Somogyi Néplap, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

Mi hát az ember? beszélgetés Jókai Annával Jevgenyij Dolmatovszkij Európa közepén Itt van e földrész közepe, vagy alig távolabb. Buda kertekbe öltözött Belgrádig hét órát fut a vonat, s hat óra az út Pest és Becs között. S vasút visz Prága és Knjev fele, mert centrum itt ez, akármerre nézed. Szimmetrikus az utcák rendszere. éjjeli parányi pontok — lám f>a fények. Valamikor már jártam én itt, egy bérpalota áilt egy szép úton, kívül vadszőlő futotta be végig. s csobogott belül csöndes nyugalom. ‘Csipke borult az ablakokra lágyan, s a falon, mint egy obeliszken állt: „Házat átnéztem. Aknát nem találtam”. S aláírás: Boriszkin lej tenant. Még negyvenötben volt ez, és a szó a téglán ma is olvasható! Bekopogjak az ajtón? Nem merek 1.. Csak eljenek békén az emberek! Boriszkin ezt a házat sorra nézte, jutalmat, s hálás szót se várva érte, A ház Boriszkint talán elfeledte, magam sem tudom, él-e vagy halott. Csak a felirat villan még szemembe a város közepén az öreg harsuk árnyéka alatt. Ezt láttam. És, mint mondani szokás: a természet után készült e kép. S most: minden jót, sok boldog, szép lakás! Ragyogjon rátok kékellőn az ég! (Agai Agne* fordítása) /evgenyija Szlavoroszova Tavasz A bújósdit megunta már, s ma reggel hirtelen a felhőronggyal kisikált eget megvillogtatta fenn. S a világ fénylőbb lett, nagyobb a kék lencse alatt. Titkos értelmet, súlyt kapott mosoly, kézmozdulat. Fülembe súgta: Itt vagyok. — Keze hajamhoz ért- Olyan boldog és izgatott nem voltam soha meg. S még azt: — Higgyj bennem. szótlanul! — S hosszabbra nyúlt a nap, szürke bundát cserélt a nyúl, megszelídültek a vadak. Fordította: Kerék Imre * Fiatal szovjet költőnő, filozó­fiai szakot végzett a Moszkvai Állami Egyetemen l*74-ben. A hogy belépsz a házba, jobbra találod. A ho­mály felé indulj, ke­zed az ajtókilincsről elröp­pent néhány legyet. Az ajtót bátran nyithatod, ritkán al­szik a szoba lakója. Ágyban van ugyan, fején a ki tudja,’ mikor kötött kendővel, alján kikandikál a fehér hajfonat. Föléhajolsz. megcsókolod, sírni kezd: szégyenkezik, amiért délelőtt tizenegykor fekve találod. Az istenért se mondaná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágyba- fekvösre. Miattad meszelte ki a szobát, mire elrakodoitt, tíz is elmúlt. A friss mész, mit érhálós kezek reszketése rajzolt a falra, szanaszét szórja illatát, köbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az első éj­szakán? Már ő sem emlék­szik vissza, évek rakódtak reá azóta, nem is kevés... Férjének, nagyapádnak új fekvőhelyül a fonnyadtvirág- szagú kert csöppnyi mélye jutott; nagyanyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a má­sik szobát élik amazok, de ő most fekszik a hatalmas ágyon, moccanatlan. És hiába a mész illata, a leve- gőtlenség körbe fonja nya­kad. fojtogat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hívatlan vendég, tétován set­tenkedik a szobában. M06t látod csak: az asztal sze­rény terítékén legyek iafcmá- roznak. Jóllehet, nemsokára varjakká híznak, lám, már kacsingatnak is az ágy félé, nagyobb falatra éhesen. „Csukd, csak be, ne hall­jam, mit beszéltek!” — hal­lod a konyha felől. Fiatal­ságod nem tűri az igaztalant, kiszólsz, hogy a huzat miatt... Az ágyról nyolcvankét éves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad...” Megtudod, hogy hajnalban ivott egy pohár hideg teát; a1 fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik. Meg­kérdezted, főzz-e tojást. Könnye szájáig ér, úgy vá­laszol: „Nincs nekem tojá­som, kisunokám. Semmim sincs már”. „De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te. mire ő: „Azt is a nevükre Írat­tam, azt mondták, hogy úgy van az jól”. szűrődő ebédillattal disku- rál hangtalanul. Tehetetlenül vizslatod a fekete kendő rán­caiba bújt arcot, keresed két szemét, mely úgy gyűrű­zik a könnyektől, mint a Duna, amikor kavicsot haji- gáltunk bele. A Dunáról eszedbe jut a nyár, a nyár­ról megint ő, a nagyanyád: micsoda ebédeket főzött ne­ked, amikor náluk nyaral­tál ! Akkor még fürgén járt- kelt. Kérted akkoriban, fus­son versenyt veled, s futot­tatok a napsütésben. Boldog voltai, ment lemaradt. Most szégyenkezel. De miért? „Mindjárt visszajövök, ma­ma !” K imenekülsz a szobá­ból. Az udvaron epi­lepsziás macska, vö­rösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod. A kertbe rohansz, ahol egykor te is kapáltak A fá­ról leszakítasz két almát, vissza a homályba. „Hoztam almát. egy« meg”! — nyújtod felé. „Nem vette észre? — kér­dezi. — Mert ha észrevette, megmond a fiamnak”. Eszedbe jut egy estei Azt hitték, alszol már. Nagy­anyád azt mondta édesapád öccsének: „Ne vedd el azt az asszonyt, nem kell az ne­künk!” Igen, az az asszony ott a konyhában, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt. Az ágyról újra fölröppen a reszkető hang: „Nem vette észre?” „És ha észrevette? A ma­gáé is az alma, egye csak meg!” Nyújtod újból az almát. Könnye megint kicsordul a Amikor a folyópartra ér­tem, hirtelen szivszaqgató kiáltást hallottam: — Segítség, megfulladok! Körülnéztem. A másik parton embereket láttam, akik valamit kiabáltak. — Csapkodj erősebben a kezeddel! Feküdj a vízre! — hallatszott ki a zűrzavaros lármából. Ügy láttam, tanácsokat adnak a fuldoklónak. A vízben szerencsétlenül kapálódzott egy nagydarab férfi. Lemerült, óriási bubo­rékokat hagyva maga után a víz felszínén, aztán ismét fölbukkant. — Micsoda hősök! Messzi röl tudnak tanácsot adni! De nincs közöttük egyetlen egy rendes ember, aki segí­tene a fuldoklónak. szemmederből. „Nem tudom én megrágni” — sírja, es mutatja, hogy nincs mivel. Talán meg is ijedsz tőle. Ér­zed, témát kell váltanod. „Három, hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondod, és meghívod a lakodalomba. „Ügyse érem én azt meg..." „Dehogynem! Majd eljö­vünk magáért kocsival.. Üjból csend rakódik rátok. Egy percig? Tízig vagy húsz­ig? Csak nézed őt, ő meg téged. Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd. menj enni. A nagy­anyádra nézel, hogy vele mi lesz. „Neki is hozok, ha elfogad­ja persze. Olyat főztem a mamának, amit...” Hirtelen abbahagyja a nyájaskodást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?” „Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagyanyádé. N em sokkal utána te is kiosonsz; elszaladsz a boltba kalácsért meg vajért. Oly mohón eszi a ikalácsot, mint annak idején te, meg­éhezve az egész napi játszás utam. Sajnálod, és gyönyör­ködsz is benne egyszerre. A délutáni vonat, amivel utazni akartál, nélküled húz ki az állomásról. Megvárod, míg elalszik; megcsókolod az arcát, s csak utána indulsz a vonathoz. Menj ei hozzá máskor is ! Látni akar, enne is a ke­zedből. Ahogy belépsz a ház­ba. jobbra találod. De hisz úgyis tudod: a homály fe­lé... Hirtelen a férfi a vízben olyan természetellenes nxn- gon üvöltött föl. hogy a szi­vem hevesebben kezdett verni. Hangjából éreztem, percei meg vamuik számlál­va. Habozás nélkül a vízbe vetettem magam. Amikor elértem a férfit, erősen megragadtam, a hajá­nál, és úszni kezdtem vele a part felé. A férfi mindenáron ki akart szabadulni a kezem­ből. Állandóan kapálózott. Csakhogy hiába volt min­den igyekezete — erősen tar­tottam. Tudtam ugyanis, hogy ilyen esetekben a ful­doklók gyakran megragadlak megmentöjüket és le akar­ják húzni magukkal a víz fenekére. Szerencsért műiden jui Általában elmondják róla, hogy változatos életpályát futott be. Ennek oka az, hogy érettségi után nem mehetett mindjárt egyetem­re, az ötvenes évek viszo­nyai így közvetlenül befo­lyásolták személyes sorsát. Mint többször nyilatkozta, épp ezért vált emberi és írói természete olyanná, hogy kezdettől előbb vette észre az élet ellentmondásait, mint azt, ami már megoldódott. — Tíz-tizenhat éves ko­romban váltam íróvá — mondja erről —, amit ugyan­is sem otthon, a családban, sem az iskolában nem mond­hattam el. azt megírtam. Lételememmé vált az írás, legkedvesebb szórakozásom­má; egy mosolygó leány­gyermek védekezése volt ez a világgal szemben. Tizen­nyolc éves koromban viszont már éreztem, ez a befelé fordulás veszedelmes is le­het. Túlérett vagy inkább koravén voltam; féltem, ha sokáig kilógok az emberek közül, esetleg ki is rekesz- tem magam közülük. Akkor elhatároztam: vagy élni fo­gok vagy írni. — Miért döntött az élet mellett? — Ügy véltem, nincs ben­nem erős tehetség, amellett vágyam volt úgy élni, mint mások. Ezért nagyon fiata­lon férjhez mentem, éscsak- ugyan, egyszeriben olyan lett az életem, mint annyi más fiatalé: két gyermekem született, albérletben éltünk. Az íróságot jóidőre el is fe­lejtettem. Igen, csaknem nyomorogtam. Adminiszt­rátor, anyagkönyvelő, nép­művelő, majd főkönyvelő voltam, afféle fekete bárány­nak számító kisember, aki a helyzetével eléggé össze­egyeztethetetlenül roppant kényes volt arra, hogy van véleménye. Keservesen, de megtanultam, ha valamit nem mondhatok ki, mélyen hallgassak, ám a vélemé­nyemben ne inogjak meg. A magánéletemben is ez volt a legnehezebb. Amit ezzel a helyzetemmel nyertem: szé­les szeletét ismertem meg az életnek. végződött. Kihúztam a férfit a partra, és kapkodva a le­vegőt leroskadtam melléje. — Nem tudom — kezdte köhögve és vizet köpködve a férfi —, nem tudom ... Hanyagul legyintettem. — Ne köszönje! Az én helyemben minden becsüle­tes embér ugyanígy ... — Nem tudom, hogy most azonnal verjelek-e szét, vagy még várjak egy kicsit! — ordított most már felbőszül­ve a férfi. — Most nyisd ki a csipádat, és nézz át a másik partra! Tudod, hogy mi 'az, amit ott látsz? Azok filmesek, és éppen azt a je­lenetet forgattuk, amikor a ■ihős megfullad... És te jjssz, és megmentesz en­gem! Most mehetek vissza újra abba a hideg vízpe... fordította: Bratka László) iskolájában. Irodalmat oktat egy egész országnak. — Bejutottam az egyetem­re, s 1961-ben kaptam dip­lomát. Budapest egyik pe­remkerületében, általános iskolában kezdtem tanítani; olyan gyerekeket, akiknek a családi körülménye nem volt különb, mint a szociális fog­lalkoztatóban dolgozóké, akiknek a főkönyvelőjük voltam. S családban éltem, nehézségek közepette. Akkor alakult ki az az alapállásom, ami máig, íróként is jellem­ző rám. Azt kezdtem kér­dezni: „Mi hát az ember?” És tudtam: a választ nem a fajta kitenyésztett példá­nyainál kell keresni. Hiszen ha azt kérdezzük, milyen kutyának lenni a földön, nem az ölebtől kezdünk ér­deklődni, hanem a korcs ku­tyáktól, a hűséges házőrzők­től. a segítőkész pásztorku­tyáktól, akik esetleg éhez­nek, de dolgoznak, s mivel dolgoznak, olykor tévednek. — Robbanássze­rűen tört be az irodalomba. — Első regé­nyem, a 4447 cí­mű épp az általá­nos iskolában ta­nárként szerzett tapasztalataimból született. Rádöb­bentem: a kelet­európai ember, nyilván törvény­szerűen és hasz­nosan, többet fog­lalkozik az­zal, hogyan vetkőzzön ki a társadalmi nyomorúságból, mint azzal, hogyan fejleszt­heti belső emberi, lelki-szei- lemi erőit. A 4447 a gyere­kek családi hátteréről szól, egy léthelyzetről. Szokatlan volt a téma és a leányre­gényekre emlékeztető mo­solygás mögötti kemény, ob­jektív, férfiasán kemény vi­lág. A regénnyel egy időben jelent meg Kötél nélkül cím­mel egy novelláskötetem is. Hatásukról annyit: egy csa­pásra „ledolgoztam” a kései indulás hátrányát. — Hogyan reagál arra, ha azt mondom: nöíro? — Tiltakozom ellene, nem vállalom. Természetesen mi­vel nő vagyok, kötelességem a női lét sajátosságait is elemeznem, annál is inkább, mert jellegzetesen női sor­sot éltem, míg íróvá nem váltam. Az író azonban, ha megérdemli, hogy így ne­vezzék, a nemek fölött fo­galmaz. Emberként! Figyel­je meg, minden férfi íróban van bizonyos feminin vonás, ugyanígy egy nő íróban kell legyen bizonyos, alkotás közben megmutatkozó masz- kulin jelleg. Az író öntörvényű ember. Magamra figyelek, és a vi­lágra. Az író tárgya az em­ber. Korunk, társadalmunk legnagyobb gondja is az em­ber: mit kezdjen önmagává', lényének azzal a felével, amely nem nyer feloldást a termelésben. Ez az irodalom elsőrendű elkötelezettsége is. Tapasztaltam: egyetlen oda- hajló mondattal, egyetlen se­gítő gondolattal is könnyebb élni! Rendszerint elmondják rólam, hogy másaim nem szűkölködnek társadalom­kritikában, ennek ellenére állítom, hogy a társadalom mindent nem oldhat meg. Nincs olyan társadalom, amely az ember katartikus tisztulását magára vállalhat­ja. Egyik novellámban ír­tam: „Hogy mehet előre az egész, ha a rész boldogta-» lan?” A rész boldogsága rajtunk, írókon is múlik. — Tíz kötete jelent meg eddig. Munkásságát József Attila-dijjal és SZOT-dij jal jutalmazták. Most min dol­gozik? — Épp elkészült új regé­nyem. A címe még változ­hat. Egy bizonyos: a jelen­ben játszódik, és fantaszti­kusnak tűnő elemek tartják össze. A jelen van olyan, hogy néha felkiálts ink: fantasztikus! G. (. Elhallgat. A csend a be­ik?! sárga báltérrel. Kácz András nozaikj*. (Mohácsi Regös Ferenc rajza) Hámor Vilmos A homály felé Bencze József Benne élni örökre... Benne élni örökre e varázslatos halálban, megérni énekünk feltámadását, elveszíteni a füstszurkos kái;t-levedlő udvari sugárban a kerékíitogtató kajla lapulevélfülű sárban púpcserép-nyergű lóhátas házak, szoborrá merevedő tetves tyúkólaim, nylonzacskóba csomagolt kaszakő. sebes-mintájú vásznak, légy-garmada güzmög, csücsöri tülkök, villanymikrofon gagyog a keshedt kisdobok üteme mögött. — Végül mégis tanár lett, ma már ön a tanárnő a Magyar Televízió Mindenki Volodimir Kasuba Az összefüggések fontossága

Next

/
Thumbnails
Contents