Somogyi Néplap, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
(Révész Napsugár rajza) A lakótelep betonja öntötte az egész nap magába szívott hőséget A szürke egyhangúságot egy bokorsáv törte meg, a kiégett gyepű játszótér szegélyeként Levente hunyorogva állt meg, ahogy kilépett a nagy ház vas- és üvegportálja alól. Kezében homokozóvödre, benne kis műanyag lapát. Körülnézett Csak a tátongó üres teret látta a némán parkoló, rossz szagú autókkal. Sehol egy kispajtás, akivel megoszthatná az unalmasnak ígérkező délutánt. A hinták mozdulatlanul lógnak. Bizonytalanul elindult, fölmászott az egyikbe, de nem volt, aki meglökje. — Az is lehet, hogy mindenki elköltözött ■— fordult meg fejében a gondolat Nagyanyja sokszor mondta, hogy elég volt neki ebből a világból, és ő már nemsokára elköltözik. Ilyenkor rosszallóan néztek rá, s anyja mindig megjegyezte: „Ugyan maima, már megint miket beszél!” De nagymama beváltotta ígérgetését: egy hete elköltözött. Ezt mondták neki, amikor elvitték anyu testvéréhez, Márta néndékhez. Azóta anyu feketében jár, és többször látta sírni. Amióta a nagyi nincs, egyedül jön de a térre, nincs aki meglökje a hintát, és mese is csak a tévében van. Furcsa volt neki ez a költözködés» história, mert másnap itt, lent a téren Ferike, aki már iskolás, azt kérdezte tőle: „Tényleg meghalt nagyanyád?” Nem tudott erre mást mondani, csak amit otthon hallott; »Nem, csak »elköd tözötit” Este otthon megkérdezte anyjától, hogy mi az: meghalni, de anyja csak szájára szorította a zsebkendőjét és kiszaladt a konyhába... lecsúszott a hintáról, s a homokozóhoz ment. Letérdelt, es lapátjával gödröt kezdett ásni. Aztán abbahagyta, tanácstalanul körülnézett. — Az nem lehet, hogy m i n denki elköltözött... Üjra a háztömböket és az ablakokat kezdte vizsgálni, hátha feltűnik valahol egy gyerek. Amint így nézelődött, egy fekete, nedves orrú, lógó fülű kutyát vett észre. Szembenézett vele a bokrok közüL — Kutya! — kiáltott fel boldogan. — Kutya, gyere ide! Az állat kibújt a bokrok közül; piszkos fehér szőrét fekete foltok tarkították, nyakába spárga volt kötve. A kisfiú hangjára szaporán csóválni kezdte a farkát. Nyelve hosszan kilógott, és sovány horpasza látni engedte, mily szaporán szedi a levegőt. Pár lépést tett feléje, aztán fejét lehajtva, óvatosan megállt, a gyerek mozdulatától megijedve azonban újra a bokrok közé bújt. — Ne menj el! — kiáltotta a kisfiú. — Gyere ide hozzám, adok neked valamit! E mlékezett arra, hogy az állatkertben is cukrot kellett dobálni a ketrecbe, és mindjárt előbújtak a majmok és mindenféle mulatságos dolgokat csináltak. Még a nagybundájú medve is hajlandó volt két- lábra állni érte. Eszébe jutott a zsebében levő mézescukorka, és volt még egy rágógumija is, amit csemegének a végéire tartogatott. Ä kutya a „gyere” szóra újra kidugta a fejét. Levente a zsebébe nyúlt, s nagy elhatározással elővett egy piros rágógumigömböcskét. — Gyere! Neked adom — mondta, és a kutya felé dobta. Az a mozdulattól megijedve visszahőkölt, de látva hogy a fura színű valami majdnem eléje gurul, kilépett a bokrok közül. Szaporán megszimatolta, aztán bekapta. Kettőt-hármat rágott rajta, és nagyot' csúklódva lenyelte. Megnyalta a szája szélét, újra nyelt egyet, és félrefordított fejjel, várakozóan nézett a kisfiúra. — De gyorsan megetted, nekem egy egész délutánra is elég — mondta Levente. Űj donsült ismerőse közelebb lépett hozzá — Kérsz még? Nincs több, csak cukrom. Mi a neved? A kutya vakkantott és nézte a gyéreikét, aki elővette a cukorkás zacskót. Kivett egy szemet, a szájába tette, majd egy másikat a kutya elé dobéba Az már nem ugrott félre; gyorsan befalta a cukrot. — Még kérsz? Adok, ha nem mész el, és játszol velem. A rövid vakkantásokat Levente beleegyezésnek vette, s egymás után dobta a cukorkáját a kutya elé, aki változatlan mohósággal befalta őket. Levente hozzá lépett, és megsimogatta. A kutya szaporán csóválta a farkát. — Legyél a barátom! — mondta, miközben kezébe vette a spárga végét. — Gyere, elmegyünk sétálni; csak nem messzire. Ha mesz- sze mennénk, mi sem tudnánk visszajönni, mint a nagyi sem tud. Érted-e? Ezért netm szabad messzire menni. Csak itt, a téren... Mondjuk a homokozó és a má- zsóka között az egy utca és azon túl egy nagy víz van, és mi most oda megyünk megnézni a hajókat, meg a repülőket... A tarka foxikever ék engedelmesen megindult, s ment, amerre Levente húzta. Bejárták a homokozó környékét, s leértek a képzeletbeli nagy víz partjára. Leven t?e látni vélte a dagadó vitorlákkal suhanó hajókat, mint a Balatonon, a berregve szálló repülőgépeket. Így barangolták végig az egész délutánt — változatos tájakat járva képzeletben, csodálatos kalandokon esve át. Lassan benépesedett a játszótér is. Gyerekcsapat követte, irigyelve tőle a spárga végén caplató kutyát. Esteledett. — Te az én kutyám vagy, és hazaviszlek. Ezután nem leszek egyedül — mondta, és belépett a nagy betonház vas- és üvegportálján. Az ajtóban édesanyja meredt rájuk.- Levente! Hát te meg mit szedtél össze? — kiáltott föl kezét összecsapva. — Hogy nézel ki?! Csupa mocsok vagy! — Ez egy kutya, és az enyém — mondta a kisfiú, és a spárga végével kezében indult volna befelé. — Csak nem képzeled, hogy behozhatod a lakásba ezt a koszos, büdös dögöt!? Apja melegítőben, kezében újsággal lépett ki, és csodálkozva nézte a fejét lesunyó, farkát behúzó kutyát. — Ejnye, fiam, micsoda dolog ez? — Apu. nekem 5 a barátom. Egész délután vele Tóth-Máfhé Miklós A varázslatnak vége játszottam, és a gyerekek is azt mondták, hogy milyen jó nekem. — Kisfiam, a második emeleten padlószőnyeges lakásban nem lehet kutyát tartani. Az rossz lenne neki is. Van teneked untig elég barátod, meg játékod ... Honnan hoztad? — Nem hoztam, 6 jött oda hozzám, és én nem akarom.. — itt eltörött a mécses. — Na jól van, fiam, . ebből elég volt — mondta az apja, kivéve kezéből a spárga végét, és megindult lefelé a kutyával. § Levente egész este szótlan volt, vacsoráját is csak turkálta. Amikor anyja letette aludni, és homlokát megcsókolva elköszönt tőle, megkérdezte: — Anyu, ha én is elköltöznék, mint a nagyi, akkor is sírnál? — Hogy mondhatsz ilyent, kicsi fiam? Isten őrizz! — mondta az anyja, és végigsimította az arcát. Amikor a kisfiú egyedül maradt a szobában, sokáig gondolkodott azon, hogy ha holnap lemegy a térre, megint biztosan üres lesz, és a kutya nem várja meg őt... E r les ugatásra riadt föl. Kinyitotta szemét; a szobában sötét volt. Lemászott ágyáról, s az ablakhoz ment. A ház előtti ostorlámpa fényében ott állt a kutya a járda szélén. Az ő ablakát nézte, s panaszosan ugatott. — Várj meg kutya! Reggel majd lemegyek hozzád, és akkor lehet, hogy elköltözöm veled! — kiáltotta le .Levente. Ekkor valaki az alsó ablakok egyikén kiordított, és a kutya, farkát lába közé kapva, eliszkolt a sötétségbe burkolózó játszótéri bokrok felé. Üjkéri Csaba Tarantónd, a bűvész megöregedett, reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért, ha kiment a színpadra, még mindig ő volt a „nagy mutatványos”. Legjobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különösen azt, amikor botjának egyetlen, intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó na- potot” nyerített a közönségnek, elmondta a másnapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül charle^tont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma. Hanem az egyik előadáson csaknem, kudarcba fulladt minden. A híres trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások ös&zetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett csak egy korcs kuvasz ténfergett a színpadra morogva, ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogóit, füttyögött, és „öreg vagy már, Taran- tóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltásokkal csúfolta kedvencét. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét fölfedi az embereknek. Kibontja előttük — olyan egyszerűen, akár az utcán árusított borítékos sorsjegyet. Tervét elmondta Pokor- nyitenak, .régi tanítványának, kollégájának. — Ez képtelenség! — kiáltott Pokornyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól. <, — A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújnának, csakhogy lássák, mi történik ott. — És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkáinkat is. — Csak azokat árulom el, amelyeket ti sem tudtok — mondta Tarantónd. — Nincs más választásom. A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Űj mutatványokra nincs már időm, csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan, mint bárki. csodáktól mentes, hétköznapi. Pokornyik on kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszélni Taramtónit, de hasztalan. A bűvész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közönség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan várta búcsúfellépését. „A varázslatnak vége” rikoltott az utcákon lépten - nyomon felragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait közölték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. És aztán eljött a perc, amikor Taramtóni, a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kaL. T. (Diptichon). Fehér László műve. (A fiatal kép zöművészek alkotásai sorozatból) Sólyom László A rettenetes kölyök — öregem, adj nekem tanácsot! — kapott el a múltkor Jenő, gyerekkori cimborám. — El vagyok keseredve, a srácom miatt. — Mit csinált? — kérdeztem ijedten. — Hiszen ha csinálna valamit — sóhajt Jenő —; de épp az, hogy nem csinál semmit. Ügy kezdi a napot, hogy beül a kocsiba, elterpeszkedik a hátsó ülésen, mint akit odakentek. Tizenhat éves nagy lakli, és olyan, mint a lekvár. Hiába beszélek, magyarázok neki, ő csak forgatja a szájában a rágógumit... — Apropó! Van még abból, ' amit velem hozattál Párizsból? — Van, de most azt csámcsogja, amit a feleségem hozott Londonból. No, szóval csak rág, rág, és én beszélhetek, akár a falnak ... Rendszerint még a zsebrádióját is odaszorítja a füléhez. — Még él a kis Philipse? — Ugyan! Azóta már hoztam neki Münchenből egy valódi japán Toya-Moyát. — Tehát hallgatja a Toya- Moyát, miközben te prédikálsz neki? — Nem prédikálok, csak elmesélem neki, hogy én az ö korában esőben, szélben, hóban, sárban gyalog jártam az iskolába. — Pedig az jó félóra volt... — Ha szédtük o lábunkat. — Hagyd, hogy a srác is szedje a lábát! Nem ártana neki... — Mondd, öregem, te már nem emlékszel azokra a borzasztó szorongásainkra, hogy jaj, csak odaérjünk a csöngetésre? Ettől akarom én megkímélni a fiamat. — Lehet, hogy nálunk is varrnak következményei, csak •nem vesszük észre ... — Nem, öregem, nálunk nincsenek következményei, mert minket más fából fát rágták. De sajnos, az én kölyköm egy lekvár.... — Nem is sportol semmit? — Dehogynem! Vívni jár egy maszekhoz havi háromszázért. — Miért nem. küldöd valamelyik egyesületbe? — Jókat kérdezel. Nincs tehetsége, meg nem is akar vívni;- hiába hoztam neki Stockholmból kétszáz dollárért extra szerelést. Azt ■mondja, ő szívesebben focizna a haverjaival. — Emlékszel, milyen jókat feccöltünk mi a Pamut mögött, a prérin? — Rongylasztival... Mert nekünk csak arra telt! Ezt magyarázom én a drágalá- tos fiacskámnak, de ö ahelyett, hogy hálás lenne a svéd vívóéuccért, gúnyosan azt mondja, hogy ő is szívesebben rúgná a lasztit... — Csak nem a Virágosnyeregben, ahol mi, annak idején? — Mi azért jártunk oda, mert nem rolt más, de nekem van egy egész tűrhető Hs bungalóm Balatoniszuperen. — Az se rossz. Biztos, van körülötte néhány négyszögöl, amit föl kell ásni, meg kelj kapálni... — Hát igen! Kétszáz forint napszámért csinálják. — Hagyd, hogy a srác csinálja! — Az ö két balkezével? Még mit nem?! — Ügy értsem, hogy lemegy veletek, és .. . — És egész nap hallgatja azt az átkozott magnót! Mire hazajövünk, zúg a fejem, mert a könyökömön jön már ki az a tíz tekercs. — Szegény barátom! Majd gondolkodom, mit tehetnék.., — Megmondom. Említettet, hogy a nyáron mész Nyugatra. Hozzád két-három új tekercset! pott, és annyi virág hullt elébe, hagy mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki nem hordták. Csend lett utána, feszült, várakozástól telített csend. Az öreg máigus fölemelte a botját, és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most annyira, a látása is élesebb. Elsőnek a tündökletesen. szép fehér lovat táncoltatta a színpadra, meg- paskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a charlestont. Majd lendült a bot, a ló helyén csak fehér füst, és amikor az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflektorok fényében. — Hogy csináltad, Taran- tóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutatványt, immár a közönséget is beavatva. Előbbre jött. és maga sem tudta, miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy másikéba, egy harmadikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, meg- bűvölten, mintha csak a szék" hez ragasztotta volna őket az imént látott csoda. Tárántóni mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen megbabonó- zottan, csodahívőn, kezét tördelve az izgalomtól. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükből itatták a képzeletüket, akár egy madarai és ki merné azit mondani. hogy ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fossza meg most az élménytől, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákját, ezeket varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé. hacsak egyetlen mutatvány visszavételével is.. •?! Nem. ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg! Odaimosoiygott a gyerek e- re, »majd megemelte a cilinderét, amely alól száz galamb röpült elő, és folytatta az előadást. Ügy, mint évek óta annyiszor. A közönség becsapotton dobogott, füttyögött, „Öreg vagy mór, Tarantóni”. „Vonulj vissza, vén kókler!” kiáltozták, és sokan dühösen csörtettek ki a színházból. Csak a gyerekek nem mozdultak. Tapsoltak neki- hevülten, és Tarantóni mester még sohase érezte magát ilyen elégedettnek. Előadás után Pokornyik várta az öltözőben. — Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantóni. — Én — mondta Pokornyik. Tarantóni leült a tükör elé, és sokáig bámulta fáradt, öreg arcát, amely a ráncoktól olyan volt már, mint a kiszifckadt tómeder. — Vége a varázslatnak — mondta —, bizony már vége. — A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik. — Nem — ingatta a fejét Tárám tóni —, legyőztél. Ez a trükköd a gyerekekkel kolosszális volt. Nemcsak a legjobb tanítványom vagy, de a legravasszabb is. — Lehet — mondta Pokornyik —; de bizonyos vagyok abban, hogy te egyébként sem tetted volna meg. — Miért? — nézett rá Tarantóni. — Mert. magad is hiszel a csodákban. És előbb ezt a hitet kellett volna keresztüllépned, de erre képtelen vagy. Mint minden igazi varázsló. Tarantóni' nem felelt. Előhúzott egy zöld selyemiken- dőt, aztán egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, végül a harmincadikkal, egy fehérrel végigtörölte átizzadt öreg, láncos arcát és a szemét is. SOMOGYI NÉPLAP m BARÁTKOZÁS
