél irama évszakok örvénylése virágoké egyetlen pendülő fonálon tartja a tájat napsugárban fürdik dalol mert súlytalan lobogtatja szárnyát eg-föld között Szikszói Károly Július Ered a hó, ide hutUk lábam elé, havazok — július van, izzó nyárban érzem, lassan meghalok. Erdő hátán vérben a nap, madarakon térdepel, néha elejt egy-egy cseppet és táncra kéri a fejem. Első kötetes írók, költők A magyar könyvkiadóknál nyitva áll az ajtó minden tehetséges fiatal alkotó előtt — ezt bizonyítják az elsőkötetes írók, költők idei könyvei. A Magvető „új termés” sorozatában már megjelent Tar Sándornak A 8714-es személy című novel- laskötete, amelyben a szerző szociográfiai hitellel jeleníti meg az ingázó munkások életét. Szeder Katalin első önálló verses könyve Padló és önérzet címmel látott napvilágot. Az év második felében a sorozat további két kötettel gyarapodik: Sarusi Mihály A csabai Szajnán című novelláskönyvében kisvárosi életművészek, kisstílű szerencselovagok, ügyeskedők, Körös-parti világmegváltó filozófusok és feltalálók elevenednek meg, s A legjobb helyek fortélyai címmel adják közre Mózes Lajos első novelláskötetét. Az 19445-ban született alkotó írásait 1975 óta közlik különböző irodalmi folyóiratok. Ugyancsak elhagyta már a nyomdát az Alapítólevél című verskötet, amelynek írója Zelei Miklós. Körmendi Lajos — Szolnokon élő ifjú költő — Barbaricum című, a tervek szerint szeptemberben megjelenő első könyvében helyt kaptak azok a versek is, amelyekben szűkebb pátriája, a Kunság életének, tájainak megörökítésére vállalkozott. A Szépirodalmi Könyvkiadónál gondozták Antal Barnabásnak Az elsüllyedt katedrális című kötetét és Osztottaán Béla versgyűjteményét, a Halak a fekete citerában címmel. Legendák földje: Kaukázus. A kultúra egyik bölcsője, bibliai táj. Örök hó-fed te csúcsok., ember nélküli kopár hegyek közt termékeny völgyek... Ember alkotta világ... Művelt táj: szőlő- táblák, teaültetvények, mogyoró és fügefaligetek, hegyi legelőkön legelésző nyájak — a dombokon ősrégi erődök, székesegyházak, kolostorok. Sok évezredes kultúrák folytatói a mai kaukázusi szovjebKÓztársaságok. És nemcsak a természettel kellett az alkotó embernek vívnia, hanem a hódító seregekkel is. Európa és Ázsia kapujában lévén, a Kaukázus a hódító seregek állandó felvonulási terepe volt; dúl- tak-pusztítottak itt arabok, tatárok, perzsák, törökök ... Tbiliszit, Grúzia fővárosát például negyvenszel- taroltáik földig. És negyvenszer újjáépítették! Ma nagyabb és szebb, mint valaha. Az örök újrakezdés és a folytonosság példaképei lehetnék az itt élő népek. A kultúrát óvni, őrizni, nép- nek-nemzetnek megmaradni ez volt sok-sok évszázad történelmi programja Talán ezért is élnek máig elevenen a nemzeti hagyományok; a történelmi múlt és az ősök tisztelete, a legendás vendégbarátság a mindennapi élet része ma is. A nemzeti szokásokról persze a szállodákban lakó, vonaton és buszom rohanó turista csak felületes benyomásokat kap többnyire. Útikönyvekből, idegenvezetők ■tájékoztatásából értesül vagy számból irmok jelképezik számára, mint például a Tbiliszi fölött emelkedő hatalma« bronzszobor, „a grúz anya”. Egyik kezében kardot tart — az ellenség fogadására, a hősi múltra emlékeztetvén —, a másik kezében serleget: borral fogadja a barátot, a hagyományos grúz vendégszeretetet jelképezve. A magyar turistacsoport «némára Gorában, az ismert grúz kisvárosban, e jelkép megtestesült — egy grúz család jóvoltából. Az éttermi vacsora után L obzsanidze Eteri Romanovna, és férje köszöntött bennünket, sasli- kot és pezsgőt szolgáltatott föl az egiész Ibusz-csoport- nak. A fiatalassaony elmondta, hogy ó szerette volna főzni a vendégváró ételt, de hát későn értesült lőttünkről, így csak a vendéglőben rendelhetett számunkra — ám nemzeti ételt, italt. Vendégszeretetük, figyelmességük egyéb jeleivel is Bókkon Gábor Az s-i temető Macskák vakon indulnak szél felé Mária hajában fönnakadnak a csillagok Eljöttem — mondja pléhkrisztus ég felé görbült arcán bíztató mosollyal Késő uram — válaszolnak a fák — késő, a feledés szögeit nem tudod legyőzni S az éjszaka gyolcsát visszatérítik; a repedt testre avarcsend vigyáz Tbiliszi — Besenyszög A szellemi munkás és az értelmiségi elhalmoztak bennünket. És másnap a városban végigkísértek bennünket, mintha tényleg az ő vendégeik lettünk volna. Meglepő és megható volt ez a vendégszeretet. Harminc embert, és ráadásul idegeneket vendégül látni"! Kérdéseimre Lobzsanidze F.1'"-' Romanovna igy válaszolt: — Számomra a magyarok nem idegenek; minden Magyarországról érkezőt rokonként fogadok. S elbeszélte az előzményeket. Édesapja, Roman Alelzszejevics Lobzsanidze, a szovjet hadsereg tisztje 1944-ben a Szolnok melletti Besenyszögön esett el. Sokáig nem tudtak róla semmit. 1944-ben tábori értesítés jött a családnak édesapjáról: ..Határainkon túl, ismeretlen helyen eltűnt”. És hosszú nyomozás után — harmincöt év múlva, a helyi katonát parancsnokság adatai alapján —, a Szolnok megyei Tanács segítségével tudták meg a bizonyosságot: édesapja hamvai a szolnoki szovjet katonai temetőben nyugszanak. 1979-ben a Szolnok megyei Tanács vendégeként Magyarországra jöttek, s egy grúz nyelvű emléktáblát helyeztek el a hősi emlékművön. Aztán kiderült édesapja halálának pontos helye is, és a Palotás! Állami Gazdaság Szovjet—Magyar Baráti Társasága emlékművet állíttatott azon a helyen, a KISZ-szervezet pedig vállalta az emlékmű gondozását. Fényképeket vesz elő az emlékműről, amelyet katonai tiszteletadással avattak föl 1980-ban. — Hát ezért tekintek minden Magyarországról érkezőt rokonnak — mondja. — Sohasem felejtjük el azt a fogadtatást, amiben a Szolnok megyei Tanács részesített minket. Magyarország mintha második hazánk lenne. — Milyen érzés 1 volt 35 év után megtudni a bizonyosságot ? — Anyám mindvégig bizakodott, hátha él apám valahol külföldön, és sok;t sírt. Nehéz elviselni a bizonytalanságot. A halál tényével megnyugodott: elsiratta apámat. Én kétéves sem voltam, mikor utoljára láttam; személyes emlékem nincs róla, én most találtam rá apámra. — Mi késztette önöket arra, hogy három év'tized ólán is folytatták a kutatást édesapja után? — Minden grúz családban erős az ősök tisztelete. Én ükapám sírját is számon tartom, gondozom. És hiszem, hogy az én síromat is gondozni fogják utódaim ne- gyedíziglen. Erős az a nép, amelyik emlékezik. Ősökre, történeiméire. Jövőt csak a múltra lehet építeni. Grúziának tehát biztos jövője van — hisszük és kívánjuk, a vendégbarátság viszonzásaként Szellemi munkás vagyok. A magam értelmezésében ez azt jelenti, hogy gondolataimmal igyekeztem nap nap után hozzájárulni társadalmunk jó irányú mozgásához. Ezt azért bocsátottam előre, hogy mindazok az érdek'ő- dók és egyben érdekeltek, akik e sorokat figyelmükre méltatják, a „kebelbéli” véleményeként olvassák és értsenek egyet e sorokkal. Vagy szálljanak szembe az elmondottakkal, ha hamisnak érzik a gondolatmenetét! Azzal kezdeném, hogy ez a rendszer a munkások és parasztok forradalmi rendszerének tartja magát, polgárainak igen jelentős része — ha ugyan nem a többsége — viszont gyermekéből értelmiségit szeretne nevelni. S folytatnám azEal, hogy a legcsekélyebb kísérletet sem tenném e fölemelkedési vágy meg-, netán letörésére. Ellenkezőleg: már csak azért is erősíteném, mert hiszen az évszázad vége felé közeledvén, fölmérhető közelségbe kerültek azok a termelési és szolgáltatási struktúrák, amelyekben a munkamegosztás határai nem az évszázados fizikai dolgozó — szellemi munkás választóvonal mentén fognak húzódni. Részben már ma sem ott húzódnak, s minél fejlettebb egy társadalom, annál kevésbé. Erkölcsi többletnek kell teljes értékűvé tenni a diplomát! De hogy ez mi lehet vagy minek kell lennie, azt hadd kísérlem meg ezúttal földrajzi értelemben távoli kiindulópontról megközelíteni. Foglalkozásomból következő kiváltságom volt aiz utóbbi esz tend őkiben, hogy rendszeresen megfordulhattam Indiában. Minthogy az ország politikai és gazdasági viszonyairól igyekeztem képet közvetíteni a magyar közvélemény befolyásolására, sok olyan, indiaival kerültem közelebbi viszonyba is, aki hazája értelmiségéhez tartozik. Hamar észrevettem, hogy ezek az emberek önmagukat szívesen mánősítik az elithez tartozónak. Amikor megkérdeztem, hogy X miért nem szellemi foglalkozásúnak vallja magát, Y pedig miért nem tulajdonos polgárnak vagy még egyszerűbben: tőkésnek — sokaiktól kaptam egybehangzó válását, ami nyilván épp ezért tipikus is, meg igaz is. Azt fejtegették. hogy a nemzeti függetlenségért NríAngval János Todor Dimov VEZETŐ ÁLLÁS Színhely: * pályaudvari resti. Az asztalnál két férfi ül: az egyik divatos öltönyt visel, a másikon kopott, régi ruha. Az egyik jóindulatú, magabiztos, a másik zavart, o szék szélén kuporog, és aggodalmasan pil lantgat az órájára. — Csak le ne késsem a vonatomat — dürmyögi —, az ember esetleg nem hallja meg, amikor a hangszóróban bejelentik. — Meghalljuk — válaszol a szomszédja. —Végső esetben taxin megyünk. — Taxin? — ijedezik a bizonytalan útitárs. — Hiszen az... — Sebaj, fizetem ... A bizonytalan útitárs tisztelettel pillant a szomszédjára. — Kiküldetésbe megy? — Kerületi tanácskozásra. — Valamelyik nagyüzem vezetője? — Mondhatjuk úgy is. — En mag sehogy sem tudok előrejutni... A munkám sem érdekes, és semmi mozgás sincs ... — Ide figyeljen — mosolyodik el a magabiztos utas —, ha akarja, magamhoz veszem. Emberekre van szükségem, de nem akármilyenekre: olyanokra, akik képesek vezetni... Hogy áll ezen a téren? — Hát én... úgyszólván mindig erről ábrándoztam, f hogy másokat vezessek... — Hát ez remek! A második fontos tulajdonság: hogy fegyelmet tartson. Hogy senki ne maradjon le, ne kallódjon el! Érti? — Ugyan, mit is beszél? Ha tudni akarja, én gyermekkorom óta a fegyelemről ábrándozom. Semmiféle lazaságot nem tűrök! — A fegyelem a legfontosabb. — Micsoda szerencse, hogy találkoztunk! Világéletemben ilyen főnőkről álmodtam: szigorú legyen, de igazságos! — Nahát, valósággal hízeleg. Ilyesmi nem szokás a mi kollektívánkban... Nos? A fizetés egészen tűrhető: ham 400 és 600 között... — Leva? — ugrik föl a bizonytalan utas. — Nem is sztotinka. De figyelmeztetem, sok a munka, nagy a nyáj ... — Hehe ... Milyen mulatságosan mondja: nyáj.., — Miért volna mulatságos. — Felőlem lehet nyáj is. Persze érthető; maga szigorú vezető, de ... — Semmi „ide”! A nyáj az nyáj. Hogy pontosabb legyek: juhnyáj. En pedig a fő számadójuhász. — De hát... Hiszen maga üzemvezető... — Ugyan miért ne volnánk mi üzem? Állattenyésztési nagyüzem ... Nos? Beáll hozzám juhásznak? A bizonytalan utas sértődötten fölállt, és szótlanul a kijárat felé indult. Gellert György fordítása vott hosszú küzdelemben magától értetődővé vált: mindazok, akik az élet különböző útjain eljutottak a műveltség bizonyos magaslataira, szinte automatikusan kerültek vezető szerepbe a függetlenségi mozgalomban. Gazdag brahmin családok sarjai csakúgy, nem ritkán a legdrágább, tehát oxfordi tanulmányok után, mint — mondjuk — érinthetetlen családból származó és a városi szakszervezeti mozgalomban előbb írni-olvasni, később Marxot olvasni is megtanuló emberek. Igaza' van annak, aki erre azt mondja, hogy speciális viszonyok különleges terméke ez az elitöntudat. Annak is igaza van, aki emlékeztet azokra a nyilván meglevő osztályhatárokra eme eliten, belül, amelyek a tulajdonviszonyok természetes következményei. Mégis hadd minősítsem toppant erkölcsi értéknek ezt az elittudatot, amely igazolását, • egyben azonban normatív szabályozóit is a műveltségből eredezteti. Körülbelül oly módon, mintha egy magyar kisvárosban a patikustól a pedagógusokon át az orvosokig és az agrárértelmiségig, továbbá a közigazgatás magasabb i kvalifikációjú funkcionáriusáig mindenki eleve úgy viselkedne, hogy magatartásának a mozgatórugói között mindig föllelhetők lennének a nemzet szolgálatának elemei. Ez a követelmény a mi társadalmunkban mindazokkal szemben, akik szellemi tevékenységből élnek, képtelenség. De nem volna-e itt az ideje kialakítani egy olyan légkört a legjobbak között, amelyre viszont az volna a jellemző, hogy értelmiséginek önmaguk soraiból csak azt tekintenék, aki a hétköznapok ügveihez is úgy közelítene, hogy magatartásából kitűnne: közügyét intéz, közszolgálatban van. Akkor is, ha őt magasabb jövedelemre törekvés nem kevésbé mozgatja, mint mándannyiunkat. Idestova számbeli fölényben lesz az iskolázottaknak az a része, amely a felszabadulás után született és vált szellemi munkássá. Róluk más alapos okunk van úgy gondolkodni, hogy ők voltaképp a munkások és parasztok küldöttei az emberi tudás magasabb szféráiban. Cáfolható-e, hogy ehhez a társadalmi státushoz valamivel különb és elkötelezettebb magatartási noinmáknak: kellene tartoz- niofc, mint amilyenekkel manapság az esetek túlnyomó többségében találkozunk? A kérdést sietek: kiegészíteni egy megjegyzéssel, nehogy bárki is úgy vélje: a vélt vagy tényleges anyagiasság elsődleges célpontú! Épp ellenkezőleg: az emberek többsége Csak bizonyos anyagi sikerek birtokában vállalkozik majd többre is. ‘ jobbra is, körülbelül azon az alapon, hogy nekem már sikerült, most már tehetek valamit a közért is. Amikor úgy vélem, hogy az értelmiséggé válás küszöbén a szellemi dolgozóiknak még csak a kisebbik része lépte át, akkor azt látom, ami az egvének és a szakmai közösségek atomizálódott állapota. A begubózás és a tudatos beszűkülés. A kisstílű kasztszellem, amely szerint a patikus több, mint az állatorvos, a mérnök inkább ember, mint a pedagógus. a köztisztviselő az „más” — és így tovább, a falu, a szűkebb szomszédság bevett szokásai szerint. Holott — és a legfőbb érv az egyes ember mentalitásának kötelező megváltoztatása mellett épp ez — nincs ma ebben a társadalomban olyan feladat. amelyre ne az lenne a jellemző, hogy interdiszciplináris. Magyarán: különböző szellemi szférák munkásainak együttes, egymásra támaszkodó, egymást kiegészítő és továbblendítő cselekvésire van szükségünk. Elkötelezett és előretekintő magatartásira. Az igazi értelmiséget jellemző kiállásra. Hajdú János
